Elegánsan rendezett, minimalista otthon egy csepp humorral fűszerezve – Százéves a Bauhaus

–

Nem vagyok művészettörténész (mondjuk, még lehetek), de mindig is óriási hatással volt rám minden olyan ember alkotta tárgy, épület vagy mű, ami mögött érezni az átgondoltságot. Fél napokat vagyok képes bámészkodni múzeumokban azt kutatva, vajon mit látok. Ez sokszor nem olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek látszik – de ide a rozsdás bökőt, hogy egy-egy szimbolista vagy szürrealista alkotás bárkinek képes fejtörést okozni. Ám az a pillanat, amikor felsejlik a néha teljesen véletlenszerűnek tűnő részletek mögött megbújó gondolatiság, minden pénzt megér.

Nyilván nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb hatást a Bauhaus gyakorolta rám. Felnőttként találkoztam vele – úgy tűnik, az igazán izgalmas dolgok jelentős részét egyszerűen tényleg kihagyják a tananyagból –, és emlékszem,

mekkora aha-élményt okozott a felismerés, hogy a művészet a legegyszerűbb, leghétköznapibb használati tárgyainkban is ott lehet.

Azóta botcsinálta, de szenvedélyes Bauhaus-rajongó lettem, ami persze nem a brit rockzenekarra vonatkozik, és elég különös megnyilvánulási formákat tud ölteni. Például Berlinben, ahol mindenki sörözik meg szórakozik, én egy napra beveszem magam a Bauhaus Archiv múzeumba, és párás tekintettel állok furcsa székek, házmakettek és teáskannák előtt. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mit érzek ilyenkor, akkor valami olyasmit mondanék: nahát, így is lehet élni?

De mi is az a Bauhaus?

A Bauhaus iskolát – és ez egy szó szerinti iskola volt, nem csak afféle elvont fogalom – 1919-ben alapította Walter Gropius német építész. A weimari intézmény célja az volt, hogy újragondolja a művészet és a hétköznapi élet viszonyát, megújítsa a művészetoktatást. A Bauhaus 1925-ig működött Weimarban, a szélsőjobboldali nyomás miatt 1932-ig Dessauba költözött. Ezután 1933-ig Berlinben működött, ám a náci nyomás miatt ezután megszűnt.

Az iskolát három igazgató neve fémjelezte, ezek mindegyike csiszolt az eredeti elképzeléseken: Gropius 1919-től 1928-ig, Hannes Meyer 1928 és 1931 között, végül pedig Ludwig Mies van der Rohe. A Bauhaus az egyszerűséget, a letisztultságot, a művészeti ágak együttműködését, az összművészetet hirdette.

És a legfontosabb üzenete talán az volt (legalábbis a számomra legvonzóbb mindenképpen), hogy a művészet nem valami elvont maszlag, hanem a mindennapjaink, a tárgykultúránk része.

Nem mondom, hogy mindenki legyen Bauhaus-rajongó, de kicsit talán mégis. Vagy legalábbis érdemes átgondolni, van-e bármi, amit a saját életünkben hasznosítani tudunk az irányzat jellemzői közül. Manapság, amikor Marie Kondo Netflix-sorozatban tanítja rendet rakni az embereket, a könyvesboltok pedig telis-tele vannak a minimalizmust spanyol viaszként tálaló könyvekkel, nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy száz évvel ezelőtt a Bauhaus tulajdonképpen nagyon hasonló dolgokat hirdetett – csak állati menő köntösben.

Szóval, íme, néhány apróság, amit a Bauhaus alkotóitól tanulhatunk.

A kevesebb több!

Ez a Bauhaus iskola harmadik igazgatójának, Ludwig Mies van der Rohe építésznek alapgondolata. Bár többek között az art deco is szívesen dolgozott geometriai alakzatokkal, és bizonyos irányvonalai hajlamosak voltak az absztrakcióra is, az a fajta letisztultság, ami a Bauhaust jellemezte, korszakalkotó volt – és mai szemmel nézve is egészen elképesztő.

Különösen a használati tárgyaknál szembeötlő, hogy az addig mindenféle cirkalmakkal ékesített elemek milyen remekül tudnak működni és egyben dekoratívak is a lehető legegyszerűbb módon.

Szóval nem kell minden tárgyunknak vagy ruhadarabunknak extravagánsnak lennie – épp elég, ha jól átgondoltan alakítjuk ki az alapokat, és azt dobjuk fel néhány különleges darabbal.

Bízz a színekben és a formákban!

Nem szabad azonban átesnünk a ló másik oldalára. Akár öltözködésről, akár lakásbelsőről van szó, sokan vannak, akik biztonsági játékot játszanak: semleges színek, anyagok és szabásvonalak, mindegy is, milyen, csak ne nagyon nyúljunk mellé. Noha a Bauhaus kiemelten fontosnak tartja a funkcionalitást és a kényelmet, bátran nyúl a színekhez és a formákhoz, sőt vizuálisan ez az egyik legfőbb jellemzője. Az iskola egyik vezéralakja Vaszilij Kandinszkij festőművész volt. Nemrég jártam Münchenben a Der Blaue Reiter festőcsoportot bemutató Lenbachhaus múzeumban, ahol tátott szájjal bámultam, amint teremről teremre haladva kibontották, miként lett Kandinszkij korai, teljesen „normálisnak” tűnő tájképeiből az a sok elvont kriksz-kraksz, amiről talán a legtöbben beazonosíthatják.

Az anekdota szerint absztrakt gondolkodása akkor pattant ki a fejéből, amikor egy galériában fejjel lefelé akasztották ki az egyik képét – ő pedig teljesen a mű hatása alá került, mielőtt leesett volna neki, hogy ő festette.

Akárhogy is: Kandinszkij rengeteget mond nagyon kevés eszközzel, legfeljebb nem olyan kézenfekvő, hogy mit. De némi agytorna sosem árt, ugye?

Mindent a szemnek – azaz semmit!

Egy Bauhaus házba lépve elsőként biztosan az tűnik fel, hogy rend van. Akkor is rend van, ha egyébként itt-ott szanaszét hevernek a dolgok. Ez két dolog miatt van: a tárolási megoldások lényege, hogy a mindennapokban használt tárgyaink használaton kívül a szem elől rejtve maradjanak – mégis könnyedén hozzáférhetők legyenek. A másik ok a minimalista életfelfogás: a lakásban pont annyi bútor és tárgy van, amennyi kell. Ez pedig a legtöbb esetben sokkal (tényleg sokkal!) kevesebb, mint hinnénk, így érvényesülnek a falak, a padló, a nyílászárók – mindazok a dolgok, amikre hajlamosak vagyunk nulla figyelmet fordítani. Így válik fontossá, milyen íve van a falnak, miből készülnek az ajtók, vagy egy szép takaró, amit a kanapéra dobtunk.

Ez az otthonod, nem csak egy ház!

Szerencsére vannak olyan, a Bauhaushoz kapcsolódó épületek, amelyek megőrizték eredeti nagyszerűségüket (vagy irdatlan sok pénzből rekonstruálták őket), és ma is látogathatók.

Az egyik legizgalmasabb közülük nincs is olyan messze tőlünk: a csehországi Brnóban. A Tugendhat-villa tervezője maga Ludwig Mies van der Rohe, és nem kell sokat vizsgálódnunk az életművében, hogy lássuk: lenyűgöző elme is. A villát nászajándékba kapta a névadó házaspár (a feleség kőgazdag textilkereskedő apjától), gyakorlatilag korlátlan büdzsével. Tugendhaték kezdettől az építészre bízták magukat, ám amikor valamelyik kivitelező tanácsára kisebbíteni akartak az ajtókon, Mies van der Rohe fellázadt és azt mondta: vagy száz százalékban az valósul meg, amit tervezett, vagy búcsút inthetnek neki. Ez talán abnormálisnak tűnhet, a végeredményt látva azonban tökéletesen indokoltnak is.

A Tugendhat-villa olyan sokkolóan modern ennyi idő elteltével is, hogy ha az ember bejárja, az az érzése támad, valójában semmit sem tud az életről.

A technikai újítások (légkondi!, elektromos ablakok!) mellett az olyan, első blikkre teljesen feleslegesnek tűnő apróságoknak is fontos jelentőségük van, hogy például a munkalapok használat után visszatolhatók a szekrénybe, a bundákat meg külön, légmentesen zárható apró szobában tárolták, nehogy beléjük költözzön a moly. Noha többségünknek nyilván legfeljebb álom a korlátlan költségkeret az építkezéskor, állati hasznos megfontolni Mies van der Rohe egyik alapszabályát: a ház van értünk, nem mi a házért. Ez pedig – bármilyen meglepő is – csak úgy működhet, ha tiszteljük azt, amit építünk, és elhamarkodott döntések helyett alaposan felmérünk mindent a telek adottságaitól a saját igényeinken át az anyaghasználati preferenciákig – és hagyjuk, hogy olyasvalaki vezesse a kezünket, aki tudja, mit csinál. Meg persze akkor is a minőségre törekszünk, ha nincs gazdag textilkereskedő apukánk.

Egy kis humor sosem árt!

A feljegyzésekből, fotókból és személyes beszámolókból tudjuk, hogy a Bauhaus növendékei és tanárai nem voltak híján a jó kedélynek. Rendszeresen rendeztek bulikat, amelyeken az iskola zenekara eszement dalokkal szórakoztatta a diákokat – volt ott minden a magyar nótától a német rezesbandák slágereiig.

A zenekarvezető Weininger Andor volt – a Bauhaus számos magyar tanulója közül az egyik legismertebb, aki saját maga csinált poént az iskola tanaiból, ha úgy adódott.

Szóval, ha úgy tartja kedvünk, bátran csempésszünk némi humort az aznapi szettünkbe vagy a tökéletesen átgondolt és harmonikus otthonunkba.

De akár az irodai asztalunk is megfelelő terep erre: az önreflexió és az önirónia remek tanácsadó.

Hazánkban is ünnepeljük

Mivel a Bauhausnak sok magyar növendéke volt, például Moholy-Nagy László és Breuer Marcell, számunkra különösen fontos az idei centenárium. A Magyar Nemzeti Galériában március végén nyílt az a kiállítás, amely az említett Weininger Andor hagyatékából áll össze. Mintegy százhatvan alkotás mellett először láthatjuk a művész Mechanikus színpad – absztrakt revü nevű koncepciója 1986-os, kasseli bemutatójának felvételét is. A Ludwig Múzeum április 9-én nyílt tárlata Bauhaus 100 – Program a mának – Kortárs nézőpontok címen fut, és kortárs képzőművészek Bauhaus-reflexióit gyűjti össze.

Németországban számtalan programot szerveznek, Dessauban, Berlinben és Weimarban egyaránt találhatunk érdekességeket. A legegyszerűbb, ha ITT tájékozódunk!

 Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Unsplash/Florencia Potter