„Nézd azt a kis kövér fickót! Meg fogjuk ölni!” – a legendárium szerint így bökött a Wembley gyepén melegítő Puskás Ferencre az angol válogatott egyik játékosa az évszázad mérkőzése, az 1953-as londoni 6:3 előtt. Bár a futballista nevét jótékony homály fedi, annyi bizonyos: azon a napon egy életre megtanulta, hogy ne ítélj elsőre.

Egyszemélyes országimázs

Akármerre jártam is a világban az utóbbi húsz évben, az Egyesült Arab Emírségektől Macedóniáig, Londontól Stockholmig ugyanazt a nevet kiáltották azonnal, ha kiderült, hogy magyar vagyok: Puskás. (Jó, többnyire sz-szel meg mindenféle fura kiejtéssel, de akkor is. A gízai piramisok tövében is Puszkászról kellett beszélgetnem.) A legkisebb túlzás nélkül mondható, hogy Puskás Ferenc nevét még azok is ismerik, akiknek egyébként semmi közük nincs a focihoz. Mai szóhasználattal élve, Puskás neve önmagában is brand.

Az Aranycsapat nem csak nekünk, magyaroknak jelentős futballtörténeti mozzanat. Tudom, cinkes saját magamtól idézni, de hát a könyvemben úgy fogalmaztam ezt meg, hogy „Államformánk: Aranycsapat”.

Most sem tudnám ennél jobban.

Néhány hónappal ezelőtt Anglia egyik legismertebb futballkönyv-szerzőjénél vendégeskedtem. Leesett az állam, amikor a nappalijába léptem, a falon ugyanis egy hatalmas festmény lógott, ami Puskás Ferencet ábrázolta. A képet maga a futballista is dedikálta, a tulajdonos büszkén mesélte, micsoda előkészületek kellettek ahhoz, hogy a kép időre elkészüljön, majd aztán eljusson Puskáshoz, amikor Nagy-Britanniában tartózkodott. Eleinte nemigen értettem, hogyan függhet az angol futball tudorának falán épp Puskás képe, hát, hiszen náluk annyi a legenda, mint égen a csillag. Ő meg nem értette, mit nem értek: Puskás az Puskás. Nem igényel magyarázatot.

Puskás Ferenc edzés közben 1953-ban - Forrás: Getty Images/S&G/PA Images

Elhallgatott világsiker

A történethez persze hozzátartozik az is, hogy 1956-os disszidálása után Puskás eredményeit a szó legszorosabb értelmében elhallgatták itthon. Amikor a Real Madrid a Bajnokok Ligája elődjének számító BEK 1960-as döntőjében, Glasgow-ban 7:3-ra legyőzte az Eintracht Frankfurt csapatát, Puskás Ferenc mesternégyest szerzett. Ezt azonban nemhogy nem láthatta a hazai közönség, de egyenesen titkolták, micsoda formában futballozik. Biztosan sokan vagyunk, akiknek idősebb rokonai épp Puskásék, az Aranycsapat ott játszó tagjai miatt lettek Honvéd-szurkolók. A nagyapám testvérének például Honvéd-zászló borította a koporsóját a temetésén. Gyerekkoromban a nagyszabású családi ebédek egy idő után mindig ugyanoda lyukadtak ki: meglett férfiak (és nők) könnyes szemmel szedegették össze emlékmorzsáikat az Aranycsapatról. És persze legfőképpen Puskás Öcsiről.

A londoni 6:3-ról hazatérő futballistákat egymillió (!) ember ünnepelte az utcákon. Az 1954-es világbajnokságról ezüstéremmel hazatérő csapatot (majdnem ugyanazt, amelyet egy évvel korábban egymillióan éltettek) Tatán leszállították a vonatról, mert a csalódott tömeg, lincselésre készült a döntőbeli vereség miatt.

Ma már történészek sem tartják ördögtől valónak azt a gondolatot, hogy ez a „focialista forradalom” tulajdonképpen előrevetítette az 1956-os forradalmat – sőt: áttételesen hozzá is járult annak kitöréséhez.

Tibor Fischer írta: „A diktatúrát a magyarok csak-csak elviselik, de azt nagyon utálják, ha futballban vereséget szenvednek”. Puskás életműve 2013 óta hivatalosan is hungarikum (jelentsen ez bármit), hagyatéka egyszerre társadalmi-, politikai- és futballstratégiai kérdés. Ez nyilván szintén nem normális dolog, de hát mi, magyarok már csak így vagyunk ezzel. Nemigen tudunk semmit normálisan kezelni, aminek köze van a focihoz.

Madridi fiúkkal 1961-ben - Forrás: Getty Images/Keystone/Hulton Archive

Nem csak itthon világhírű

Mai eszünkkel, az utóbbi negyven év keserű tapasztalatain felnőve tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy az, ami idehaza, a magyar gyepen történik, az egyszersmind a világfutball legjelentősebb eseményei közé tartozzék. Márpedig ha Puskásról kérdezem az angol barátaimat – akiknek többsége maga is futballszakember vagy épp szurkoló –, rendre ugyanazt a választ kapom: amellett, hogy egyszeri és megismételhetetlen csodája volt a futballtörténelemnek, tulajdonképpen neki köszönheti Anglia, hogy világbajnok lett. Noha a szakirodalom (okkal és joggal) nem győzi hangsúlyozni Hidegkuti Nándor érdemeit, a közvélekedésben mégiscsak úgy maradt meg, hogy a Puskás vezette „Mighty Magyars” saját oroszlánbarlangjában tanította meg focizni az önhitt angol válogatottat. Ez pedig felrázta a szigetország szövetségét, amely sürgős változtatásokat eszközölt, ezek nyomán pedig 1966-ban Anglia világbajnok lett a saját rendezésű vébén. Nemegyszer futottam bele olyan beszélgetésekbe, amelyekben az egyébként roppant visszafogott angol gentlemanek csillogó tekintettel magyarázzák, hogy képzeljem el, az ő apjuk/nagybátyjuk/nagyanyjuk igaziból ott volt a 6:3-on – mintha valami megismételhetetlen természeti csodának lettek volna szemtanúi.

Belgiumban, a képregények hazájában 1969-ben külön képregény jelent meg Puskásról – ráadásul nem máshol, mint a híres Tintin-füzetekben.

Hát nem ironikus? A belga gyerekek, akiknek vajmi kevés közük volt a magyar focihoz, popkulturális ikonként ünnepelhették Puskást – idehaza pedig az eredményeiről sem számolt be a sajtó.

Mert persze disszidálása utáni klubja, a Real Madrid legendáriumának is fontos része Puskás – Spanyolországban: „Pancho” – életműve, a mai szurkolók, akik már nem láthatták játszani, éppoly áhítattal beszélnek róla, mint azok, akik még tanúi voltak az emblematikus mozdulatoknak. 2013-ban szobrot avattak neki a Real Madrid valdebebasi edzőközpontjában, ennek tiszteletére Puskás-heteket tartottak a klubnál. Florentino Pérez elnök maga is azt meséli, hogy a 7:3-as frankfurti BEK-döntő után a repülőtéren várta Puskásékat, és ma is elérzékenyül, ha arra a csapatra gondol – hiszen az, ami ma a Real Madrid (a XX. század legjobb futballklubjának szavazta meg az ezredfordulón a FIFA), tulajdonképpen a Puskás és Di Stéfano neve által fémjelzett sikercsapatnak köszönhető.

Brandépítés a gyakorlatban

Puskást már életében is legendák övezték, és nem csupán a szurkolók, de a játékostársak körében is. Kezdjük ott, hogy 1956-ban egy francia hírügynökség elterjesztette, hogy Puskás hősi halált halt a budapesti harcokban. Az, mondjuk, nem csupán vicces anekdota, amit Pedro de Felipe, a Real Madrid korábbi futballistája mesélt egy interjúban: amikor kezdő játékosként azt a feladatot kapta első meccsén (akkoriban a felnőtt csapat ellen tesztelték az ifiket), hogy Puskást fogja, ő lelkesen beleállt a magyar játékos iszonyatos erejű lövésébe. Fejelés helyett azonban állkapocstörés lett az eredmény, De Felipe sokáig szívószállal tudott csak enni.

Puskásra mindenki úgy emlékszik, hogy ő volt a csapat, a társaság lelke: a klub összejövetelein beállt koktélt keverni a csapattársaknak, sziporkázott, ha viccmesélésről volt szó, és mindenkihez volt egy jó szava.

A mendemondák szerint végtelen mennyiségű sört volt képes meginni anélkül, hogy különösebb hatással lett volna rá az ital. Amellett viszont, hogy földöntúli képességei voltak, mi tagadás, nem törte össze magát az erőnléti edzéseken. Hatalmas pocakján gyakran gúnyolódtak. Már legalábbis, amíg nem lendült játékba. Willie Henderson, a Rangers FC korábbi játékosa így idézte fel, milyen volt Puskás ellene játszani: „Olyan volt, mintha egy szellemet kergetnék. Mindig mindenhova odaért”. Henderson egyszersmind cáfolja azt is, hogy a „Száguldó Őrnagy” súlyproblémái a sebesség rovására mentek volna. A disszidálás után ugyanis Puskásnak kétéves eltiltást követően léphetett csak pályára, amit meglehetősen nehezen viselt lelkileg, és ez az alkatán is nyomot hagyott.

Az egyik legismertebb sztori Puskással kapcsolatban, több verzióban is él, így elképzelhető, hogy többször is „előadta” azt a magánszámot, amelyről George Best, az északír futballsztár is mesélt: „Bobby Charlton, Denis Law (előbbi legendás angol, az utóbbi legendás skót futballista – Cs. A.), Puskás és én edzősködtünk egy ausztráliai akadémián. A gyerekek, akiket edzettünk, nem tisztelték Puskást, gúnyolódtak a súlyán és a kora miatt is. Law egyszer megkérdezte a gyerekeket, mit gondolnak, az öreg, kövér edzőjük tízből vajon hányszor találná el a felső kapufát. A legtöbben ötnél kevesebbet mondtak. Én tízet. Az öreg, kövér tréner kiállt, és kilencszer egymás után eltalálta a keresztlécet. A tizedik lövés előtt a levegőbe lőtte a labdát, mindkét vállán megpattintotta azt, aztán a fején is, végül pedig megpöckölte a sarkával, és így zúdította a felső lécre. A gyerekek döbbent csendben álltak. Végül az egyikük megkérdezte, hogy ki ez az ember, én meg azt feleltem: »Neked csak Mr. Puskás«.”

Forrás: Getty Images/Universal/Corbis/VCG

Utánozhatatlan

Puskás 533 magyar és spanyol élvonalbeli meccsen 511 gólt szerzett, ami világrekordnak számít. 85 magyar válogatott mérkőzésen 84 gólt rúgott, ami szintén példa nélküli. A Real Madriddal három BEKet nyert. Ma már Puskás-Awardnak hívják a FIFA-nak azt a díját, amellyel az év legszebb gólját jutalmazzák. A számok és trófeák persze önmagukban semmit nem jelentenek. A kulcs az egyéniség volt. Puskás szórakoztató természetéről, humoráról, szociális érzékenységéről anekdoták tucatjait olvashatjuk mindenfelé. Szepesi György sportriporter egyszer bevallotta: nem tud Puskásról elfogulatlanul beszélni, hiszen mindig is a legnagyobb kedvence volt, szerinte Puskás a legnagyobb valaha élt futballista. Azt viszont, hogy Puskás mitől lett legenda, talán mégiscsak a zseniális csapattárs, Hidegkuti Nándor fogalmazta meg a legjobban: „Ha lenne ezer megoldás, ő az ezeregyediket választaná”.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Central Press/Hulton Archive