Gyászos gyermeki évek

Tegnap volt 196 éve, hogy megszületett Anne Brontë, családjának hatodik, legkisebbik gyermeke, egyúttal a világhírre szert tevő Brontë-testvérek egyharmada. A két legidősebb lány és az édesanya korán meghalt, a maradék négy gyermeket apjuk, az ír származású tiszteletes korán magukra, illetve nagynénjük és egy bejárónő felügyeletére hagyta, míg ő beletemetkezett a munkájába.

Első blikkre, ha belegondolsz, nem lehetett túl fényes egy láp melletti cúgos angol házban lehúzni elszigetelve mindentől, bús magányban, szűk családi körben egy komplett életet (még úgy sem, hogy sajnos nem is nyúlt túl hosszúra). Ám pont ez a környezet és izoláció volt az, ami egyészt megteremtette a csendet és nyugalmat, ami a műalkotáshoz szükséges, másrészt ez a különleges hangulat és folyamatos összezártság, valamint az egymásrautaltság bontakoztatta ki a lányok fantáziáját.

A Brontë-gyerekek álomvilágba menekültek. Az apjuk nem igazán foglalkozott velük, magukra maradva szabadon tehettek, amit csak akartak. Mindent elolvastak, amihez hozzáfértek, hatalmas sétákat tettek a házuk melletti lápos területen, és közösen létrehozták Angria és Gondal egzotikus fantáziabirodalmait, amihez temérdek történetet és verset költöttek. Saját színdarabjaikat játszottak el, újságot és cikkeket írtak csak maguknak. A gyerekkorukban írt szövegek mennyisége olyan jelentős, hogy messze felülmúlja azt, ami később együttesen megjelent tőlük nyomtatásban. Mire tehát a világ elé állhattak az első – nem kizárólag maguknak, és még csak nem is álnéven írt – műveikkel (első köteteiket ugyanis Currer, Ellis, és Acton Bell nevek alatt jelentették meg önköltségen), addigra olyan gyakorlatra tettek szert meseszövésben, történetmondásban és írásban, amit kevés huszonéves mondhat el magáról.

Megrendítő fiatalkor

A négy testvér közül csupán a fiúnak, Branwellnek volt lehetősége rendes munkát választani, nem mintha nagyon tudott volna élni a lehetőséggel. Az első állásából – tisztviselőként dolgozott egy vasúttársaságnál – azért rúgták ki, mert egy ellenőrzés során kiderült, nem pontosak a könyvelési számok, bár ennek nem becstelenség vagy csalás volt az oka, hanem inkább a hozzá nem értés. A következő helyen pedig – egy családnál töltött be tanítói állást – két év után azért bocsátották el, mert kiderült, hogy viszonyt folytatott a gyerekek édesanyjával, Mrs. Robinsonnal. (Úgy tűnik, ezekkel a szexuálisan túlfűtött Mrs. Robinsonokkal csak a baj van.) Branwell végül hazaköltözött, hogy otthon asszisztáljon nővérei ébredező sikereihez. A rendszeres ópiumfogyasztástól és az alkoholizmustól legyengült fiút végül a tébécé vitte el 31 éves korában.

Charlotte Brontë (kép: Wikipédia)

A három lánynak nem volt más lehetősége szegényes anyagi helyzetük fellendítésére, mint az, hogy nevelőnőnek vagy tanítónak álljanak. Vagy férjhez menjenek. Charlotte-nak ugyan akadt három kérője, akik közül az egyik már az első találkozás után feleségül kérte, ám ő – szerelem híján – kosarat adott mindnek. Nem maradt más hátra, mint a tanítónősködés. Az első helyen nem bírta sokáig, a diákok szerinte nem voltak egyebek, mint „dagadt fejű mamlaszok”.

Másodjára Brüsszelben vállalt állást. Itt jóval tovább húzta, amihez nagyban hozzájárulhatott, hogy beleszeretett egy kollégájába, aki egyúttal sajnos munkaadójának férje is volt. Constantin Heger azon kevesek közé tartozott, aki pontosan látta és értékelte a Brontë-lányokban rejlő különleges képességeket, ezért játékosan flörtölt is vele. A szeretetre szomjúhozó Charlotte szívét a férfi kitüntető figyelme úgy borította lángba, mint egy óvatlanul elhajított üveg darab a kiszáradt erdőt. Idővel Heger asszonynak is feltűnt a lány különleges viselkedése, aminek következtében Heger kacérból sürgősen hűvösbe váltott. Végül az összetört szívű Charlotte, aki valószínűleg szárnyaló képzeletében nagyobbra növesztette a kettejük között dúló (a valóságban egyoldalú) románcot, fel is mondott. Hogy aztán hazaérve megírja máig körülrajongott könyvét, melynek szereplői (ezek után nem túl meglepő módon): egy ódon kastélyban élő magányos férfi, egy tiszta szívű tanítókisasszony, a padlásra zárt őrült feleség, no meg persze az állhatatos, igaz szerelem, mely minden akadályt legyőz (Lsd. Jane Eyre)

Végzetes sors

A három nővér közül az alapjáraton is elég mizantróp Emily bírta a legkevesebb ideig a nevelősködést. Pár hónap tanítás után hazaköltözött, miután kijelentette, még az iskola kutyáját is jobban szereti, mint az ott tanuló gyerekeket. Otthon aztán átvette a Brontë-ház házvezetőnői tisztségét. Talán ez a munkakör is hozzájárult ahhoz, hogy később olyan komplex személyiséggel tudta felruházni az Üvöltő szelek narrátorának, Nelly Deannek a szerepét, hogy annak motivációjáról máig vitatkoznak az irodalomkutatók. A ház körüli teendőket a lányok egyébként sem szívesen bízták másra, inkább ők maguk elvégezték a feladatokat, mint hogy egy „idegent” maguk közé engedjenek, ahogy Charlotte egy ízben írta. Azonban ebből is tudtak profitálni: varrás, hímzés, takarítás és főzés közben is folyamatosan az álomvilágukban éltek, vagy ha úgy jobban tetszik, fejben a műveiken dolgoztak. Toll, papír mindig volt kéznél, hogy feljegyezhessék hirtelen támadt ötleteiket, gondolataikat.

Emily Brontë (kép: Wikipédia)

Emily Üvöltő szelek című könyve abszolút hű a nevében foglaltakhoz, annyi szenvedély, ármány, düh és erőszak forrong a történetben, ami akár két pusztító erejű hurrikánra is elég lenne. Nem is csoda, hiszen a szerzője sem volt egy kimondottan szelíd bárány. Az idegeneket nem szívelte, ha tehette, nem mozdult ki otthonról. Zárkózott volt, cserébe viszont gyakran kerítette hatalmába a mindent elsöprő, elemi erejű frusztráció és a düh. Ezen tünetek alapján életrajzírója elképzelhetőnek tartja, hogy a lány Asperger-szindrómás lehetett. Hirtelen dühkitöréseire jellemző eset, amikor egy ízben ököllel úgy pofon ütötte a kutyáját, hogy az agyrázkódást kapott, a fél szemére pedig megvakult.

Tragikus vég

A nővérek több művében is visszaköszön egyébként a tanárnők és nevelőnők sanyarú sorsa felett érzett dühük és frusztrációjuk. Akárcsak a nők kiszolgáltatottsága és sebezhetősége, akik kénytelenek egy férfiak által uralta világban megállni a helyüket. Nehéz kenyér lehetett a bentlakásos nevelőnők élete, akik elszigetelve éltek, hiszen sem a szolgákhoz, sem az urakhoz nem tartoztak. És még nehezebb lehetett egyedül felnőni egy szegény, gyermekeit elhanyagoló, özvegy apa mellett egy ódon házban. De talán épp ez a háttér kellett ahhoz, hogy megszülethessenek ezek a szenvedélytől fűtött, romantikus és mélabús, a mai napig értékes és élvezetes regények.

Milyen kár, hogy e nehéz életutak aztán oly hamar véget értek. Branwell 31 évesen halt meg tébécében 1848 szeptemberében, decemberben a harmincéves Emily követte, Anne pedig a következő év májusában, 29 évesen. Charlotte hat évvel élte túl Anne-t, de végül, szintén tébécében, 1855 márciusában ő is elhunyt. Különleges hangulatú műveik azonban örökre velünk maradnak.

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: ITT