–

Winkler Nóra/WMN: Ekkora regényt hosszú évekbe telik megírni. Mi adja hozzá a késztetést?

Nádas Péter: Az ember sose akar ekkora munkát, ekkora lesz belőle. Thomas Mann is ezt állapítja meg a naplóiban, hogy egy novellát akart írni, aztán a Varázshegy lett belőle, egy elbeszélést, abból meg a Doktor Faustus. Bizonyos anyagok kikövetelik a maguk terjedelmét. Van ehhez közöm, de beavatkozási lehetőségem kevés. És amit lát, akármelyik monstruózus könyvemként, azok már erősen húzott példányok. Mindent igyekszem elhagyni, ami fölösleges, és még mindig ennyi marad.

W. N./WMN: Nem is sejti az elején, hogy ebből ekkora léptékű szöveg lesz?

N. P.: Tudom, hova tartok, de hogy az mekkora terjedelmet kíván, azt nem. Az menet közben adja önmagát, napról napra. Az irodalomban, a Bibliában, az írásosságban, a részletek az érdekesek. A sztori mint olyan, egészen új dolog. Nézzük a régebbi amerikai regényeket – a Moby Dick vastag, Dreiser regényei kétkötetesek.

A rövidséget, és hogy párbeszédek és leírások kövessék egymást, Hollywood kényszerítette ki a szerzőktől. Új tendencia. Az olvasók egy része nagyon szereti, de ez nem irodalmi, inkább filmforgatókönyv jelleg.

Még a legjobbaknál is, mint Hemingway vagy Fitzgerald, ott is, inkább filmet látunk. Ezt a húszas évektől kezdve várták el a kiadóktól, ők a szerzőktől, és világdivat lett belőle. De nem mindenki akar egyszerűsíteni, én például kifejezetten nem akarok, és nem is mindenki tud. 

W. N./WMN: Egyszerűsíteni itt annyit tesz, mint meghamisítani azt a gazdagságot, komplexitást, ami valójában az élet?

N. P.: Ezt nem mondanám, mert az ember egyfajta komplexitással él, és ha az benne van egy Csehov-novellában, az rendben van. Ritkábban, de megesik, hogy egy Hemingwayben is. A tömörítés, az költészet. A próza más. Az kiterít. Megtárgyal, a mélyére megy, a háta mögé megy. Megnéz epizódokat, azok sorozatát, szereplőket, nagy elbeszélői folyamokat, amelyeknek egymáshoz alig van közük. Ez a próza dolga. Tömöríthet is, de akkor valami hiányzik, akkor nem derül ki az élet mint epikus folyam. Holott a mesélés, a mesélőkedv éppen erre van kitalálva.

W. N./WMN: Ez trükkös állítás, mert amikor elmesélünk egy történetet, azt mindig szerkesztjük is, kihagyunk érdektelen elemeket, hangsúlyozunk másokat, menet közben vágjuk.

N. P.: Igen, és egy írónak néhány évtized után van is ebben gyakorlata, de azért az utolsó pillanatig érik meglepetések. Amit elfogadunk, tudomásul veszünk, nem ijedünk meg tőle. A nagy ősmesékben, az Ezópusz-mesékben vagy az Ezeregyéjszakában például óriási kitérők vannak. Épp azért, hogy a figyelem ébren maradjon, ami csak akkor lehetséges, ha nincs monotónia.

W. N./WMN: A kitérők, a sorra nyíló érdekes világok arra kellenek, hogy az olvasó ne unja el a szöveget?

N. P.: Inkább azért, hogy találkozhasson az életnek azzal a gazdagságával, amit egyébként is ismer, csak míg a gyerekeit tartja el, a munkáját végzi, célirányosnak kell lennie, nincs ideje rá. Így hát az író kénytelen erre időt szakítani.

W. N./WMN: Mialatt ír, erre végig tudatosan figyel? Hogy létrejöjjenek ezek a gazdag életrészek, megkapja az olvasó ezt az élményt?

N. P.: Abszolút figyelek. Tizenhat dologra figyelek közben. Vagy, inkább száztizenhatra.

W. N./WMN: Melyik szám áll közelebb az igazsághoz?

N. P.: A több ezer. Egy ekkora, testes anyag írása közben, mint a Világló részletek, az ember agya komputerré válik. Egyszerre szöveg- és képszerkesztő. Tudja, hogy mikor, hova és mit tesz, és hogy a harmóniák szempontjából milyen válaszokat kell kapnia. Hogy ritmus szempontból hova tart, és ott milyen megoldások lesznek. Ez állandó előre- és hátrapillantás, visszalapozás, jegyzetnézés. Esterházyval azon sokat mulattunk, mert közös tapasztalatunk volt, hogy az ember zseniális jegyzeteket ír különböző fecnikre, azokat gondosan elteszi, és elfelejti megnézni. Aztán miután lezárta a munkát, előveszi a jegyzeteit, átnézi, mit is csinált, és döbbenten látja, mi lehetett volna, mennyivel jobbat is írhatott volna, de már kiadták, megjelent.

Ez nem baj. Hozzátartozik ahhoz, amit az ember öreg korára megért és elfogad; hogy amit elfelejtek, azt felejtsem el. Az felejtésre méltó.

Lehet hogy jó epizód volt, de nem illik a dolog rendszerébe, nem hiányzik onnan.

W. N./WMN: Ennél a regénynél nem pont ezeket előkeresni volt a feladat? A fontos, nagy emlékek körülötti kicsiket, amiket tárol az az emlékgyökér, de maguktól nem jönnének elő, mert mellékesek.

N. P.: Nem így emlékezünk. Maga gyökeret mondott, én bokornak szoktam nevezni, én a föntit nevezem el, maga az alsó felét mondta. De úgy megy, hogy véletlenül eszembe jut egy ötlet, egy mondat, egy kép, egy szag – mint Proustnál a madeleine íze, ami egy végtelenül egyszerű sütemény –, és arról, mint egy bokor, eszembe jut a többi. Onnantól feltartóztathatlan. Nagyon sok irányban jut eszünkbe mindenről minden. Ilyenkor íróként gazdálkodni kell, mert az irodalom nem élet, hanem a szavak élete, a szövegélet másfajta élet. De a mintája a gondolkodásban, az asszociációs sorokban van. És ez mindenkinél ugyanolyan. Nincs, aki ne ugyanúgy emlékezne.

W. N./WMN: Mondta, hogy a szöveg olyan hosszú lesz, amilyennek lennie kell. De a késztetés hozzá honnan jön? A testben hol indul az érzet, hogy ezt meg kell írni?

N. P.: Minden létező testrész, ideértve a belső szerveket is, részt vesz ebben. Munka közben egyébként a testrészekben fontos elváltozások jönnek létre, kizárólag ezekre az időkre.

Például, amikor nővé kell változni, mindent máshogy kell érezni, érzékelni. A szó biológiai értelmében. És olyankor az ember megváltozik.

W. N./WMN: De hogyan?

N. P.: Ezt talán csak a feleségem tudná elmondani, de ő is csak a külső jeleivel találkozik. Ez ritkán esik meg persze. A Párhuzamos történetek írása során hosszú hetekre nővé változtam, nőként érzékeltem csomó dolgot. Ebben kutatás is van, utánaolvasás, barátnők, ismerősök kikérdezése bizonyos témákról. Részletes kikérdezések, melyekben nem volt addig részük, és vagy elutasítják vagy szívesen válaszolnak. És utána magamnak is érzékelnem kell tudni ezeket. A szüléstől a behatolásig. Ez nem lehetetlen, egy bizonyos határig. Lehetségesek nagyon nagy hibák is. De szerencsére vannak olvasóim, akik figyelmeztetnek, ha a fantázia rossz irányba megy, óhatatlanul férfi-irányba. Ruttkai Éva mutatta egyszer, hol mindenhol lehet hangot képezni. A feje tetején kezdte és végigmutatta a testét. És jött mindenhonnan hang – a talpából, a lába közéből, és más volt, mint ami a melléből vagy a torkából jött. Egy bizonyos színésznek mindenével kell tudnia hangot képezni. Hozzátartozik a szakmájához.

W. N./WMN: Feltérképezhető, honnan ered a vágy, amiből majd sokára lesz egy könyv?

N. P.: Ezt végül is nem tudom. Tizenegy éves koromban elkezdtem írni és azóta írok. Kész. Pont.

W. N./WMN: Minden nap?

N. P.: Minden nap. Ma is mielőtt jöttek, azokat a jegyzeteket írtam.

W. N./WMN: Naplót írt?

N. P.: Nem. Soha.

W. N./WMN: Időfecsérlés lett volna?

N. P.: Olvasni szeretek naplókat, az egy nagyon érdekes műfaj. De az a típusú fontosságtudatom nincs, hogy önmagam lejegyezzem. És a lejegyzésben mindig van valami másoknak szóló. Vannak naplók, amik nagyon egoisták, Thomas Manntól tíz kötet maradt meg, azokban mindenről beszámol, a legintimebb és legelvontabb dolgokról is. Van egy olyan éntudata, amivel sose rendelkeztem. Én csak kosztümösen, színészként tudok írni. Kell valami áttétel.

W. N./WMN: Az az érzésem, hogy ez az egész írói lét hatalmas szolgálat. Akkor is, ha luxusélet, mert tizenegy éves kora óta ezzel foglalkozik.

N. P.: Annyiban luxusélet, hogy csak azt csinálom, ami nekem szükséges és kell, és egy életen át csináltam.

W. N./WMN: Igen, így értem.

N. P.: Ez luxus benne. De amúgy egy rabszolgaság.

W. N./WMN: Ezt mondom. Hogy ez egy szolgálat.

N. P.: A szolgálat kifejezést a vallás lekötötte, de egyfajta kötelességtudat. Megkerülhetetlen. Minden munkanapnak van egy bevezetőfázisa, és abban vagy valami magaslatra jut az ember, vagy sehova sem jut. De legalább addig eljut, hogy javítsa a tegnapit. Munka, öröm, megúszhatatlanság, csomó minden egyszerre. De nincs ünnepnap, és nem utazom el. Este vigyáznom kell mennyit iszom, figyelembe véve a másnap reggelt. És tudni kell, mikor kell abbahagyni, mikor menni tovább. Hogy milyen kapcsolatokba szabad belemenni, és melyekbe nem, aszerint, hogy a munka éppen hol tart.

Egy szerzetes életét kell élni. Az ember csomó dologból kimarad, amit mások tán észre se vesznek.

Amikor az Emlékiratok könyve megjelent, nagyon jót mulattam, mert többen mondták, hogy erotomán vagyok. Az meglehet, mondtam, ott ülök, évszámra az asztalomnál. De Sade márki is a Bastille-ban ült és írta szörnyűséges fantáziát, aminek a realitáshoz sok köze volt, csak épp nem a sajátjához.

W. N./WMN: Hogy ez a fajta élet aktív lemondás is, azt mindvégig tudja menet közben?

N. P.: Lemondás, igen. Öncsonkítás, valaminek az érdekében. A hosszú terjedelmű munkáknál a legnehezebb azonos szinten tartani magam. A sejtek is kicserélődnek hét év alatt, az ember megváltozik. Bár alapvetően senki nem változik meg, mindenki olyan marad, mint négyévesen volt, de változik, különböző fázisai vannak az életének. Nekem ez nincs engedélyezve.

W. N./WMN: Akkor ez eldőlt, örökké fog élni.

N. P.: Nem, nem, sőt iszonyatos mennyiségű energiát használ el az ember. Prózaírók általában nem élnek hosszan.

W. N./WMN: Nézzünk kisebb egységeket,  a szavakat – például a briftasni, honnan van meg?

N. P.: A pesti nyelvből. Ami a 19. század közepén még német volt, vagy legalábbis kétnyelvű, illetve nem is, legalább ötnyelvű volt, vagy végtelen. Ahogy kezdődtek az építkezések a 19. század végén, úgy vált egyre többnyelvűvé, mert jöttek a ruszinok, a tótok, és hozták a maguk nyelvét, és ez mind összefolyt. Főleg a szakmai szavak, azok a mai napig – vagy a tegnapiig, a mai napig én már nem látok el –, de a tegnapi napig német eredetűek jórészt. Akkor is, ha magyarként használjuk, vagy magyarítottuk.

W. N./WMN: Tudunk hasonlatot tenni a mellé, ahogyan ez a könyv halad? Mondtuk már az emlékek bokrát vagy gyökerét, de van ez a folyamatos megnyílás és visszatérés, amire a bokor csak egy darabig jó, aztán nem, mert csak akkor lenne jó, ha kiderülne, alul minden gyökér összeér. Mit lehet erre a szövegélményre, az összekapcsolódásaira mondani, hogy olyan, mint.... mi?

N. P.: Különböző szerkezetek mozognak egymásba. Ha egy terjedelmes prózai műnek nincs olyan belső szerkezete, amelyen az olvasó ismerősként tud haladni, akkor az szétporlik. A szerző számára is, ő se tud rajta haladni. E szerkezeteknek súlyosabbnak, fontosabbnak kell lenniük, mint magának az anyagnak, mint amit cipelnek. És íróként többet kell a szerkezetről tudni, mint amennyi látszik. Ezt mondják úgy is, csak nem elég pontos, hogy csak a jéghegy csúcsa lóg ki, a többi a mélyben úszik.

W. N./WMN: Igen, ez se pontos, mert itt összefüggésekről, keresztkapcsolatokról van szó.

N. P-: Rendszerekről. És nagyon sok mindennek van rendszere. A szóválasztásnak, annak, hogy mit hagytam ki, mi nem kerül be. A Világló részletek olvasói csomó dolgot mondanak, hogy az miért nincs benne. Mert kihagytam, azért. (nevet) Hogy mit, azt így egyszerre nem tudom elmondani, de végig van gondolva. Mészöllyel és Esterházyval nagyon jókat lehetett szakmai kérdésekről beszélni, és Esterházyval erről is sokat beszéltünk, hogy

egy szöveg nemcsak azt hordozza, amit beleírtak, hanem azt is, amit kihagytak belőle.

W. N./WMN: Szóval nem kimarad, hanem kihagyták.

N. P.: Igen, és a kihagyásainak, mint a zenében, van egy ritmusa, rendszere. Akár mondatszerkezeti rendszere, a hiányos mondatoknak is van rendszere. Kerényi Grácia, a klasszika-filológus, egy idő után észrevette, hogy én elhagyom a névelőket. „Peti, mondta felháborodottan – akkor még nagyon fiatal voltam –, Peti, névelőt nem lehet kihagyni! Grácia, névelőt is el lehet hagyni. Ha valamit akarok vele, akkor névelőt is el lehet hagyni.”

W. N./WMN: Ahogy egy kapcsolatban is mindig tudjuk, mi az, amiről nem beszélünk. De attól az abszolút ott van.

N. P.: A hiány is kiad egy szerkezetet. Az is, amiről nem tudok beszélni, mert nem lehet beszélni, az is. Vannak szövegek, ahol az emberi küllemről egy megátalkodott szót nem ejtenek. Nem tudjuk, hogy néz ki az illető, de a hangról meg a hangvételről mégis érzékeljük. Eörsi Istvánnak tűnt föl egyszer, addig én nem vettem észre, hogy mániákusan tárgyakat írok le, amik tulajdonképpen érdektelenek egy embertörténet vagy egy cselekmény szempontjából. Számomra nem érdektelenek. Bútorok, szobák, hangulatok, látvány, kilátás az ablakon, természet, természeti képek. Esterházynak az tűnt föl, hogy állandóan a natúrával foglalkozom, ő meg állandóan azt ordította, gyűlölöm a természetet! És hát ha elolvassa, akkor látja is; ő nem foglalkozik természettel, legfeljebb tőlem elveszi a természetleírás-szövegeket. Nagy élvezettel. De őt nem foglalkoztatja.

W. N./WMN: A természet nagyon is valóságos, írás közben pedig az ember a saját fejében időzik többnyire, ott kreál meg egy világot, ül egy gép előtt, és...

N. P.: Gép előtt én nem ülök.

W. N./WMN: Hanem?

N. P.: Kézzel írok. Nekem azzal kell foglalkoznom, hogy a szereplőimet lássam. Lássam, hogy mit csinálnak, és lássam a tájat, amiben csinálják, a szobát, a színeket. Ebbe a képernyő, a betűkép látványa zavaró.

W. N./WMN: A kézírásé nem?

N. P.: Automatikusan írok. Az ölemben, valamilyen papíron, és kibámulok az ablakon közben.

W. N./WMN: Szellemi világokat teremt, és mi is a képzeleteinkben vagyunk, mikor olvasunk. Pihenésképp nem szokott fizikai, valódi világokat is megformálni? Mit tudom én, virágot ültetni, tésztát gyúrni, agyagozni?

N. P.: Rettenetesen irigylem a képzőművészeket, hogy ezzel így foglalkoznak. Egészen más a viszonyuk mindenhez. De hát én is anyaggal foglalkozom. És ki kell próbálnom, hogy milyen. Ifjúkoromban a tükör előtt próbáltam arckifejezéseket, gesztusokat, amikkel éppen el voltam foglalva. Mint a festőnövendékek az anatómiaórán, látni, hogy mi miből van, az izmok mit mozgatnak. Ezt meg kellett tanulni. Ma már nem csinálom, de extrém helyzeteket ki kellett próbálni, hogy lássam. Szerepeket kellett próbálni. Remélem, senki nem nézett be éppen az ablakon.

W. N./WMN: Na, és ha mégis?

N. P.: Volt egy idő, amikor Kisorosziban béreltem egy tisztaszobát, és Zsuzsi néni, az öregasszony, aki kiadta a szobát, kivételezett embereknek megmutogatta, hogy én mit csinálok. Nem értették a faluban, mit csinál ez az ember egész nap. És egyszer bevallotta, hogy több emberrel benéztek.

W. N./WMN: Vicces elképzelni az ablaknál lábujjhegyen beleselkedőket.

N. P.: De hát nem láttak semmit, csak hogy ülök az asztalnál, és nem csinálok semmit. Legfeljebb írok, vagy állok egy pultnál és írógépelek. Ezt látták. Ami nem munka.

W. N./WMN: Hát igen.

N. P.: És főleg nem anyaggal. Egy szobrász, Melocco Miklós is dolgozott egy időben Kisorosziban, kalapálta a mészkövet, na az látszott.

W. N./WMN: Gyakran mesélik regényírók, hogy amikor fikciót írnak, és megvan egy szereplő, tulajdonképp hátralépve figyelik, ahogy ő a saját igazsága szerint írja magát, halad és alakul a regénybeli sorsa.

N. P.: Ha van egy figura, igen, azt csak követni kell.

W. N./WMN: De ha itt a valódi emlékeivel dolgozik, akkor hol él át ilyesmi meglepetést?

N. P.: Mindenképp kell meglepetést éreznie az embernek. Ha nem éri meglepetés, akkor az egy kétségbeejtően rossz nap volt. Nagyon érdekes, mert különböző irányokból indulok el valami felé, és ezek az utak, irányok keresztezik egymást. És a kereszteződési pontokat már nem én döntöm el, csak az irányokat. Mikor két út találkozik, az olyan, mint egy természeti jelenség. És a kereszteződési pontok meglepőek. De ha a szövegben ennek a meglepetéssorozatnak nincs valamiféle rendszere, az sánta vagy ingázik.

W. N./WMN: A Világló részletek emlékek rendszere. Ha e mai délelőttünket nézzük – egész másképp fogunk emlékezni rá, maga és én?

N. P.: Hogyne. Egészen biztos. Mások a vektorok, hogy úgy mondjam.

Mind a ketten valami mást hozunk, máshonnan. Az egyetlen, ami tényleg közös, az a nyelvünk.

Mi volt a szó, amit az előbb kérdezett?

W. N./WMN: Briftasni.

N. P.: Briftasni! Nekem eszembe nem jutna megkérdezni, honnan való, hiszen ez rétegnyelv, nem egyszerűen pesti – meg tudom mondani, melyik régi kerületekben mondtak levéltárca helyett briftasnit. A hetedikben, a nyolcadikban és a hatodikban. A többiben nem. Főleg vidékiek mondták. Kisiparosok és kereskedők vették elő a briftasnijukat. A magasabb társadalmi osztályok vagy nem vették elő, mert valaki fizetett helyettük, vagy nem mondtak semmit, csak elővették, de briftasnit biztos nem mondtak, ha valamit, akkor levéltárcát vagy tárcát.

W. N./WMN: Nekem ez a nagypapámhoz kötődő szó, és ő történetesen vidéken, Fejér megyében, Tereskén született, és később a hatodik kerületben élt. Pont, ahogy leírta.

N. P.: Szép. Férfiemlék. Egy nőnek például soha nem volt briftasnija, csak levéltárcája.

W. N./WMN: Emlékszik, amikor pár éve New Yorkban forgattunk és interjúztunk? Kíváncsi lennék, miket tud felidézni a helyzetből, más-e nagyon a kettőnké.

N. P.: Sok mindent. Ezért emlékszik az ember máshogy, mert mindent más szempont szerint néz. Mondja el, maga mire emlékezik, és akkor ahhoz hozzá tudok szólni.

W. N./WMN: Emlékszem a szállodára, ahol lakott, a szalonszerű szobára, ahol forgattunk, a fotel mattarany textilmintájára, ahogy hátradől.

N. P.: A szállodára én például nem is emlékszem.

W. N./WMN: De a legerősebb emlékem, és maga azóta is mindig így jelenik meg előttem, az a gyapjúpulóvere. És, hogy erről beszélek is, hogy ez az egész V-nyakú gyapjúpulóver dolog egy kódrendszer. Amit látunk, egy nagyon rendezett, finom, polgári ruhadarab, de mivel olvastam magától, azt is tudom, micsoda elképesztő, sűrű dolgokat rejt ez szép felszín. Nem becsapósan rejti, csak hogy is mondjam, viselhetővé teszi, megtartja ezt a belső zajlást kifelé a világban. Mindig ez a kép jut eszembe magáról. Egy gazdag, érzékeny, jó minőségű élet textilverzióban.

N. P.: Értem, hogy mit mond. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt hordtam, számomra természetes. Most is. Ha zakót is veszek, annak már valamilyen ünnepélyessége van.

W. N./WMN: Ünnepélyes kérdéssel zárom, de a pulóvere elég hozzá abszolút. Nyilván önnél ez nem munka eredménye, hanem alkati kérdés; olyan elképesztő elfogadással, már-már szeretetnek is mondhatnám, olyan humánusan viseltetik minden ember iránt a könyveiben. Mi az a pont, ahonnan ennyi megértéssel, együttérzéssel lehet nézelődni?

N. P.: Ezt magamutogatás nélkül nem tudom megfogalmazni, mert én nem így érzem, nincs ilyen szándékom. Szerintem ez szakmai kötelezettség. Ami nélkül nem működik a dolog. Kifejezetten idegenkedem attól a típusú irodalomtól, ahol az író a hősei fölött áll, és gyakorlatilag lenézi őket, mert buták, hülyék, tehetségtelenek. Mert akkor vagy az van, hogy nem ment elég közel hozzájuk, vagy ő nem áll a helyzet magaslatán. És ezért nem ment közel hozzájuk.

Nagyon közel szeretek lenni, ami egy csomó nem-megengedettet is tartalmaz. Olyan tudást, amit háttértudásnak szoktunk nevezni. Nálam viszont ez az előtér.

Szöveg: Winkler Nóra

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography