–

Kilenc perccel azelőtt ébredek, mielőtt megszólalna a telefonomon az ébresztő. Ez jó kezdet. Megnézem a kijelzőt, visszacsukom a szemem, van még kilenc percem. Ezután még kétszer kinyomom az ébresztést, és csak fél óra múlva kelek fel. Hangosak a madarak, világosodik. Itt mindig énekelnek a madarak, soha nincs annyira hideg, hogy elbújjanak, inkább egymással beszélgetnek az ágakon.

Odateszem a kávét, és amíg fő, elmegyek a mosdóba, nézem egy kicsit a macskákat, ahogy játszanak, azután leülök az asztal mellé. Jó a kávé, meleg és édes, a csersavat meg majd csak egy óra múlva érzi a gyomrom. Lezuhanyozom, felöltözöm, kiülök a kocsiba, ott iszom meg a kávé maradékát. Ezt télen így szoktam meg. Amikor az autó hengerfejes lett, és tíz percet legalább melegíteni kellett a motort, hogy ne köhögjön és ne fulladjon le az első elsőbbségadásnál a kereszteződésben, ezt a technikát találtam ki. Használt.

Iszom a kávét a kocsiban, a szomszédból kényelmesen kisétál egy róka, a járdán megy tovább a következő házig, és megáll a bejárati ajtónál, felnéz a kilincsre, mintha kopogni akarna. Mulatságosak itt a rókák. Ha egyszer elköltözöm innen, a rókák is nagyon fognak hiányozni. A rókák, a fák, a bárányok és az eső.

A munkahelyemen csend van. Vasárnap és Melinda a „nurse in charge” – békés lesz a műszak.

Melinda erdélyi magyar. Az első magyar kolléganőm, akivel van szerencsém együtt dolgozni, amióta itt vagyok. Melinda azon kevés emberek egyike, akik árasztják magukból a nyugalmat. Akik mindig képesek higgadtnak maradni, nem csúszik ki a lábuk alól a talaj, és mindig tudják, mit kell tenni, vagy ha nem, hát akkor nagyon gyorsan kitalálják és megoldják a problémákat. Melindától nagyon sokat tanulok, pedig vagy tíz évvel fiatalabb nálam. Észrevétlenül is rengeteget segít nekem. Amikor ráér, akkor csak úgy, merő kedvességből megírja helyettem a dokumentációt például. És megoszt velem mindenféle hasznos információt. Fejből tudja az összes orvos mellékszámát, hogy hol lehet elérni őket, amikor már órák óta hiába várjuk őket az osztályon. Ezen kívül Melinda mindig engem ír be elsőnek szünetre, mert tudja, hogy viszonylag könnyen elfáradok, hamarabb szükségem van kávéra. És soha nem szól azért sem, ha pár perccel tovább maradok lent az udvaron. Persze nem élek vissza ezzel, mindössze egyszer fordult elő, amikor egy otthoni hívást vártam.

Csendes, nyugodt vasárnap van tehát, annak ígérkezik, a kórterem is teli, nem jönnek új betegek, és senki nem fog hazamenni, talán csak egy asszony. Nincsenek súlyos betegek sem. Ketten vizsgálatokra várnak, két idősebb nő pedig sokat alszik, a többiek lábadoznak, és még szükségük van egy utolsó orvosi szemlére, mielőtt zárójelentést kapnak.

A vizsgálatra egy idősebb asszony vár, akit elütött a barátnője a saját kertjében. Össze kell varrni az alsó lábszárát. És kivizsgálásra érkezett egy tizenkilenc éves, nagyon vékony, répahajú lány is, aki nyolc–kilenc hetes terhes a számítások szerint. Valószínűleg méhen kívüli terhessége van, tegnap erős fájdalmakkal hozták be, és a hormonszintje elég alacsony, a baba nem fejlődik megfelelően, ez pedig ilyen fiatal korban általában a méhen kívüli terhesség első szignifikáns tünete.

Szép kislány, finom vonásai vannak, csendes és nagyon szelíd. Fél, olyan, akár egy megriadt őzike. Ultrahangra vár, hogy kiderüljön, hol helyezkedik el a magzat, és életben van-e.

Kérdezem a lányt, hogy ha kiderül, jó helyen van a baba, akkor megtartja-e. Nem hezitál. „Túl fiatal vagyok” – mondja. Fanyar mosoly ül a szája szegletében. Fájdalmas mosoly. Mögötte, mély takarásban azonban ott vannak a könnyek. Azok a könnyek, amelyeket nem most kell elsírnia.

Az asszony, aki a sarokból hazamegy ma délután, pont egyidős Melindával, tehát nálam fiatalabb. Kendőt hord, mert most nő ki a haja a kemoterápia után. Mellrák, mondják magyarosan. Nem elég, hogy másodszor műtötték, de a műtét után elfertőződött, begyulladt a sebe, most megnyitották, és leszívtak belőle negyven milliliter gennyet. Negyven milliliter, az elég sok ahhoz, hogy egy mellben legyen, pokoli fájdalom nyilván, de a fejkendős asszonynak egy hangos szava sincs. Van viszont három kamaszkoron inneni gyereke és egy nagyon kedves férje, akik tegnap egész délután az ágya szélén ültek.

Az orvos azt mondta, az asszony hazamehet az erős antibiotikummal, amit intravénásról átállítottak ma orálisra. Csak ki kell cserélnem a kötést. És a pakkot is, ami a kötés alatt a sebben van. A pakk, az egy nedvszívó gézcsík, amit azért gyömöszölnek bele a sebészek a sebekbe még a műtét után, hogy azok nyitva maradjanak, és a folyadék ki tudjon ürülni belőlük. A gézcsík hosszú, általában húsz–harminc centiméter és egy centi széles. A sebek pedig mélyek.

Szedtem már ki pakkot, ráadásul nemrég, egy megnyitott tályogból, de nem vagyok túlzottan ügyes ebben. Megkérdezem Melindát, hogy velem jönne-e, és megmutatná-e? Tud-e valami trükköt, hogy lehetne ezt jobban csinálni? Melinda jön, pedig nem ér rá.

A pakk kiszedése eléggé fáj, kellemetlen, de még jobban fáj utána a seb kimosása a sóoldattal és az újabb steril gézcsík behelyezése. Ezért a művelet előtt adunk egy kis morfint. Így elviselhetőbb. Talán. 

A minimális dózist adjuk az asszonynak, mégis virágos jókedve van, amikor visszamegyünk a tálcával az ágyához. Szélesen mosolyog és ásítozik. Leszedem az öt négyzetcentiméteres tapaszt a mellbimbó alsó harmadáról. A vágás a bimbóudvar szélén van éppen, így a gyógyulás után észrevétlen marad majd a heg, el is lehet felejteni egyszer. De nem most. Most még nem. Félhold alakú a seb, szivárog belőle a véres-sárgás folyadék. Kihúzom a gézcsíkot a gumikesztyűs kezemmel, lassan, óvatosan, az asszony becsukja a szemét. Lecsavarom a műanyag ampulla tetejét, és a steril sóoldatot a szétnyitott sebbe csepegtetem. A tiszta víz erős sugárban kifelé nyomja a sűrűbb váladékot. Addig vizezem, amíg nem lesz tiszta élénkvörös vér, a sárga löttyöt mind ki akarom öblíteni onnan.

„Ez nem fáj” – mondja az asszony mosolyogva. – Csak hideg – teszi hozzá, és elneveti magát. Szép melle van, sikerült megmenteni, nem kellett csonkolni. A műtét közben a lágy szövetek összenyomódtak, a melle külső felén véraláfutások vannak most, lila és kék. Az öblítés után lassan, óvatosan szétnyitom a sebet, Melinda a steril csipesszel elkezdi belegyömöszölni a tiszta, benedvesített gézcsíkot. Ez már fáj. Odaadom a kezem az asszonynak, hogy azt szorítsa a hálóing csücske helyet. „Pedig még el is van zsibbadva a műtéttől, mi lenne, ha nem?” – dünnyögi, és összeharapja a szája szélét. „Mindjárt kész vagyunk” – suttogom. A gézcsík felét sikerül csak a sebbe préselni, de ezzel is elégedettek vagyunk, a kitűzött célt így is elértük, a seb nyitva marad a kötés alatt. Rátesszük azután a steril gézlapot, leragasztjuk. Az asszony családja tökéletes időzítéssel érkezik meg, végszóra. A gyerekek rémülten kukucskálnak be a kék függöny mögé.

„Minden rendben van, ne féljetek, anya nagyon bátor volt!” – mondom nekik, és hallom, ahogyan az asszony a hátam mögött halkan, hálásan felnevet.

Enyém az első szünet, lemegyek az udvarra a kávésbögrével a kezemben.

Most már visszavonhatatlanul tavasz lesz. A kis erdőfélében, ahol a kijelölt, de nem legális dohányzóhely van, már rügyeket bontott minden bokor. Az akácfák alatt van egy kidöntött farönk, arra szoktunk üldögélni, mi, „a kirekesztettek”. Most nincs kint senki. Élvezem a csendet. Az egyik fa teljesen csupasz törzsű, a másikra felfutott a borostyán. Láttam itt mókusokat, de most nincsenek szem előtt, elbújtak vagy még alszanak. Arra gondolok, hogy ha mókus lennék, a borostyános fán keresnék odút. De biztos, hogy a csupasz fán tanítanám meg felszaladni, kapaszkodni a fiaimat. Lejár a szünetem, vissza kell mennem az osztályra, nemsokára ebédidő.

Délután mindig eldurvulnak a dolgok.

A legbékésebb műszakok esetében is. Mintha délutánra a „bed manager” felébredne, és nekilátna dolgozni, ami abból áll, hogy áthelyez boldog-boldogtalant, ide meg oda. Persze nem így van ez, csak így tűnik. A „bed manager” egyszerre figyeli az A&E, a sürgősségi osztály tevékenységét, az ott várakozó betegek számát és esetleírását, a „discharge”-okat, tehát a hazabocsátott  és zárójelentéssel ellátott betegeket és a felszabaduló ágyak számát. Ennek tudatában oszt-szoroz és intézkedik.

Az „early pregnancy és gynae unit” hivatalosan is átalakult mára már nőgyógyászati és sebészeti osztállyá. Fogadunk hát minden sebészeti, akut hasi beteget is. A daganatos betegekkel nehezen boldogulunk, mert ők sokszor szorulnak palliatív kezelésre, és olykor hónapokig nálunk maradnak. Foglalva az ágyakat a nőgyógyászati ellátásra szorulók elől. A múltkor például egy frissen elvetélt kismamát éjszaka a műtőből visszahozva már csak a gyermekágyas osztályon tudtak elhelyezni, mert nálunk nem volt szabad hely.

Kevés nyomorúságosabb helyzet van, mint egy gyermekét éppen elveszített anyát arra kényszeríteni, hogy hallgassa az újszülöttek cuppogását… Még szerencse, hogy az az asszony szülésznő volt, három élő, egészséges gyerekkel megáldva. Így nem vette annyira a lelkére a dolgot. Talán.

Visszaérek az osztályra.

Mindenki tudja és teszi a dolgát, Melinda hozott fel a büféből néhány muffint Ananak, a legjobb ápolási asszisztensünknek és a fiatal portugál lány most még a szokásosnál is jobb kedvében van, mindenkivel viccelődik. A betegek hálásan, mosolyogva figyelik, ahogy jön-megy, tevékenykedik. Kényelmesen látok munkához, hogy a műszakot befejezzem. A magzati szívhangoktól legtávolabb fektetett kismama éppen felébredt az altatásból. Ül az ágyon, a háta feltámasztva két párnával, és csak néz maga elé. Megcsinálom a mai nap utolsó rutinvizsgálatait, vérnyomást mérek, pulzust és hőmérsékletet, körbejárok az ágyak között, próbálok beszélgetni vele is. Szép fiatal nő, nem tűnik annyi idősnek, mint amennyi valójában, majdnem negyven a kórlapja szerint. A haja gesztenyebarna, hátul összefogva a tarkóján, az arca tiszta, ránctalan és kedves vonásai vannak, egyszerre tűnik nagyon kislányosnak és nagyon anyásnak. Olyan jelenség, akiről szívesen készítene portrékat egy reneszánsz korabeli festő, karján egy kisbabával.

A terhességi hormonok még ott keringenek a vérében, átsugároznak a bőrén, átütnek a test fizikai határain, és kiáradnak a levegőbe, az emberi testet körülvevő térbe, mint ahogy minden hormon teszi. De az asszony egész lényéből árad a szomorúság, lebiggyed a szája széle. Ez is jól látszik, érzékelhető közelről.

Tizenhármas triszómiája volt a magzatnak, ezt az orvosi dossziéból tudom. Ez egy bizonyos betegséget jelöl, a Patau- szindrómát, ami egy elég komoly rendellenesség. Az így született gyerekek ritkán érnek meg magasabb életkort, testileg, talán szellemileg is súlyosan fogyatékosak, erről keveset tudni, hiszen az adatok szerint a babák 95 százaléka a születése utáni első hónapban meghal. Ha a tesztek eredménye a kromoszómavizsgálaton Patau (vagy akár Edwards és Down)-szindrómára pozitív, itt az asszonyoknak ilyenkor – közvetlenül a genetikai vizsgálat után – viszonylag gyorsan dönteniük kell a kisbaba sorsáról.

Az interneten megtalálható minden információ, képek is. De a döntés meghozatala ettől még nem lesz könnyebb. Egy pillanatra a saját vállamon érzem az asszony álmatlan éjszakáinak a súlyát. Tudom, anélkül, hogy át kellett volna élnem, ismerni vélem az összes fohászt, a könnyeket, a kétség minden lépcsőjét megjárom, és érzem a hányódást, a vergődést igen és nem között, az ész és a szív érveinek hosszú csatáját.

Azt a lelki vajúdást, ami rosszabb minden fizikai tehertételnél.

Az asszony döntött. A múlt héten bejött a kórházba. Megpróbálták megszakítani a terhességét, illetve gyógyszeresen megindítani a szülést a tizennegyedik héten, és az abortusz meg is kezdődött, de nem fejeződött be teljesen. Visszamaradt a méhben egy szövetdarab, így a terhességet sebészi úton fejezték be. Ezért van most itt. Ül előttem az ágyon egy fiatal nő, és árad belőle a szomorúság, a gyász, a veszteség. A félelem a vádaktól, a lelkiismeret-furdalás. Fogalmam sincs, hogyan vigasztalhatnám, mit tehetnék, mit adhatnék, hogy jóvátegyem, ami történt. És hogyan óvhatnám meg a rossz szavaktól, gondolatoktól, amik először a saját lelkében születnek meg, de amikre erőteljes visszhangot képes verni a társadalom képmutatóbb része is. Csak csendesen megfogom a kezét. Akkor felemeli a fejét, és rám néz, egyenesen, fátyolos, bizonytalan tekintettel, ami tele van félelemmel. „Minden rendben van” – mondom neki halkan, mintha csak a vizsgálatok eredményére gondolnék… „Minden rendben lesz. Minden, minden” – ismételgetem, míg a keze át nem melegszik a tenyeremben, és ki nem tisztul a tekintete.

Vasárnap van. A kegyelem ideje, mondják. És én arra gondolok, hogy milyen jó lenne…

Molnár-Lamos Krisztina

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images