–

Kötelességemnek tartom jelezni, még mielőtt valaki felróná, hogy elfogult vagyok: rajongok Az éhezők viadala-trilógiáért, kétszer olvastam minden kötetet és vagy négyszer néztem végig a filmeket, úgyhogy kevesen vannak, akik nálam jobban várták a negyedik kötetet.

Igaz, jó párszor befürödtem már mindenféle folytatásokkal, és e sorozat esetében is az volt a gondom, hogy indokolatlanul hosszúra nyúlt a harmadik (szerintem legkevésbé erős) kötet kétrészes moziverziója, így volt bennem egy kis félsz azt illetően, mennyire a tartalom számít majd – és mennyire a kasszacsörgés.

Szerencsére Suzanne Collins alapállása is azt sejtette, hogy nem egy újabb bőrt szeretne lehúzni Katniss Everdeenről, hogy abból aztán újabb kasszasikert forgassanak Jennifer Lawrence-szel. Valójában, ha ebből egyszer filmet forgatnak, abban nyomuk sem lesz a mozitetralógiából megismert színészeknek.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája ugyanis nem más, mint a sorozat talán leggyűlöltebb, legvisszataszítóbb figurájának, Snow elnöknek a története.

Tíz évvel járunk a körzetiek vereséggel, ám mindkét oldalon súlyos veszteségekkel járó lázadása után, a Kapitólium népe a tizedik Éhezők Viadalára készül. Coriolanus Snow végzős akadémista, 18 éves, és a játékok történetében először fordul elő, hogy a kiválasztottak mellé mentorokat neveznek ki.

Ez azonban – kezdetben legalábbis úgy tűnik – nem alakul épp szerencsésen a nagyravágyó Snow számára: ugyanis nála landol az összes közül a leginkább lenézett kiválasztott, a lány a Tizenkettedikből.

Collins két szálat bont ki párhuzamosan. Egyrészt részletezi azt a feszültséget, amely a körzetek és a Kapitólium között feszül – s amelyet tulajdonképpen készen kaptunk a trilógiában, alaphelyzetként. Itt azonban még formálódnak a viszonyok, frissek a háborús borzalmak – és azok a viszonyrendszerek is alakulóban vannak, amelyeket épp a lázadás bolygatott fel alaposan.

Elszegényedő és újgazdag polgárok, hierarchiaharc, rettegés és megfélemlítés, zsarolás és öncenzúra, kapálózás és törtetés – mindemellett pedig súlyos és rémisztő látlelet arról, miként „nevelődnek bele” ártatlan és ideológiáktól független gyerekek a legszégyenletesebb rasszista nézetekbe.

Coriolanus Snow és társai, akikről elsősorban ez a regény szól, az első olyan generáció, amely a lázadás és a megtorlások után egy olyan világba nőtt bele, amelyben a Körzetiek konkrétan nem számítanak embernek. (Csak egy példa: az állatkertben tartják a kiválasztottakat, és állatorvost hívnak hozzájuk, ha végképp elkerülhetetlen. De többet nem árulhatok el.)

Mi marad meg? – Angelina Jolie tündöklése és tündöklése

Kult – 2020. június 4. – SzÉ

Mindezt hátborzongató volt azon a héten olvasni, amikor az Egyesült Államokban a George Floyd-ügy miatt vannak zavargások, idehaza a Deák téri gyilkosság és Trianon százéves évfordulója miatt szabadulnak el az indulatok. Egy ilyen elvont univerzum tökéletesen alkalmas arra, hogy a leghajmeresztőbb, legdurvább uszításokat is bátran kiejthesse a száján bármelyik szereplő – és aztán az elnyomókat felemelje, sőt kitüntesse a rendszer. Távoli, de fájdalmasan ismerős.

Ugyanígy a másik történetszál, pontosabban a nagy egész másik szeletkéje: hogy

miként lesz a nagyravágyásból megalkuvás, a félelemből csalás – egyáltalán: egy kezdetben megnyerő srácból gátlástalan diktátor? Hogyan fér össze a rózsakert a kiontott vérrel? Meddig tart az érdek és honnan kezdődik a szerelem?

Nem tudom, más rajongók mit vártak a kötettől (a GoodReadsen sok a felháborodott értékelés), én elégedett vagyok: ahogyan például a mozifilmek láttán sokan nem értették, mi a jó eget lehet Peetában szeretni, a könyveket elolvasva nagyon is egyértelmű volt mindez. Most pedig megkapjuk Snow jellemfejlődését (amennyiben használható erre az irányú változásra a fejlődés szó), és a nagy kirakós sok-sok darabja helyre kerül Panem történetét, abnormalitását és kegyetlenségét illetően.

A legeslegfontosabb kérdés azonban valahol a könyv közepén van elrejtve – okosan nem leírva, mert így nem didaktikus –: tulajdonképpen miben is különbözünk mi az általunk állatoknak tartottaktól, ha azonos helyzetben mi magunk is állat módjára viselkedünk?

Az Énekesmadarak és kígyók balladája könnyen olvasható kötet, ugyanakkor komoly és súlyos témákkal van tele. Sokan talán tartanak attól, hogy milyen visszarepülni vagy hatvan évet a high-tech viadalokból a kezdetleges verzióba, de biztosíthatok mindenkit: nem kell. Látványos eszközök helyett marad a por, a nyers erőszak és az éhezés. Meg a vér. Sok-sok vér.

Olvasás közben néha az az érzésem támadt: milyen jó, hogy nekünk ennyi kütyünk meg figyelemelterelő, a modernitás illúzióját kínáló vackunk van, különben mi is mind úgy végeznénk, mint a kiválasztottak.

Egy dolgot azonban nem árt észben tartani a mi univerzumunkban sem: semminek sincs vége, amíg a fecsegőposzáta énekel.

Csepelyi Adrienn