wmn - telekom

Nem lehet elég korán kezdeni a nosztalgiázást

Ezért újra és újra előveszem a családi fotóalbumainkat, és végiglapozom az összes oldalt. Szeretném, hogy majd a gyerekeim, unokáim is ekkora örömmel és kíváncsisággal görgessék végig az Instagram-fiókomat, amit igyekszem a digitális, vizuális naplómként aposztrofálni.

A fotókban való elmélyedés jó kapcsolódási lehetőség, és mókás ráeszmélni, milyen képtelen göncöket hordtam az oviban, vagy a ’90-es évek elején mennyire vagányak voltak a szüleim, és jó látni, hogy a mamáim még most is olyan szépek, mint amikor fiatal anyukák voltak, csak kicsit több a nevetőráncuk.

Ahhoz, hogy megértsük saját magunkat, elengedhetetlen, hogy megismerjük felmenőink történeteit, az eseményeket, amelyek hatással voltak rájuk.

Ahogy a gyomaendrődi és a füzesabonyi mamám (sajnos a papáim már nincsenek köztünk) és a barátom győri nagymamája mesélt nekem, rájöttem, nem is olyan nagyok a köztünk lévő generációs különbségek, életünk során hasonló közösségi élményekből táplálkozunk. Szóval hoztam négy ilyen élménycsokrot és melléjük képeket. Természetesen fekete-fehérben.

„Mint a mókus fenn a fán…”
(egy híres úttörődal kezdete)

Történetmesélőim szép emlékként raktározták el az úttörőmozgalmas és KISZ-táboros időket. Mindhárom elképesztően dolgos asszony, akik már kisgyerekként sem vetették meg a munkát, de a táborokban a sok tennivaló között mindig jutott idő a szórakozásra. Együtt főztek, a fiúk a lányokkal ismerkedtek, a tábortűznél zenéltek, és olyan dalokat énekeltek, melyekre a mai napig emlékeznek.

1982, Magyarország, Balaton, Zánka Úttörőváros (később Gyermek és Ifjúsági Centrum). - Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

Az úttörőmozgalom megmutatta nekik, mit tehetnek közösen már ilyen fiatalon is a társadalmi hasznosság jegyében. Például segédkeztek a Hanság lecsapolásában (a környezetvédelmi kérdéseket, azt hiszem, ne itt taglaljuk), ahol vigyázni kellett a kígyókkal, vagy a füzesabonyi Micsurin-kertbe jártak takarítani és időseket patronálni.

Az iskolai közösségi szolgálat (IKSZ – micsoda betűcsavar!) keretében az én generációm is valami hasonlót csinál, habár társadalmi hasznossága és a módszer sokszor megkérdőjelezhető (de ebbe most ne menjünk bele). Kötelezően önkénteskedünk egy állatmenhelyen vagy egy idősek otthonában, és ha ügyesek vagyunk, minél több élménnyel meg tudjuk tölteni az elvégzendő 50 órát.

„Azért a víz az úr…”
(részlet Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger című verséből)

Csodálatos dolog a természet ölelésében, pláne vízpart közelében élni, nekem elhihetitek: életem jelentős részét Gyomaendrődön töltöttem, ahol a Hármas-Körös mellett 16 holtágban gyönyörködhet az ember, Győr pedig nem véletlenül a „folyók városa”. Ugyanakkor a csodás és nyugalmat árasztó vizek néha képesek förtelmes folyammá duzzadni, és nem törődni semmivel.

Az 1954-es győri és az 1970-es Tiszát és mellékfolyóit érintő nagy árvíz maradandó élményt jelentett elbeszélőimnek (ez utóbbiról Csepelyi Adri is írt nálunk nemrég). Egész városrészeket és községeket kellett kiüríteni, a kiáradt víz szintje az épületek magasságával vetekedett. Önkéntesek és katonák összefogva igyekeztek homokzsákokkal megerősíteni a gát védelmét, de sajnos sok ház lakhatatlanná vált.

A barátom nagyijának 1954-ben az ablakon keresztül kellett visszaúsznia az intarziás dobozért, amelyben a család fontos iratait tartották.

A dédnagypapám pont az 1970-es árvíz előtti napokban kapott sztrókot, ami sokként érte az akkor még csak 47 éves dédnagymamámat. Miközben a községből mindenkit kilakoltattak, ő a sok izgalomtól, idegességtől rosszul lett, és sajnos pár nap múlva a kórházban ért véget a története. A mamám szinte egyszerre vesztette el a szüleit az emlékeket őrző családi házzal együtt.

Árvíz 1970-ben - Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Hihetetlen lehet egy ilyen pusztítást megélni, és egyben csodálatos lehet egy városi összefogás részévé válni az ilyen helyzetekben. Azért nem bánom, hogy nekem még csak a szép arcát mutatta a Körös.

„Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal…”
(részlet Nagy Imre 1956. 11. 01-én elhangzott rádióbeszédéből)

1956. október 23., és ami utána történt, a történelemkönyvekből mindannyiunk számára ismerősek, a dátum fontosságára a naptár mindig felhívja figyelmünket. Egészen hihetetlen, hogy ennek a forradalomnak már a nagyszüleim is átélői voltak, igaz, még gyerekekként.

Füzesabonyban a mamám és iskolatársai kézimunkázni tanultak a szomszéd néninél, amikor meghallották a hármas főúton keresztülfutó tankok hangos robaját. Félelmetes élmény volt, a szomszéd néni kedvesen próbálta nekik elmagyarázni, mi történik éppen.

A győri Baross-hídon a tüntetők egy csapata ledöntötte a vörös csillagos emlékművet, majd a börtönből kiszabadították a politikai foglyokat. A nagy zavargások közepette biztonságot jelentett a bejárati ajtó mellett elhelyezett balta.

1956. Magyarország, Budapest VIII. harckocsik a József körúton a József utca és a Baross utca közötti szakaszon. - Forrás: Getty Images/Marics Zoltán

Elementáris erejű megtapasztalni, amikor bizonyos elvek mentén összeállnak emberek, kiállnak a közös érdekért, és kitartanak mellette, ha kell, a békés eszközökön is túllépve. Libabőrös érzés lehet a tömeggel együtt skandálni, továbbadni a Duna-parton egy fontos iratot, végigvonulni a Szabadság-hídon sokakkal együtt. Azt látni, hogy valami megmozdult, hogy a fontos dolgokért még képesek vagyunk összefogni.

„Gyere, Egérke, gyere kicsi lány…”
(részlet Vitray Tamás közvetítéséből – szöuli olimpia, a 200 méteres hátúszás döntője)

A sport és az ahhoz tartozó szurkolás hatalmas közösségkovácsoló erővel bír, nemhiába van akkora csinnadratta az olimpiák körül.

Az 1964-es tokiói vízilabda-győzelemig vezető utat recsegős rádióadásban hallgathatta végig mamám osztálytársaival együtt, ugyanis az orosztanárnőjük férje, Pócsik Dénes is vízbe szállt a szovjet csapat ellen az aranyéremért. Gondolom, a közvetítés utána már nem tartották meg a tanórát.

Az 1988-as szöuli olimpián a 14 éves Egerszegi aranyérmét a másik mamámék tévén keresztül izgulhatták végig Vitray Tamás ikonikus tolmácsolásában. Külön érdekesség, hogy az úszónővel egyidős anyukám is szemtanúja volt ennek a sporttörténelmi pillanatnak. Biztos, hogy felejthetetlen élmény volt az egész családnak!

Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónő. A felvétel 1993-ban készült. - Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Olyan jó, hogy ezek a pillanatok sokunknak megadatnak, még akkor is vágyik rájuk az ember, ha nem sportguru. A mai napig emlékszem, hogyan bőgtem a tévé előtt Szilágyi Áron 2012-es londoni győzelmekor, tisztán hallom a fülemben a kommentátor könnyektől elcsukló hangját. Egy életre velem marad, amikor kisvárosunk szülöttét, Tótka Sándort, az első ifjúsági olimpia kajakosbajnokát vártuk haza sorfalat állva. Felejthetetlen élmények! Már most nagyon várom a jövő évi játékokat, és azt, hogy felcsendüljön a büszkeséget adó magyar himnusz.

A történeteket hallgatva, ha kifejezetten szemtelen unoka lennék, mondhattam volna nekik, hogy: „ok, boomer”, nincs új a nap alatt – de nem vagyok, és szerintem szerencsére nem is értenék ezt a digitális bennszülött dumát. Én viszont azt hiszem, megértettem belőlük valamit…

Ha tehetitek, nosztalgiázzatok néha, beszélgessetek idősebb ismerőseitekkel, mert szuper időutazás. Máskor pedig ti repítsétek őket egy számukra ismeretlen világba: segítsétek eligazodásukat, mutassátok meg nekik, hogyan működnek a mai kütyük. Biztassátok őket arra, hogy bátran használják a technikát, hiszen valószínűleg már az ő telefonjukon is van fényképező funkció. Mindenképpen érdekes lehet, hogy a szüleink, nagyszüleink egy gombnyomással milyen pillanatokat ragadnak ki és örökítenek meg a jelenből, amelyek aztán a családi album helyett a memóriakártyán raktározódnak, és ott nézhetők vissza – talán ezen a téren is van mit tanulnunk tőlük, és egymástól

 Deli Csenge

Kiemelt kép: Fortepan