Túl minden határon

Ha valakiből ki akarjuk hozni a legtöbbet, két úton indulhatunk el: a feltétlen bizalom és támogatás útján, vagy a terror és dresszúra felé. Eredményesség szempontjából mindkettő komoly sikereket tud felmutatni, csak hát, ugye, valakinek az sem mindegy, hogy a neveltje boldog-e közben. Kicsit olyan ez a világban, mintha ebben is hidegháború zajlana a keleti és nyugati nagyhatalmak között: az oroszok a ridegtartásra esküsznek, az amcsik meg az önbizalom-növelésre.

És ha eddig csak elképzelésed volt arról, mit is jelent Oroszországban élsportolónak lenni, most szembesülhetsz vele. A Túl minden határon egy húszéves lány és ritmikus gimnasztika versenyző, Margarita Mamun olimpiai felkészülését követi végig. Már az első képsorokon egy versenyen látjuk, ennek tudjuk be a feszültséget, ami az arcán, és az őt felkészítő edzők arcán is látszik. Hogy aztán a következő jelenetekből kiderüljön, ez korántsem csak a kiélezett helyzetnek szólt.

Ritának valójában minden egyes edzésnapon annyi verbális és lelki bántalmazást kell eltűrnie, amennyitől egy átlagember fél óra alatt sokkos állapotba kerülne.

Neki viszont ilyen napból legalább 360 van egy évben – mert pihenni, azt nem szokás az élsportban (legalábbis Oroszországban). Mondhatjátok erre, hogy nyilván így nőtt fel, már meg se kottyan neki, de a némaságba burkolózó arca, és néhány tétova kísérlete arra, hogy megvédje magát, nem erről tanúskodik.

Az egyik jelenetben például épp egy edzés után nyújt a teremben. Spárgában ül, de míg a hátsó lába a földön nyugszik, az első az edző székének támláján „pihen”. (Tehát a két láb nem 180 fokos, hanem legalább 220 fokos szöveg zár be.) Az edző, Amina pedig így provokálja Ritát (akit feltehetően épp egy perccel azelőtt alázott porig):

– Most dühös vagy? Miért vagy dühös?

– Mert egy érző lény vagyok – mondja Rita, és csodáljuk azért, hogy legalább ennyire képes kiállni magáért.

–Nem vagy érző lény. Sportoló vagy – jön a felelet.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. A filmből az is kiderül, hogy az edző természetesen maga is bántalmazott – őt meg a főnöke, Irina szégyeníti meg rendszeresen, és amikor Amina teheti, Ritához hasonlóan ő is próbál lázadni ellene.

Irina azonban mintha a mesebeli gonosz lenne, aki a sport felkent papnőjének képzeli magát, „kötelességből” és küldetéstudatból viselkedik így, megteremtve ezzel az egész sportágban uralkodó terror kultúráját.

(Érdemes néha a háttérben feltűnő arcokat figyelni: meglett férfiak, például gyúrók félelmét, meghunyászkodását, és zavarát – a diktatúrát szolgáló népet).

De nem csupán ennyi a történet. Nem csak arról szól, hogy ennek a finom lelkű, tisztességes, szeretetreméltó (és szeretetre éhes), végtelenül magányos Ritának mit kell kiállnia azért, hogy a legjobb legyen. Hanem arról is, hogy mindeközben mekkora drámával kell megküzdenie a magánéletében, és azt milyen erőfeszítésekkel nyomja el magában, hogy ne akadályozza a munkában – és ez mekkora bűntudatot okoz neki. Mindezt szavak nélkül. Ez csak úgy ott van minden pillantásában – még mélyebb feszültséget és réteget adva a filmnek.

Lebilincselő film a Túl minden határon, és szinte elképzelhetetlen, hogyan készülhetett el. (Nyilván csak úgy, hogy Irina és Amina büszke arra a teljesítményre, amit kicsikart, és ezáltal az eszközeiket sincs eszünkben rejtegetni vagy szépíteni.) Rita pedig ideális főhős: olyan ártatlan, szép és mélyen érző lény, és olyan hatalmas belső harcot vív magával, hogy képtelenség nem neki drukkolni, az ő testi-lelki megalázása, kizsigerelése és kihasználása miatt felháborodni. A film vége után a feliratok hosszú csöndet hagynak a nézőben.

Nadja terhe

Több mint tíz éve készülnek Nyugat-Európában a menekültválságot feldolgozó filmek, láthattuk már mindenféle aspektusból. A kitaszítottság, otthontalanság, hontalanság megélése (ha csak közvetetten is) minden alkalommal megrázó és szívbe markoló. Amikor azonban az ember a Nadja terhét nézi, úgy érzi, mintha most először kerülne igazán közel annak megértéséhez, mit jelent olyan traumákkal tovább élni, amilyenekkel a Közel-Keletről érkező menekültek egy része él.

Nadja Murad egy huszonhárom éves iraki lány, egy saját vallással rendelkező etnikum, a jeziditák képviselője. Egy kis faluban élt népes családjával, amikor 2014-ben, egy augusztusi napon az Iszlám Állam megjelent a vidéken, és lerombolt mindent, lemészárolt mindenkit (többek között Nadja családjának tizennyolc tagját), a fiatal lányokat pedig fogságba ejtette és elhurcolta. Nadja három hónapig élt az ISIS fogáságban szexrabszolgaként, kínzások közepette. Végül sikerült megszöknie, és egy iraki menekülttáborba jutnia, ahonnan egy német menekültprogram segítségével Európába került.

Nem készült aktivistának, csak nem tudta máshogy feldolgozni a vele történteket, mint úgy, hogy mindenütt elmesélte – abban a reményben, hogy ezzel segít azokon a lányokon, akik továbbra is az ISIS rabszolgáiként szenvednek, és azért, hogy a jezidita közösségnek segítséget találjon. Ezzel rálépett egy olyan útra, ahonnan többé nem lehetett letérni.

Mellészegődött több jogi képviselő, és ő mint egy mai Jeanne D’Arc vezette a küldetést. Csak ment és ment előre, feltartóztathatatlanul – amit a filmben pusztán az arca is kifejez. Fájdalomtól lágy, de az eltökéltségtől kemény tekintettel néz mindenkire, és bármelyik percben elsírja magát, mert azt a veszteséget, amit ő kapott osztályrészül, sosem lehet kiheverni. 

Nadja a szemünk előtt szónokol a világ vezetőinek, tart újabb és újabb „felvilágosítást” az ENSZ-nek, látogat menekülttáborokat, ahol csak a szeretetét és együttérzését tudja megosztani. Addig megy előre, amíg el nem ismerteti, hogy az ISIS népirtást hajtott végre, és amíg valódi lépéseket nem kényszerít ki ellenük.  

De Nadja „utazása” mellett nagyon érdekes szerep jut Muradnak, a hozzá legközelebb álló jogásznak is, aki magára veszi a terhet, és segít cipelni – ki tudja, milyen indíttatásból. És ha csak egy apró mozzanat erejéig is, de szintén tanulságos a történetben Amal Clooney szerepe, aki segített Nadjából világhírű aktivistát faragni, akinek a fényében ő is fürdőzhet.

És legalább ilyen emlékezetes az ENSZ-ben helyet foglaló képviselők viselkedése, akik Nadját hallgatva mintha először találkoznának azzal, mi történik valójában a Közel-Keleten, miért is ülnek ott, és először jutna el a tudatukig, hogy a sok megbeszélés, konferencia és kulturált nyilatkozat után itt az idő a tényleges cselekvésre.

(A kifinomult diplomaták között, akikben egyszeriben felébred az emberség, Magyarország ENSZ-képviselőjét, Bogyay Katalint is felfedezhetjük.)

Hosszan sorolhatnám, milyen megrendítő pillanatokat tartogat a Nadja terhe, de a lényeg úgyis az (ahogy valószínűleg sokan már a cikk elején tudták), hogy ez a fiatal lány végül elérte, amit kitűzött maga elé. És ez nem az volt, hogy Nobel-békedíjat kapjon 2018-ban. Hanem az, hogy az ISIS tetteit az emberiség ellen elkövetett bűnnek és népirtásnak ismerjék el, és a jeziditák földjét felszabadítsák az elnyomásuk alól. De visszatérni a porig rombolt városokba, falvakba – újabb trauma lehetett nekik.

Ha valaki igazi példaképre vágyik, ha látni akarja, mennyi erő lakozhat egy súlyosan traumatizált nőben, és tudni szeretné, milyen egy igaz ember, ezt a filmet nézze meg.

De biztos vagyok benne, hogy a január 28-án kezdődő Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon még sok más értékes filmet lehet találni, mert higgyétek el (századszorra mondom), a dokumentumfilm legalább akkora, ha nem nagyobb élményt okozhat, mint a leglátványosabb játékfilmek.

Gyárfás Dorka