Søren Sveistrup: A gesztenyeember (Partvonal Kiadó)

Ez a könyv nem lacafacázik: beránt, és egy kemény gyomrossal mindjárt vázolja is, mire számíts. Sötét és hátborzongató történet egy koppenhágai gyilkosságsorozatról, amelyben azok sem jók, akik annak tűnnek – és ahol a gyilkos sokáig több lépéssel jár mindenki más előtt.

Sveistrup a Gyilkosság című filmsorozat szerzője, és

„A gesztenyeember” is kifejezetten filmszerűen van megírva, snittekben, nagyon érzékletes leírások segítségével láttatja a borzalmakat. A mindezek mögött húzódó motivációkat lassan, néhol szinte idegtépően bontja ki,

ezért mire fény derül a rettenetes igazságra, már épp eléggé szétcincálta az idegeinket ahhoz, hogy jó darabig csak üljünk, és bámuljunk magunk elé.

Meglepne, ha A gesztenyeemberből nem készülne rövid időn belül sorozat vagy akár hollywoodi mozi – egy jó rendező keze alatt biztosan nagyon szólna.

Stina Jackson: Ezüstút (Animus Sárga Könyvek)

Ha A gesztenyeemberre azt mondtam, hogy filmszerű, akkor az Ezüstút talán még inkább az, de nem a pörgős, félelmetes fajtából, hanem a lassú sodrású, nyomasztó, lélektani drámából.

Egy apa keresi kétségbeesetten az évekkel ezelőtt eltűnt lányát a svédországi Ezüstúton. A fehér éjszakák alatt a férfi megszállottan járja a vidéket, mindenki őrültnek tartja, amiért a kietlen vidéken csámborog figyelve a gyanús lakókat és kutatva a vadont. Amikor újabb lány tűnik el a környéken, az apa biztos abban, hogy ugyanaz a tettes – valahogy azonban senki másnak nem akaródzik hinni neki. Mintha ennek a zárt és magányhoz szokott közösségnek a tagjai nem akarnának szembenézni a nyilvánvalóval. A történet másik főszereplője egy hányatott sorsú tinilány, aki bipoláris anyjától menekülne ezen az elátkozottnak tűnő vidéken.

Nem szeretnék semmit elspoilerezni, Stina Jackson könyve nem is feltétlenül a meghökkentés erejére apellál, hanem olyan társadalmi jelenségekre, amelyek végzetes hatással lehetnek az egyénre. Különös, hogy ilyen kevés szóval ilyen sokat képes mondani a svéd vadonról,

hogy szinte az orrában érzi az ember az erdők illatát, és hallja a szúnyogdöngést olvasás közben. Nagyon szerettem ezt a könyvet, teljesen kizökkentett az év végi hajtásból.

Michel Bussi: Fekete vízililiomok (21. Század Kiadó)

Kicsit ódzkodtam ettől a regénytől, sokáig pakolgattam a polcomon. Féltem attól, hogy ócska módon aknázza ki a témát. Pedig eleve azért csaptam le rá, mert imádom Monet-t – aki központi „szereplője” a könyvnek. No, nyilván nem szó szerint, de

a cselekmény Giverny-ben, a festő egykori falujában játszódik, amely napjainkra különös turistalátványossággá vált. A legendás vízililiomok látványáért azonban nem csak a japán turisták képesek több ezer kilométert utazni – akad, aki még ennél is sokkal többre képes értük.

Nem emlékszem, mikor olvastam utoljára francia krimit, de Michel Bussi könyve akkora siker volt, hogy végül félretettem a félelmeimet, és nekiültem. Fenntartásaim gyorsan semmivé foszlottak: Bussi stílusa elegáns és rafinált, mint egy francia tervező kis feketéje. Sok helyütt a nagy klasszikus detektívregényeket juttatta eszembe, egyes fejezeteknél Agatha Christie is elégedetten csettintene, úgy vélem. Az alaptéma pedig ahelyett, hogy meseszerűvé tenné a cselekményt, inkább közelebb hozza azt a valósághoz. Nem romantizálja a Monet-kultuszt, épp ellenkezőleg: megmutatja, milyen mértékben változtatja meg egy település életét az, ha elözönlik a turisták. Ideális olvasmány azoknak, akik nem vágynak a skandináv krimik sötét, darabolós világára, és szeretik a klasszikus vonalvezetésű, emberi tényezőkre koncentráló könyveket.

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla (Jaffa Kiadó)

Még nem értem a végére, de nagyon izgalmas könyv A dinoszaurusz tolla. Nálam biztosan azért is talált be ennyire, mert biosz- tagozatos múltamból fakadóan imádok mindent, ami a dinoszauruszokkal és a különféle állatrendszertani kutatásokkal kapcsolatos. Mivel azonban a szerző lábjegyzetekben segít eligazodni a nehezebben érthető szakkifejezések között, bárki számára élvezetes lehet ez különös atmoszférájú kötet.

A dán írónő egyszerre dolgozik kutatóbiológusként és kulturális újságíróként – ez szerintem már önmagában is állati (haha, értitek, állati) izgalmas, a könyvben pedig egy olyan világba vezet be bennünket, amelybe átlagos tanulmányi eredménnyel vajmi kevesen nyerhetünk betekintést.

Mit csinál egy kutatóbiológus? És mit tesz a rendőrség, ha meggyilkolnak egy komoly szaktekintélyt?

Sajnos a végkifejletről még nem tudok beszámolni (ti se áruljátok el kommentben), de azt máris bizton állíthatom, hogy ha van felnőtt ismerősötök, aki nem nőtt ki a dínómániából, és még olvasni is szeret, ez pompás karácsonyi ajándék lehet a számára.

Csepelyi Adrienn