Ne hidd, hogy múzsának lenni olyan menő – Csinszka élete a színpadon

–

Te is voltál rajongó kamasz lány? Aki arról álmodozott, hogy valaki nagy és híres észreveszi, és a keblére öleli? Persze csak szimbolikusan, mert a nagy és híres valakik általában sokkal idősebbek és szőrösek szoktak lenni, apaszerű figurák. A 16 éves kislányok nem álmodoznak szexről egy középkorúval (többnyire), csak arról, hogy odafigyel rájuk, meglátja bennük az értéket.

Afféle korai egotrip ez, az ébredő individuum önigazolása. Amikor a külvilágtól várod, hogy visszajelezze: te is létezel, vagy valaki. Voltam ilyen kamasz lány, értem Csinszka minden sorát, amivel Adyt megkörnyékezte egy svájci leánynevelő intézetből – persze nem egyszerű hízelgéssel, az túl nagy felkínálkozás volna, hanem a saját versével, amiről véleményt várt. (Okos lány volt: be is hódolt, de azonnal bejelentette igényét valamiféle egyenrangúságra is.) Hallgatom a K11 színpadára idézett sorokat Sztarenki Dóra hangján az Égnek a begóniák című előadásban, és életemben először kezdem érteni, ki volt ez a nő.

Persze olvashattam volna Rockenbauer Zoltán monográfiáját is, vagy Csinszka nemrég kiadott verseit, esetleg a naplóját, de az embernek nincs ideje mindent elolvasni. Ezért maradnak a fejében a sztereotípiák: Csinszka a századelő művészvilágának múzsája volt, Adyé először, aztán Babitsé, és Márffy Ödön festőművészé is, „a magyar Alma Mahler”. Hogy kézről kézre adták-e, vagy ő „vadászott le” mindig valakit, aki majd nyomot hagy róla, oly mindegy. Ma is vannak olyan nők, akik ebben látják az érvényesülés útját. Régen menő csajoknak hittem és irigyeltem őket, mert kell ehhez valami femme fatale-faktor.

A 16 éves Csinszkában (aki állítólag egy évet már akkor is letagadott, és valójában 17 évesen kezdte a levelezést Adyval) nem volt semmi a végzet asszonyából, hogy is lett volna? De valami volt benne, ez biztos, ha Ady válaszolt neki, és egy éveken át tartó levelezés alakult ki köztük. Hogy pontosan mit jelentettek azok a sorok akkor, a levelek tengerében (hiszen Ady sztár volt, egy rakás levelet kaphatott), az nem derül ki. Nem hallatszik ki belőlük egy különleges személyiség varázsa.

Lehet, hogy az önpusztításban elmerült költőnek elég volt pusztán az ábránd, hogy a svájci hegyek között utána epekedik egy ártatlan virágszál.

Hol öreg nagybácsiként, hol „nem is olyan öreg” bácsikájaként írta alá a leveleit, amikből kiérezni, mikor kezdtek kicsit többet remélni ettől a kapcsolattól. És ahogy az lenni szokott: nehezen kerültek szinkronba. Amikor az egyik jobban vágyott volna a megerősítésre, hogy itt már valami többről van szó, a másik épp elérhetetlenné vált. Három évig is eltartott, mire találkoztak.

Ó, hogy látom magam előtt azt a csalódottságot – először nézni farkasszemet azzal, akiről az ember éveken át fantáziált. Hogy abba hogy bele van kódolva a koppanás… Csinszka alig látott valamit a világból, Svájc előtt és után egy erdélyi birtokon élt a nagyanyjával és a cselédséggel, az apjához csak a félelem és a kiszolgáltatottság érzése fűzte. Ő ennél sokkal többre vágyott, de nem tudhatta, mit jelent a művészvilág valósága, ami annyira vonzotta.

Az előadásban ezt az utat éljük végig: az ártatlanság elvesztésének folyamatát. Sztarenki Dóra nemcsak Csinszka érzéseit, gondolatait és verseit tolmácsolja, hanem időnként Adyéit is, de csak olyan mértékben, hogy Csinszka sorai értelmezhetővé váljanak.

Hogy többé ne a múzsát lássuk benne, akihez az Őrizem a szemed szólt, hanem az őszintén naiv, tiszta lányt, akit legalább annyira lenyűgözött Léda, mint Ady, csak őt nem érhette el. Aki mindent megtett volna, hogy kiszabaduljon a szülői házból, ahol nem sok jót kapott (szeretetet mindenesetre alig), aki élményekre és színes életre vágyott – ehelyett egy roncsot vett a nyakába, akit elkísért a közeli véget garantáló úton.

Megdöbbentő hallani arról az ital-, gyógyszer- és cigarettamennyiségről, amivel Ady mérgezte magát élete utolsó éveiben. Csinszkának esélye sem volt arra, hogy az igazi szerelmet megélje vele. Kétséges, hogy egyáltalán volt-e köztük testi kapcsolat (a csókon túl), képes lehetett-e Ady erre. (Csinszkát később aszexuálisnak nevezte második férje, Márffy Ödön, de ez lehetett egy sértett férfi szemszöge is.)

Csinszkát mindenesetre nincs miért irigyelni az Égnek a begóniák megtekintése után. Az nyilvánvalóvá válik ugyan, hogy nem volt elég tehetsége ahhoz, hogy önálló művésszé váljon, de az is, hogy múzsának lenni nem valami fényes pálya. Sokkal inkább gyötrelmes, keserű élet, teljes önfeladás, sok megaláztatás és lemondás.

Mindezt egy másfél órás kapszulába zárva kapjuk meg Tóth Réka Ágnes rendezésében, aki maga is írta a monodrámát. Egyszer már átültette híres írók, költők szerelmeit színpadra, akkor Nyáry Krisztián Így szerettek ők kötetéből válogatott. Most saját maga gyűjtötte, írta és szerkesztette az anyagot, és mindent egyetlen színésznőre, Sztarenki Dórára bízott, akinek a színpadon csak Márkos Albert nyújt támaszt a csellójával, és néhány emberi gesztusával. 

Bizonyára az irodalmi életünk összes női mellékszereplőjére ideje lenne másképp nézni – mindazokra, akikről eddig csak érintőlegesen hallottunk. Szendrey Júliát és Gyarmati Fannit már kezdjük újra felfedezni, de itt az idő, hogy egyikükre se csak a férjeikhez képest, hanem önálló személyiségként, különleges sorsként tekintsünk.  

Gyárfás Dorka