A gyerekek online védelme semmit sem ér, ha nem vonjuk be őket a róluk szóló döntésekbe – A legfontosabb gondolatok a digitális szülőségről

–

Lassan nyolc éve vagyok anya, ami azt jelenti, hogy ugyanennyi ideje pörgök kitartóan azon: „elég jó” vagyok-e? Idővel ugyan beláttam, hogy ha gyereknevelésről van szó, nem is lehetne igazabb a mondás, miszerint: ahány ház, annyi szokás. A felismerés ellenére azonban időnként fel-fellángolt bennem a bűntudat. Például amikor a feszes határidők miatt úgy altattam a gyereket, hogy közben a laptop már az ölemben volt, és fél kézzel az egyetemi beadandóm vázlatát írtam. Vagy amikor a néhány évvel ezelőtti kényszerű otthonlét ideje alatt becsúszott egy-két plusz óra a képernyő előtt – a gyereknek is. És akkor is, amikor kiderült, hogy a fiam legjobb barátjának kevesebb mint feleannyi a heti képernyőideje, mint amennyit mi engedünk.

Ezekhez hasonló gondolatokkal érkezem a rendezvény helyszínére, és remélem, hogy a konklúziója nem az lesz: visszafordíthatatlanul elrontottam a gyereket a nem túl tudatos digitális nevelésemmel. A vélt és valós hibáimon való merengés azonban nem tart sokáig, legnagyobb meglepetésemre ugyanis a terem egyik sarkában belefutok egy kedves tekintetű fehér robotba.

Egy kicsit ugyan idegenkedem a dologtól, de nincs menekvés, gondolom magamban, végérvényesen átitatta az életünket a digitalizáció.

Pepper robot stílszerűen egy online kérdőívvel segít felmérni, hogy szülőként milyen szinten állunk a digitális érettség tekintetében, mondja köszöntőjében Holló Márta, a Magyar Telekom vállalati kommunikációs igazgatója, majd felkonferálja a Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatos diákjait.

A következő húsz percben három fiatalé a színpad, akik elképesztő tehetséggel jelenítenek meg egy teljesen hétköznapi helyzetet. A produkció gerincét a catfishing alkotja, vagyis az a jelenség, amikor valaki egy kamuprofil mögé egy teljes álidentitást is felépít az online térben, általában azzal a céllal, hogy ismerkedés közben a tökéletes partner látszatát keltse a kiszemelt áldozatban. A darab szereplői végzős gimnazisták, akik magabiztosan mozognak a közösségi média különböző felületein, már-már elválaszthatatlanul mosódik össze számukra az online és offline tér, de hiába a virtuálisan eltöltött órák végtelen száma, hónapokon keresztül mégsem tűnik fel nekik az átverés.

Az előadás tükröt tart mindenkinek, aki adta már ki magát valaki másnak a neten, miközben első kézből láttatja a szülőkkel – és a gyerekekkel – a veszélyt, aminek elkerülésére nincs bevált recept, kérdésekből és tanulságból azonban annál több. 

„Miért jó, ha a szülőséget nem választjuk külön a digitális szülőségtől?”

A Vörösmarty Gimnázium diákjai után Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány alapítója és gyerekjogi tanácsadója lép a színpadra, aki kigondolt hét pontot, ami segít, hogy közelebb kerüljünk a digitális szülőséghez. Az ökölszabályok hallatán végleg elszáll belőlem minden korábbi kétség és bűntudat, úgyhogy már mondom is, mi mindennel lettem több az előadás végére:

Az első pont végtelenül egyszerű: arról szól, hogy ott kell szülőnek lennünk, ahol a gyerek van.

Mindegy, hogy az utcán, a játszótéren, edzésen vagy az online térben van éppen, ott kell megtanulnunk őt segíteni, ahol éppen van, ahová épp tart.

A második pont szerint éppen ezért nem lehet kifogás, ha nem értünk valamihez. Ugyanúgy, ahogy szülőként rájövünk a pelenkázás és kúphasználat minden fortélyára, meg kell tanulnunk a digitális térben is létezni. Fontos az is: ahelyett, hogy egy gyerek mennyi időt tölt a képernyő előtt, azt vizsgáljuk inkább, szülőként mi mennyi időt töltünk a gyerekkel.

A harmadik pont szuper hír mindannyiunknak: nem kell tökéletes szülőnek lenni – az online térben sem! Legnagyobb szerencsénkre a szülőség egy éveken át tartó tanulási folyamat, a közös út során pedig nemcsak mi, de a gyerekek is formálódnak. A próbálkozásainkat, a befektetett energiát pedig értékelik, még akkor is, ha nem sikerül minden elsőre.

A vita és a beszélgetés mind teljesen normális, mondja Gyurkó Szilvi a következő pontban, a gyereknevelésnek ugyanis számtalan olyan területe van, amiben a családok, a szülők között nincs egyetértés, és ez ugyanúgy igaz az online jelenlétre is.

„A digitális szülőség nem abból áll, hogy valamit kontrollálok. Nem az a dolgom szülőként, hogy szabályozzam a képernyőidejét, vagy olyan digitális eszközt használjak, amivel tudom, merre jár – hiszen az élet egyéb területein sem abból áll a szülőség, hogy kontrollálom a gyereket”

– folytatja a gyerekjogi tanácsadó. Ehelyett meg kell tanulnunk kérdezni, és kialakítani egy bizalmi viszonyt a gyerekünkkel.

A gyerekek védelme semmit sem ér, ha nem vonjuk be őket azokba a döntésekbe, amiket róluk hozunk, szól az ötödik pont. A protektív, őrző-védő hozzáállás helyett egy olyan biztonságos közeg megteremtése a cél, amiben közös döntések mentén a gyereket képessé tesszük arra, hogy ebben a világban jól tudjon boldogulni.

A hatodik pont arra hívja fel a figyelmet, hogy a szülők igenis tanulhatnak a gyerekektől. A gyerekek trendszetterek, mindig a felnőttek előtt járnak, hiszen könnyebben adaptálódnak az újdonságokhoz. Ideje tehát megbarátkozni a gondolattal, hogy egyáltalán nem ciki tőlük kérdezni és tanulni.

A hetedik pont a felelősségvállalás kérdését feszegeti. A digitális szülőség megvalósulásában nemcsak a szülőknek és a tanároknak, de a szabályozó hatóságoknak, valamint a piaci szereplőknek is komoly felelősségük van – ebben a kérdésben pedig a gyerekek számára is osztani kell lapot.

„Az új nem feltétlenül rossz”

Kíváncsi voltam, hogy egy ilyen sokfelé ágazó előadás után mit adhat még a soron következő kerekasztal-beszélgetés. A színpadra Holló Márta mellett Görög Zita modell, Magyarósi Csaba vlogger, Keszthelyi Zoltán, a Telekom Technológiai Biztonsági Központ vezetője, Horváth Ádám, a Maker’s Red Box oktatással foglalkozó szakembere és dr. Pelle Veronika, az NMHH Gyermekvédelmi Főosztályának digitális műveltség fejlesztési munkatársa érkezik – kiegészülve a Hintalovon Alapítvány gyermekjogi követeivel.

A résztvevők közül van, akinek az óvodás gyereke már játszik különböző digitális felületeken, más pedig még a kisiskolás korúnál is korainak tartja, hogy telefont adjon a gyerek kezébe.

Van olyan fiatal, aki maga állította be, hogy a szülei lássák a digitális tevékenységeit, de olyan szülő is akad, aki kezdetben az alkalmazások hozzáférhetőségének kontrollálásában látta a megoldást.

A beszélgetés egy pontján megjelennek a statisztikák is: kiderül, hogy bár az utóbbi néhány évben megduplázódott azoknak a kisiskolásoknak a száma, akiknek saját okostelefonjuk van, ha belegondolunk, hogy egy-két generációval korábban a televízió népszerűsége is robbanásszerűen ugrott, már nem is olyan ijesztő ez az adat. A fiatalok kiemelik: számukra az a legfontosabb, hogy a szülők nyitottan álljanak a digitális újdonságokhoz, ne legyenek elutasítók, és merjenek kérdezni a gyerekektől. A felnőttek szerint is a bizalmi kapcsolat és az óvatos tudatosság a kulcs, választásunk pedig ebben az esetben nincs: muszáj felnőnünk az online tér kihívásaihoz. 

 

A beszélgetés pont úgy telik, ahogy azt a konferencia korábbi etapjai sejteni engedték: a különböző álláspontok ellenére közösen gondolkoznak diákok és felnőttek, szülők és szakemberek a biztonságos online jelenlétről. Én pedig szeretném hinni, hogy az élet minden területén, a világ minden problémájára képesek vagyunk így megoldást keresni: teret engedve egymásnak, elismerve a különbségeket, és szem előtt tartva a közös célokat.

Ha még többet megtudnál a témáról, az esemény felvételről visszanézhető:

Ha pedig segítségre lenne szükséged a biztonsági beállításokban, ITT találsz hozzá útmutatót.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Stephen Lux

Mózes Zsófi