– Asszonyom, bevette a Xanaxot?

Barbara kétszer kérdezett vissza, nem értette az asszisztens kérdését, mintha megsüketült volna. Pedig nem a hallása miatt volt itt, hanem mert gyerekkora óta rövidlátó volt, és a harmincötödik születésnapján befizette magát végre egy lézeres szemműtétre.

Nem volt olcsó a beavatkozás, de adtak részletfizetési lehetőséget, és készségesen kiszámolták helyette, milyen hamar megtérül az operáció költsége, ha nem kell ezután szemüveget, kontaktlencsét csináltatni, és mindenféle folyadékokat összevásárolni a drogériában.

– Megéri, nagyon megéri – mantrázta Barbara hetek óta az ismerősöknek, de valójában magát győzködte, milyen jó lesz élesen látni, a kockázat pedig, hisz ezerszer utánaolvasott, szinte elenyésző.

És nincs többé szemüveg-keresgélés, kötelező, ám elbliccelt lencsefertőtlenítés, se szemgyulladás, se hunyorgás, se vaksiság. Ezt ígérték, sőt még azt is mondták, jobban fog látni másoknál. A látásélessége nem száz-, hanem száztíz százalékos lesz, esetleg annál is több. Úgy fog látni, mint egy sasmadár.

A mellékhatások tekintetében pedig nem érdemes aggódni, némi szemszárazság, fényérzékenység maradhat vissza ugyan, de remek szemcseppek állnak rendelkezésre. Fájni pedig nem fog, legfeljebb némi kellemetlenséget okozhat az operáció, ezt ígérték a klinikán.

Úgyhogy Barbara végül elszánta magát.

Így került a műtéti előkészítőbe egy szeles őszi hétfő délután. Látta még a recepción a füzetben, hogy négyen vannak beírva utána, négyen kapnak még rajta kívül új szemet. Nem tudta eldönteni, ettől nyugodtabb vagy jobban izgul.

Egy szem Xanaxot is rátukmált a recepciós azzal, hogy vegye be, mire szólítják, lelazul majd kicsit. Kérdezte a lány, hogy ugye hozott kísérőt magával, nem lenne szabad egyedül nekivágni a városnak hazafelé.

Mutatta Barbara, hogy a telefonját nyomkodó férfi a sarokban az ő férje.

Nem kellett sokat várni ezután, szólították.

Kapott kétféle szemcseppet, körbekenték jóddal, aztán mehetett is a műtőbe a saját lábán, le sem kellett vetkőznie. Maszkos doktornő hajolt fölé, és rövid babrálás után máris tolta a nagy, böszme gépet a feje fölé. Valami kattogott, színes fények villództak, dolgozott a lézer.

Egyszer rászóltak, maradjon nyugton és főleg csendben, ne kérdezzen már annyit.

Ha félt, Barbara mindig összevissza beszélt.

Nem tartott soká a műtét. Úgy tűnt, mindössze pár percig feküdt a gép alatt. Fájdalmat tényleg nem érzett.

Nagyjából huszonöt éve nem látta tisztán a kontúrokat, de nem emlékezett, milyen volt, amikor még rendben volt a szeme, mintha mindig puha ködön át nézte volna az emberek arcát. És most pár perc alatt visszakapta azt, amit elvesztett valaha. Már nem tudta, milyen élesen látni. Csak arra emlékezett, milyen rádöbbenni, hogy nem tudja elolvasni a táblán a számokat. Jól emlékezett a szégyenre is, amikor nem ismert fel valakit, csak egészen közelről, és azt hitték, bunkó, nem akar köszönni. Hányszor állt a megállóban tanácstalanul, mert fogalma sem volt róla, az a busz közeledik-e, amelyikre fel kellene szállnia!

Köszönjük, végeztünk, mondta a doktornő, és már ott se volt.

Barbara kifelé menet feltette a napszemüveget, amelyet a következő fél évben mindig viselnie kell majd. De az asszisztensnő azt mondta, bent nem szükséges hordania, elég, ha az utcán vigyáz, a frissen műtött szemében kárt ne tegyen a fény.

Aztán kitessékelte az ajtón, már ott ült a váróban a következő páciens.

Egy lépés, még egy, még kettő, és ott állt Barbara a férje előtt aki még mindig a telefonját nyomkodta, és a fülhallgatóval a fülén valamin nevetgélt épp, amikor észrevette Barbarát. – Már kész is vagy? – kérdezte meglepetten, és zsebre vágta a telefonját. Aztán felpattant, és elindult szinte rohanva a kijárat felé, említette korábban, hogy dolga van este.

Egész úton nem szóltak egymáshoz, Barbara összekucorodott az anyósülésen, a férfi vezetett, némán bámulta az utat. Egyszer megszólalt a telefon a zsebében, és hosszan, sürgetően csengett. Két perc múlva megint. Nem reagált, csak jobban szorította a kormányt, amikor meghallotta a csörgést.

Barbara nem kérdezte, ki lehet az, és miért nem veszi fel.

Még hatott a nyugtató meg a doktornő odaszúrt mondata: ne kérdezősködjön már annyit!

Félálomban kecmergett ki az autóból. Azt mondták a klinikán, aludjon majd egyet, ha hazaér, de utána rögtön kezdje használni a szemét, kell is: akár tévézhet vagy olvashat is!

Barbara befelé menet a házba leszedett egy hosszú szőke hajszálat a kabátja ujjáról, az autóban tapadt rá. Vajon festi a nő a haját vagy ennyire szőke? – jutott eszébe később az ágyban, de belealudt a kérdésbe.

Este ébredt fel, egy szendvics várta az éjjeliszekrényen, meg egy levél, hogy ne várja meg a férjét, későn jön.

Bóklászott kicsit a lakásban, próbálgatta az újfajta látást.

Könnyezett, szúrt a szeme, látta a tükörben, hogy megpörkölődött a szempillája, de pillanatokra már egészen fel-feltisztult a kép, és akkor olyan élesen látta a kontúrokat, mint még soha, szemüvegben sem.

Elszédült, felkavarodott a gyomra. Le kellett ülnie.

Egyszer látott egy filmet, amelyben a jóképű főhős vakon született, de megműtötték, és bár attól kezdve rendben volt a szeme, egy ideig képtelen volt felismerni a tárgyakat maga körül, hisz még soha nem látta őket.

Odakint besötétedett. Barbara felgyújtotta szép sorban az összes lámpát a lakásban, aztán inkább lekapcsolta mindet megint. Egy ideig ücsörgött a félhomályban, aztán elővette a telefonját, és felhívta a férjét.

Tíz perc múlva újra tárcsázott, ezúttal a férfi felvette. – Valami baj van? – kérdezte türelmetlenül.

– Nincs – válaszolta Barbara. – Csak azt akarom mondani, hogy ott maradhatsz nyugodtan egész éjszakára.

Kurucz Adrienn