–

Nem tudom, mások hogy vannak vele, nekem belépni egy műhelybe mindig csoda. Minél régebbi, kopottabb, rumlisabb, annál inkább – úgyhogy a hangulat máris adott volt, amikor megérkeztünk Chripkó Lilivel a Magyar Nemzeti Levéltár restaurátor-műhelyébe. Péntek délután volt, az itt dolgozó csapat már hazament, csak a vezetőjük maradt, akit inkább tippelnél egy dizájnbolt tulajdonosának vagy egy kortárs galéria kurátorának, mint egy ilyen kevésbé szem előtt lévő, ritka szakma elhivatott művelőjének.

Nemes L. Ágnes azonban gyerekkora óta a könyvek, az irodalom és a művészetek bűvöletében él, úgyhogy pontosan a helyén van, és nagyon sok évet tett bele abba, hogy ma nyolc papírrestaurátor és négy könyvkötő főnökeként évszázados nemzeti kincseink megóvásán munkálkodjon. De idegenvezetőnek sem utolsó, még szinte körül sem nézünk, amikor már a hely történetét meséli.

A szerző Nemes L. Ágnessel

Soha véget nem érős

A Nemzeti Levéltár papírrestaurátor-műhelye 1957-ben jött létre, mert ’56-ban több találat is érte az épületet, egész raktárszintek égtek ki, az ott őrzött iratok pedig még napokig parázslottak. Amit sikerült kimenteni, azt kitették a folyosóra, de mivel a tüzet vízzel oltották, így az iratok egy része előbb megégett, majd elázott, és egy idő után penészedni kezdett. Márpedig itt a magyar írásos történelem dokumentumairól beszélünk az 1100-as évektől napjainkig, tehát felbecsülhetetlen értékű, pótolhatatlan kincsek megmaradása forgott kockán. 

A restaurátoroknak azóta is végeláthatatlan mennyiségű feladattal kell megbirkózniuk: ha az itt őrzött dokumentumokat egymás mellé tennénk, háromszáz kilométernyi papírhalmot kapnánk, és lehetetlenség belőni, hogy ezek közül egy-egy darab rendbe hozása mennyi munkát és időt igényel.

„Ha háromszor annyian lennénk, mint ma, akkor sem tudnánk a jelenlegi igényeknek sem eleget tenni”

– mondja Ágnes.

A jelenlegi igényeken pedig azt érti, hogy ebből a hatalmas mennyiségből most azokat veszik előre, amelyeket a levéltár valamelyik osztálya digitalizálásra szán, ehhez ugyanis előbb fel kell mérni az állapotukat, és rendbe kell hozni őket – illetve még a későbbi tárolásukról is gondoskodni kell, hogy minél tovább fennmaradjanak jó állapotban. Ágnes azt mondja, hogy általában azokat az iratokat digitalizálják, amik vagy történeti szempontból, vagy akár esztétikailag is jelentősek, például ilyenek voltak legutóbb a megyei címeres oklevelek, amikből – a budapesti és a megyei levéltárakban – közel kétezer-ötszázat őriznek, ezekből hétszáz darabot konzerváltak-restauráltak 2019-ben. Sőt, ehhez hozzájött még 2020-ban az Akadémia kilencszáz darabból álló középkori pergamen- és papíroklevél-gyűjteménye, ami Ágnes szerint a munkájuk megkoronázása, olyannyira felemelő érzés számukra a középkorig visszanyúló iratokat kézbe venni és rendbe hozni.

Maga a restaurálás pedig öt részfeladatból áll: tisztítás, kémiai kezelés, kiegészítés és megerősítés, esztétikai helyreállítás, illetve egy tárolássegítő eszköz (általában egy savmentes doboz és csomagolás) létrehozása. Ők az írást sosem egészítik ki, legfeljebb a díszítéseket retusálják, azt pedig a restaurátoretika és a korszellem határozza meg, hogy a papíron végzett javításokat, kiegészítéseket hogyan végezzék el: látsszon-e a hozzátoldás, vagy sem. Ágnes inkább arra hajlik, hogy a papír esetében ne látsszon, tehát a kiegészített rész lehetőleg ugyanolyan színű legyen, mint az eredeti, mert a fény felé fordítva úgyis kiderül a javítás helye. 

Élethosszig tartó tanulás

De talán ebből is látszik, hogy ehhez a munkához – a papír és a pergamen szeretetén túl – nagyfokú kémiai jártasság kell, hiszen ismerniük kell az anyagok felépítését és öregedési folyamatait, az oldószerek és kezelőanyagok összetételét. De azok,

akik ezt a szakmát alaposan kitanulták, a képzés során biztosan találkoztak fizikával, talaj- és növénytannal is – miközben maga a hivatás közel áll a művészi vagy alkotótevékenységhez.

Ágnes is ebből az irányból érkezett: 

„Mivel mindig is szerettem alkotni, rajzolni, így gyerekkorom óta nem volt kérdés, hogy merre orientálódom majd, de a végső lökést az adta meg, hogy anyukám könyvtáros volt Hatvanban, ahol felnőttem, és a helyi könyvtár igazgatója, Kocsis István minden évben szervezett egy olvasótábort gyerekeknek. Általános iskolás koromtól kezdve ide jártam, ahol fantasztikus légkör uralkodott, és az irodalom, történelem és művészetek szeretetére neveltek.

Később is, egész évben összejártunk a könyvtárban, és a gimnázium utolsó évében Kocsis István azt javasolta nekem, hogy érettségi után jöjjek fel Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol létezik egy könyvrestaurátor- és könyvkötőműhely, és tanuljam ki ezt a szakmát – aztán majd meglátom a többit. Így is lett – itt kitanultam a könyvkötés alapjait, miközben elvégeztem egy könyvkötő-szakmunkásképzőt, vagyis másfél éven keresztül kötöttem könyveket a könyvtár gyűjteményében. A tanoncévek után pedig szerencsém volt: éppen megürült egy hely a könyvrestaurátor-műhelyben, és felvettek. Onnan egy év múlva jelentkeztem az OSZK hároméves könyvrestaurátor- és könyvkötőtanfolyamára, és csak ezután mentem a Képzőművészeti Egyetemre.”

Oda abban az időben eleve csak ötéves szakmai gyakorlattal lehetett bekerülni, de mint láthatjuk, Ágnesnek ez addigra megvolt. Az egyetemi képzés pedig levelező tagozaton zajlott, további öt évig – munka mellett. Akkor még tárgyrestaurátor szaknak hívták (ma már iparművészeti restaurátor szaknak), mert idetartozik a bőr-, a fa-, a fém-, a szilikát- és a textilrestaurátor-képzés is. Ágnes itt majdnem elcsábult ugyan a kerámia- és textilszak irányába, de aztán rájött, hogy az ő szívét a papír dobogtatja meg igazán. „A papír egy csodálatos anyag. Mindenütt megtaláljuk, és számtalan módon lehet felhasználni, bármit elkészíthetünk belőle.” A diplomamunkája (amihez mélyreható kutatásokat kellett végeznie) végül egy XVI. századi német reneszánsz könyv rendbetétele lett, mert addigra biztos volt benne, hogy a könyvek az élete nagy szerelmei, és eleve a könyvek felől érkezett a pályára.

„A mai napig, ha egy kéziratban meglátom Ady Endre aláírását, akkor ott állok a papír fölött minden munkafolyamatnál, és csak nézem, ahogy alakul, pedig tudom, hogy ilyen állapotú papírt százat rendbe hoztam már

– mondja. – És itt, a levéltárban szerencsére sok ilyennel találkozunk. Végigment a kezem alatt József Attila és Mária Terézia aláírása többször, a múlt héten pedig a kezem közé került egy okirat, amin Mátyás király aláírása szerepelt, pár nap múlva pedig – egész véletlenül – Beatrix királyné aláírása. Ilyenkor azért vesz az ember egy nagy levegőt.”

Csakis küldetéstudattal

Most viszont egy olyan köteget mutat nekünk, aminek egyes lapjain már nemhogy történelmi aláírás, de betűk sem látszanak, annyira szétrágta a szú. Míg én szomorúan nézem, ahogyan szétmállik a maradék papíranyag, Ágnes azt mondja, ő csak izgatottságot érez egy-egy ilyen rossz állapotú dokumentum láttán, hiszen ez szakmai szempontból feladat! „Persze nagyon fontos az is, ami benne van, de engem elsősorban az anyag érdekel, mert a végső cél magának a hordozóanyagnak a restaurálása, hogy hozzáférjünk a rajta lévő információhoz, történelmi értékekhez.” És amikor aggódva figyelem, hogy a mi kedvünkért mit tesz vele hirtelen – csak hogy lássunk valamit a munkafolyamatból –, máris hozzáteszi: „Nyugi, profi vagyok.” És büszkén meséli, hogy a legrégebbi irat, amivel a levéltárban találkozott, egy oklevél volt, a veszprémvölgyi monostor adománylevelének 1190-ből származó átirata, ami most is szerepel A nemzet emlékezete-kiállításon az Országos Levéltárban. 

Természetesen egy papírrestaurátor mindig érzékenyen (és érzelmesen) fog viszonyulni az írásos emlékeinkhez, ezért Ágnes a digitalizációtól sem fél.

„A digitalizáció feltétlenül szükséges, hogy a régi dokumentumok mindenki számára könnyen hozzáférhetővé váljanak, de egy digitális felvétel sosem helyettesítheti az eredetit, aminek a hosszú távú megőrzése a hitelesség miatt is rendkívül fontos.”

Sajnos nagyon kevesen vannak ebben a szakmában – ami inkább hivatás, hiszen az ember nem tudja fejben letenni akkor, amikor kilép a műhely ajtaján –, és még kevesebb az utánpótlás. Ágnes csapatában is mindössze egy restaurátor fiatalabb negyvenévesnél. Ez az oka annak is, hogy amikor Ágnes kitalálta, hogy létrehoz egy professzionális Insta-profilt magának, mindjárt angol nyelvű posztokban gondolkodott. És igaza lett: azóta nemzetközi kapcsolatokat, és szakmai beszélgetéseket hozott neki. „Jó látni az Instán keresztül, hogy a külföldi kollégák hogyan dolgoznak, mit csinálnak. Így is lehet követni a nemzetközi trendeket, hogy másutt milyen anyagokat használnak, milyen stílusban retusálnak.” Ha lecseng a járvány, akkor egy restaurátorkonferenciát is szeretne szervezni, amihez részben szintén az Instán keresztül hívna résztvevőket.

Kattints a képre, és kövesd végig a restaurálás folyamatát!

Kattints a galériára!

A stílus maga az ember

Ez a szakma rendkívüli alázatot követel, hiszen a cél a tárgyak eredeti állapotának visszaállítása, nem lehet egyéni ambíciókat dédelgetni. Ágnes ennek ellenére azt meséli, a restaurátor személyisége valamennyire nyomot hagy a papíron.

„Egyszer behoztak hozzánk egy könyvet, amit teljes egészében restaurálni kellett, de csak rövid időnk volt rá, mert egy kiállításra szánták, ezért az egész műhely ráállt, és mindannyian ezen dolgoztunk. Négyen tisztították és szedték szét, majd egészítették ki a lapokat, és amikor összeraktuk, pontosan meg tudtam mondani, melyik részt ki csinálta, pedig mindannyian ugyanazt a technikát alkalmazták.

A restaurálás egy rendkívül kötött munka szigorú etikai kódexszel, mégis mindenki másképp végzi – még akkor is, ha mindannyian nagy alázattal állunk hozzá, hiszen a háttérben kell maradnunk. Ugyanakkor mégis csak egy alkotómunka, ami nagyfokú kreativitást igényel.”

Az önkifejezés szabadságát viszont a legtöbb restaurátor otthon, a szabadidejében éli ki, sokan alkotnak valamit a kezükkel. Találunk például a műhelyben egy fejszobrot, amit egy régi kolléga készített és hagyott ott, Ágnes pedig rajzol, sőt ahogy az asztala melletti falra pillantunk, kiderül, hogy az alkotás szeretetét továbbadta a gyerekeinek is.

„Az én gyerekeim a Duna-parton akvarellt festenek, otthon pedig papírból készítenek maguknak fegyvert – mivel puskát nem veszek nekik. Ügyesen használják már a sniccert, a vágólapot, a ragasztót, és bármit elkészítenek maguknak. Nyilván, ha sportoló lennék, akkor minden hétvégén hegyet másznánk vagy biciklitúrára mennénk, de sajnos a gyerekeimnek egy papírrestaurátor jutott…” Szerintem annyira nem sajnálják, hiszen egy különleges foglalkozásba láthatnak bele egészen közelről, és megtanulják, milyen egy magasabb rendű, nemes célért dolgozni.

Gyárfás Dorka

Képek: Chripkó Lili/WMN