„Mindannyiunk életében vannak elvárások, amelyeknek nem feleltünk meg” – Beszélgetés Winkler Nórával

–

Winkler Nórát sokáig nem ismertem személyesen, hiába volt több tucat közös ismerősünk, valami elválasztott minket attól, hogy kapcsolatba kerüljünk. Egészen addig, amíg el nem olvastam öt évvel ezelőtt Csillagtúra című könyvét. Ami teljesen és visszavonhatatlanul megváltoztatta a viszonyomat a művészethez, felnyitotta a szemem, kíváncsivá tett olyan dolgokra, amik addig nem nyíltak meg számomra. Felnőtt fejjel találkoztam először azzal, hogy valaki úgy tud írni, beszélni festményekről, épületekről, színházról, filmről, vagy könyvekről, hogy az elérhet mindenkihez és nem egy szűk, értő közönség bennfentes füleire van hangolva csupán. Akkor ismeretlenül is írtam neki, szerettem volna, ha tudja, milyen sokat adott a könyvével. A válasz – mert persze válaszolt – pont olyan jó, közvetlen és őszinte volt, mint a könyve. A vele készült interjú pedig alkalmat adott arra, hogy kiderítsem, miben áll ennek a nőnek a képessége, hogy olyan menővé tesz bármit, amivel csak kapcsolatba kerül. 

Kárpáti Judit/WMN: Olvastam, hogy kislány korodban pont olyannak képzelted az életedet, amilyen most. Mi volt akkor a fejedben, ami most végül valósággá lett?

Winkler Nóra: Színes, érdekes világot, emberek, történetek között zajló életet képzeltem el magamnak. De lassan kapott ez formát, az iskolában ez irányban nem voltam semennyire sem tudatos. Színész akartam lenni sokáig, aztán azt képzeltem, hogy közgazdász leszek, ami egy okos, stabil szakma.

Szeretem, ha vannak keretek, minden szabadságvágyam ellenére. Gyerekkoromban kifejezetten vártam, hogy kezdődjön az iskola és meglegyen az órarendem.

Ma is, ha meg kell írnom valamit és tudom, hogy egész nap az íróasztalnál fogok ülni és koncentrálni szeretnék valamire, amin dolgozom, akkor szeretem, ha rend van körülöttem. Mert eleve annyi minden van, ami a fejemben fog kavarogni, hogy ezeknek a mozgása bőven elég, a keretük viszont legyen rendezett. De egyáltalán nem vagyok rendmániás, főzni is szabadosan szeretek, ha minden mozog, alakul, nem vagyok egy receptkövető alkat.

K. J.: Árveréseket, kiállításokat vezetsz, írsz, kommunikációs tanácsokat adsz, az embernek néha az az érzése, hogy ahol minőségi kultúra van, ott te ott vagy... hogyan rendszerezed a napjaidat?

W. N.: Jól tudok előre gondolkozni és tervezni. Fejben összerakom, mikor kell bizonyos napokat „kitakarítanom”, kinek kell szólnom, mit kell előkészítenem annak érdekében, hogy a következő hónapokban az a tíz dolog működjön, amit csinálni fogok. Most például a júniusi nyaralásig látom, mivel és hogyan tudok számolni. Addig viszont teljes mértékben le- és túlfárasztom magam. Nálunk a családi nyaralások a szüleimmel úgy teltek – ezen azóta sokat viccelődünk –, hogy oké, nyaralunk, de azért ne essünk szét, legyen haszna, rendje, értelme a napoknak. Hogy a szüleim ülnek egy csíkos napágyban és olvasnak; hogy lustán, délben indul a nap? – azt azért ne. Imádok utazni, nyaralni, de tény, hogy előtte úgy kell éreznem, most már megérdemlem. De fejlődöm, igyekszem felfogni, hogy a semmittevés is önálló program. Móni barátnőm például kiskorunk óta vallja, hogy nem kell állandóan teljesíteni, azért élünk, hogy jól érezzük magunkat. Ez sokat eszembe jut, de az is igaz, hogy a munkámat iszonyúan szeretem és nagyon jól érzem magam benne. 

K. J.: Ha megnézzük, milyen munkáid voltak a Sziget TV-től és kulturális lapszerkesztéstől a Kultúrházon át jótékonysági aukciók vezetéséig, akkor egy olyan nagy, zenés szórakoztató műsor, mint a Luxor Show, kicsit kilóg a sorból. Tudatos választás volt, hogy azt csináld meg, amit szeretsz vagy ki akartál próbálni valamit éppen annak a mássága miatt?

W. N.: Szeretem a szélsőségeket. A Danubius rádió reggeli műsorát vezetni, aztán délután építész konferenciát szervezni a Bauhaus hatásáról. Kifejezetten izgatott, hogyan lehet egymás mellett működtetni egy nagyon szofisztikált, szűk közönségnek szóló, kifinomult dolgot egy olyan óriási volumenű, nagy közönséget elérő programmal, mint a Luxor Show. Szerintem ebből lehet igazán sokat tanulni. A műsorban volt egy tánckar, és emlékszem arra, mennyire imádtam a táncos csajokkal beszélgetni. Az egy olyan világ volt, amit én egyáltalán nem ismertem, és kiderült, hogy abban a világban ugyanannyira viccesek a csajok, ugyanannyira történik velük az élet, pont úgy van egy képük arról, hogy az életben mi a fontos, mint az általam ismert közegben. Szeretek elmenni az enyémtől nagyon különböző világokba, mert olyankor van lehetősége megtanulni az embernek, hogy nagyon sokféle a világ és nagyon sokféle igazság van. Fontos, hogy a tiédet őrizd és megtartsd, de ezt mindig jó ütköztetni olyanokkal, ami nagyon nem a tied.

Megérteni, hogy ezek párhuzamos valóságok, és ugyanolyan magabiztos igazságokkal mozog abban a másik világban valaki, amennyire te kizárólagosnak hiszed a tiedet.

K. J.: Az a benyomásom, hogy azután találtál rá még a korábbinál is jobban önmagadra, miután elküldtek az akkori Magyar Televízióból és már nem csinálhattad a Kultúrházat.

W. N.: Abban biztos igazad van, hogy nagy váltás volt. Muszáj volt végiggondolni a dolgaimat. Mim van, mit vesztettem el. Volt egyfajta ijedtség, hogy elvettek tőlem valamit, amit egyébként igaz szívvel gondoltam jónak és hasznosnak. A tévézés mellett sok minden mást csináltam. Egyrészt az aukciókat, az Artmagazint, és sokat moderáltam, eseményeket vezettem. Azt gondoltam, el fogom veszteni ezt a sokszínű, minden nap izgalmas életet és meg fognak szűnni a felkérések, ha már nem vagyok a televízióban. De nem így történt, és ez megerősített, hogy ezek szerint nem azért akarják, hogy vezessek egy kerekasztal beszélgetést vagy egy estet, mert mennyire érdekes, hogy hú, ez az a csaj a tévéből, hanem mert meg tudom csinálni.

K. J.: Gyakran beszélsz a családodról, a szüleidről, a húgod családjáról, miközben minden egyes szóból árad a szeretet. Miben nyilvánul meg ennek az erős kapcsolódásnak a hatása a munkádra?

W. N.: Kati, a húgom mesélte, hogy csináltattak a lányaival – tíz és tizenkét évesek – egy felvételi próbatesztet most, hogy készülnek a felvételire, és aki kiértékelte, azt mondta, látszik rajtuk, milyen sokat beszélnek ezekkel a gyerekekkel. Ami elsőre nem egy különleges dolog, mert mi mást lehet egymással csinálni, az emberek beszélgetnek. De tudom, hogy ez nem mindenhol van így. Emlékszem rá, egyszer, amikor a húgommal még a húszas éveinket sem értük el, egy nagyon közeli barátunk mondta: „Nektek annyira könnyű, ti valahogy birtokoljátok a kommunikációt!” – Eltelt jó pár év, mire megértettem: az, hogy folyamatosan normális hangon beszélnek hozzád , hogy odafigyelnek rád, amikor beszélsz, egész gyerek- és felnőttkorodat meghatározza. Ez óriási adomány.

K. J.: Éreztél, érzel a szűkebb vagy tágabb környezeted részéről nyomást, hogy a szó „klasszikus” értelmében családot alapíts, gyereket vállalj? Az a tapasztalatunk, hogy 40 év fölötti nők esetében ez egy rendszeresen fölmerülő kérdés, amely gyakran már-már számonkérés formájában fogalmazódik meg...

W.N.:  Egyrészt mindannyiunk életében vannak elvárások, melyeknek nem feleltünk meg. Másrészt ki lenne „A Társadalom” mint referenciaszemély? Egy igazságos, bölcs, segítőkész, morális valaki? Vannak hiányérzeteim. Ez nem baj, viszont nem jut eszembe az sem, hogy megfeleljek neki. Szerencsére nyomást se érzek, se kint, se bent. Hogy hogyan kell jól csinálni az életet, folyton tesztelgetjük; alakítjuk, nézzük, vannak-e jó minták – vizsgálgatjuk a saját megoldásainkat. Részben ez maga az élet. A terület, ami a munkám lett, tele van sajátos, kockázatvállaló, kvázi szabálytalan életutakkal. De úgy is mondhatom, hogy tele van a kizárólag legfontosabb dolgoknak megfelelni akaró életutakkal. 

A kapcsolataid mélysége, valódisága, hogy tudj szeretni, megéld a valahova tartozást oda-vissza, a saját életedet éld – ez számít. Fontosabb, mint hogy bele tudjanak szuszakolni bizonyos dobozokba. 

Életszakaszonként más, hogy mitől teljes az élet, tíz évesen ráőrültem egy piros, hímzett, magassarkú papucsra, amit az anyu nem vett meg. Akkor úgy tűnt, ez végleg ellehetetleníti, hogy boldog legyek. Később bántott, hogy nem vettek fel elsőre az egyetemre, volt, hogy aggódtam, jó-e, ha biztos állás helyett inkább váltok, bár nem tudom, hogy lesz, vagy féltem, jól döntök-e magánéleti kérdésekben, de a magja mégiscsak az, hogy helyeden levőnek, rendes, normális embernek érezd magad. És ebbe érkeznek új meg új vágyak, amik addig nem jöttek. A gyerekekre, ahogy egy kisbaba alakul, amilyen megható két óvodás kis barátsága, egyre jobban rá vagyok kattanva.

K. J.: Az a benyomásom, hogy a művészet, az irodalom ritkán jut el jól a gyerekekhez. Amikor például egy kisgyereket végigvonszolnak egy teljes múzeumon, miközben lehet, hogy csak egy-két képet tudna befogadni. De ugyanez a helyzet a felnőttekkel is. Szerinted hogyan induljon el az, aki úgy érzi, hogy az, amit magas művészetnek neveznek, számára érthetetlen és őt nem szólítja meg?

W. N.: Az egy teljesen adekvát reakció, ha egy gyerek – de akár egy felnőtt is – 25-30 perc után kimegy a múzeumból. De egy jól felépített kiállításon, vagy ha jó vezetésed van, pusztán a történetekkel igazi kapcsolódásokat lehet teremteni. Szerintem ebben a leghétköznapibb dolgok működnek. Amikor gyerekekkel vagyok múzeumban, mindig azt látom, hogy megnyitható a hozzájuk vezető út, de ez a hagyományos tekintélyelvű módon nem fog menni. Ha onnan indulsz el, hogy ez egy múzeum, ezt nagyon-nagyon okos emberek hozták létre, ezt csendben és alázattal nézd végig, az nem egy bemeneti pont.

Voltam egy múzeumban Washingtonban, ahol a belépéskor a kezünkbe adtak egy kis füzetet, amiben össze volt foglalva öt pontban, hogy általában mi az első pár alapérzet, ami megszállja az embert, amikor egy múzeumba belép. Az első pont ez volt: „Rendben van-e, ha azt érzem a kép előtt állva, hogy ez olyan, mint a gyerekem rajza?” – Ennyi az, amivel teljesen leoldasz minden idegenséget és gátlást, mert egyébként ezek az érvényes kérdések az elején.

K. J.: Ahhoz, hogy ezt megértsem, nekem tényleg a te könyved kellett, és nagyon hiányzott egy viszonyítási pont és valaki, aki ért engem, a befogadót, és átvezet erre a terepre.

W. N.: Bármin is dolgozom, tudom, hogy jót tesz a dolognak, ha belőlem is kerül bele. De alapvetően az a dolgom, hogy csatornázzam azt a valamit, ami egy tartalom, ami nem én vagyok, de rajtam keresztül fogyaszthatóbb lesz. Az nincs rendben, ha te fontosabb vagy, mint az, amit képviselsz, és nem mindegy, ki képvisel egy ügyet. Akkor működnek jól a dolgok és akkor lehet valaki csatorna a tartalmak és a közönség között, ha ugyanannyira érti a közönséget, mint a tartalmat. Ha az egyik nincs, akkor marad a befelé beszélés, vagy ahhoz a közeghez szólás, aki azt a nyelvet egyébként is beszéli. Ő viszont sok újdonságot nem hall ki belőle. Ennek kapcsán muszáj elmondanom a WMN-ről: az, hogy ekkora sikere van valaminek, ami normális nyelven, valóságosan beszél, nagyon megerősítő egy csomó embernek, akik nem kapcsolódnak ehhez a magazinhoz vagy nem ott dolgoznak, hanem csak olvassák azt. Engem a dolgok esztétikája munkámból kifolyólag is érdekel, és nagyon bírom, hogy a WMN egy guszta felület. Pont ebben az országban nagyon nehéz belőni, hogyan csinálj valamit, ami előremutató, ami egy kicsit magasabban van, mint a realitás, de ne legyen benne az a kizáró attitűd, amitől azt gondolod, hogy ezt a fajta képi világot csak négy darab, a Rózsadombon unatkozó, nagyon sokat kereső pasi felesége tudhatja magáénak.

Nehéz feladat csinálni valamit, ami ilyen értelemben demokratikus, de a valóság felett van. Hogy ti ilyenek vagytok, szerintem nagyon nagy dolog.

K. J.: Mikor gondolod a saját munkád kapcsán, hogy na, jó, ez azért tényleg egy nagyon nagy dolog?

W.N.: Még a Kultúrházat csináltuk, és megállított egy fiatal férfi a Westendben. El akarta mondani, mennyire jó, amit csinálunk, imádja, rengeteget tanult belőle, felfedezett új dolgokat, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Elmesélte, hogy mindig úgy intézi a dolgait, hogy hazaérjen a munkából, mire kezdődik a műsor, és a barátnőjével sok könyvet olvastak már el és színházi darabot néztek meg, amiről azt hitték, hogy nem nekik szól. – Kiderült, hogy egy chippendale táncosról van szó. Azt éreztem, hogy mindez ezerszer többet ér, mint bármilyen, a saját közegemből érkező elismerés. Azt éreztem, hogy most mozog minden atomom és hogy ez szuper, szuper, szuper.

Kárpáti Judit

Képek: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography