–

Tudjátok, többéves barátság fűz Novákhoz (Péterfy-Novák Éva író, Péterfy Gergely felesége – a szerk.) és rajta keresztül Gergelyhez is. Bár azért napi kapcsolatban természetesen Évuval vagyok, hiszen eleve elrendelték, hogy a nőknek egyébként is kutyakötelességük összetartani, mi pedig ezt gyakoroljuk is – bő lére eresztve. Mindennap megkérdezzük egymástól, „hogy vagy, mi újság?”, kinek milyen kínja, öröme, búja, bánata van éppen.

Amíg Gergely ezt az új regényét írta – egész tetemes időn keresztül, ha jól emlékszem, a tavaly nyári időszak teljesen beleesett – addig csak annyit hallgattam Évutól a telefonban, amikor Gergely felől érdeklődtem: „hagyjad is, Szentesikém, most nem lehet hozzászólni, regényt ír”.

Szemtelen módon ki is figuráztam: hogy „írófejedelem Gergely” regényt ír már megint, vagyis még mindig, és ezen kissé somolyogtunk amolyan cinkosan Novákkal, természetesen soha el nem árulva Gergelynek szemtelenkedésünk tárgyát.

Amikor kérdeztem, miről ír, akkor sem kaptam egyértelmű választ. Aztán egy idő után mondtam is nekik, hogy teljesen mindegy nekem, miről fog szólni, mert ha nem lesz benne esküvő, házasság meg szerelem, akkor amúgy sem érdekel. Gergely gyakran viccelődik velünk ugyanis, amikor a Péterfy-Novák család nőtagjaival gubbasztok a legdurvább romkom előtt Kisorosziban, (Novák kedvence a Kellékfeleség Jennifer Anistonnal, szerintem legalább tizenötször látta), hogy mindegy nekünk, mit nézünk, csak esküvő legyen benne.

Igaz is. Legalább elképzelni hadd képzeljük el… – kuncogok magamban olyankor.

Nos, „A golyó, amely megölte Puskint” túl sok esküvőt nem tartogat, már a címéből ítélve sem számíthattam ilyesmivel kecsegtető dolgokra, de mégis egy olyan szerelemről mesél, amit meg kell hallgatni.

Az első oldalak világa úgy ragad magával, mint egy Luca Guadagnino-mozi. Már-már idilli képeket festenek elém az ismerős tájakon keresztül azok a karakterek, amik az olasz rendező filmjeiben is megtalálhatók: a művelt, ókori irodalmat olvasó, latinul tudó ember, aki érzékeny a művészetek iránt, és ezen keresztül próbálja értelmezni a fizikai valót, például a szerelem mibenlétét is. Ezen kívül meg akar menteni valamit egy olyan korból és olyan értékrendből, amire ma már csak kevesen emlékeznek.

Közben egyre távolabb kerülünk az idilltől, de a jellemábrázolások és a szereplők körül változó korról olyan pontos és valóságos metszeteket mutat, amit élvezettel fal be az olvasója. Engem mégsem e környezet érdekelt leginkább ebben az egészben, és nem is a politikai vonatkozás, meg az, hogyan változott közben a világ, hanem az, hogy a szerelem hogyan fejlődik tovább egy emberben, és mivé változik a szerelem tárgya közel hatvan év alatt.

„Nem tudom megmondani, mikor szerettem bele Olgába. Nincs konkrét időpont, sem konkrét emlék. Olyan, mintha eleve ezzel a szerelemmel születtem volna – amire még mindig félve használom a szerelem szót, hiszen annyira különbözik a költők  és a filmek hirtelen fellobbanó, viharszerű érzelmeitől. Ebből sejtem, hogy valószínűleg akkor szerethettem bele, amikor először megpillantottam, valamikor egészen kiskoromban, talán még csecsemőként. Erre az első alkalomra nem emlékszem.

Amikortól emlékszem, ott mindig az is benne van az emlékben, hogy szeretem. Lehet, hogy előbb volt a szerelem, mint Olga, és akkor minden hiábavaló. Nem mintha egyébként nem volna az.”

Ezzel indít útjára bennünket az elbeszélő, amikor először beszél szerelmének tárgyáról, egy bizonyos Olga nevű nőről, aki amúgy húsz évvel idősebb nála. Ő a regény központi alakja, hozzá tér vissza mindig az elbeszélő, és rajta keresztül látunk egy kort, pontosabban korokat és rendszereket széthullani, majd felépülni újra, sokszor isten tudja, miből, kik által és hogyan.

„Szépsége, amelyet most már kívülről láttam – pontosabban: már magamat is láttam, ahogy Olga szépségét figyelem –, ugyanolyan élesen és fájdalmasan hatott rám, mint korábban, de a fájdalomhoz most már társult valami éber figyelem, amely mindig beszámolt nekem arról, éppen hol tartok a tapasztalásban. Már nem merültem el önfeledten a megmagyarázhatatlan vonzalomban, hanem saját elbeszélőmmé és olvasómmá léptem elő egy történetben, amelynek szereplője és formálója is voltam egyszerre.”

Ami különösen megfogott a szerelmi elbeszélésben, az volt, hogy hogyan képes az elbeszélő láttatni a szerelem tárgyát, adott esetben a nőt, Olgát. És hogyan érzékeli saját magát ebben az idő alatt kocsonyássá váló, de a remegést soha abba nem hagyó érzésben.

És hogyan ismeri fel saját gyengeségeit, hogyan küzd ellene, de mindig érte is egyszerre.

„Egyre halványodott a magyarázat, amely évekig felmentett a lelkiismeret-furdalás alól: egyre kevésbé tudtam hinni abban, hogy azért menekültem el Olga teste elől, mert meg akartam őrizni a szerelem éteriségét. Évről évre érthetetlenebbnek tűnt, miért akartam ragaszkodni a gyerekkor nemtelenségéhez, és egyre pőrébben és leplezetlenebbül állt előttem a magyarázat: gyávaságból.”

Ez az érte és ellene való küzdés olyan ritmus lesz, ami sokszor a szerelem létjogosultságát, és annak tárgyának létezését is megkérdőjelezi.

„Néha már azt gondoltam, mindaz, amit szerelemnek éltem meg, méreg volt, amely mostanra szívódott fel, gonosz varázslat, amely most ért véget, érzékcsalódás, amely szertefoszlott.”

Töredelmesen bevallom, hogy ezeket a sorokat „beszamárfüleztem” magamnak. Mert bár apám úgy tanított engem olvasásra, hogy a könyvre nagyon vigyázni kell, ahhoz mindig tiszta kézzel nyúljak, és soha nem szamárfülezzek, azért én felnőttkoromra olyan ember lettem, aki szereti otthagyni olvasóként a nyomait a lapokon. A számomra fontos mondatokat meg sorokat aláhúzom, beszamárfülezem, sokszor olvasok infraszaunában, ahol a lapok fodrossá válnak, majd újra kisimulnak, de mintha ettől a hőtágulástól megrövidülnének.

Azért szeretek nyomokat hagyni a könyveken, mert a könyvek is nyomot hagynak bennem.

Épp úgy, ahogy ez is. És ezek a leírások – bár csak nagyon rövid részletek, mert mégsem lehet kimásolni az összeset –, nagyon fontos és érzékletes mondatok. 

Gergely mesterien ír, nemhiába…

Most már rájöttem, hogy valójában egy Guadagnino-film főhőseként látom őt, ahogy ül a lila akácos lugasa alatt, a merevített falú medence mellett, amit minden nyáron hatalmas káromkodások közepette állít fel (nyilván egy Guadagnino-hős ilyet amúgy nem csinál, sem a káromkodást, sem a medenceállítást), és írja az okos és pontos regényeit olyan világokról, amiket én nem láttam, de rajta keresztül ablak nyílik rájuk, és olyan évtizedeken átívelő érzéseket ismerek meg, amiket koromnál fogva még nem tapasztalhattam.

De ami késik…

Ahogy Olga karaktere kirajzolódik a regény folyamán, úgy rajzolódik ki a velünk élő és minket elhagyó történelem is, amit vagy megértünk, vagy csak jelentéktelen kis részei maradunk, mint A golyó, amely megölte Puskint című mű többi szereplője.

És ahogy Olga alakja változik egy férfi szerelmének tükrében, úgy értem meg én olvasás közben, hogy akit szeretnek, az nem öregszik meg, és akit így megírnak, az meghalni sem fog soha... Pedig, ugye, csak fikció.

Szentesi Éva