wmn - telekom

Verem mélyén pislákoló fény

Emlékszem, amikor hét évvel ezelőtt meredten bámultam a plafont a sötétben. Nem tudtam aludni, olyan sokszor ébredt a kicsi, hogy esélyem sem volt visszaaludni két ébredés között.

Azon gondolkodtam, hogy valami baj lehet velem. Miért nem vagyok boldog? Miért nem érzek hálát? Hol van már az a mindent elsöprő szeretet?

Hiába sikerült végre kiharcolnom a szoptatást, lett tejem két és fél hónap tápszerezés után, miért nem tudom megveregetni a vállam? Miért érzem minden percben, hogy megbuktam? Nincs nálam rosszabb anya. Oké, tudom, léteznek rosszabbak, de a viszonylag normálisabbak között egész biztosan én vagyok a legrémesebb. Egy percét sem tudtam még élvezni az anyaságnak – egyáltalán mi az anyaság?

Mozdulni nem mertem, nehogy felébresszem a babát, elővettem hát a telefonomat. Van ez az Instagram app, gondoltam, megnézem közelebbről, mit is tud, eddig csak a filtereit használtam. Jé, de szép ez a nő, ölében a babájával… valamit írt is a képhez, hm, ezek az ő szavai, és ha jól értem, szülés utáni depressziója van. Nahát! Egy amerikai nő, a világ másik oldalán épp olyanokon gondolkodik, mint én. Ugyanazt (nem) érzi. Pedig ha tudná, milyen gyönyörű, ha ő is látná, milyen gyengéden és szeretettel fogja azt a picit…

Tudnia kell, hogy nincs egyedül! Megírtam neki. És pár percen belül válaszolt. Röpültek a szavai egyenesen Michiganből. Egy pillantás alatt a teljes belső vaksötétben megláttam egy pislákoló fényt.

Eget rengető felismerés volt. Mert, miután megírtam ennek az anyukának, hogy nincs egyedül, rájöttem: ez rám is vonatkozik. Nem vagyok egyedül!

Nem új a nap alatt, amit érzek, nem én vagyok az egyetlen a sötétségben, tehát nemhogy nem én vagyok a legrosszabb anya, hanem lehet, hogy mindez akár normális is lehet? Vagy legalábbis nem emberiség ellen való vétek?

A válaszokat még nem tudtam, nem mertem megadni a kérdéseimre, de az ismeretlen online összekapcsolódás és a nyomában érkező felismerés legalább felpiszkált bennem valamit.

Virtuálisan összekapaszkodva

A helyes hordozásra is így kaptam rá, inspiráltak a képek, hogy láttam, ahogy a babák nem lógnak a szüleiken, hanem bújnak hozzájuk. Egyre több időt töltöttem – javarészt éjszakánként – azzal, hogy olvasgattam a szép hordozós és baba-mamás képek alatt a világ különböző tájairól a vallomásokat az anyaság és a nőiség különböző árnyalatairól.

Én is elkezdtem írni ezekről, és a visszajelzésekből kiderült számomra, hogy mekkora igény van a valódi történetekre és autentikus hangokra, de az is, hogy milyen elképesztő mennyiségű frusztráció és indulat képes elszabadulni az anyák között.

Addigra én már egyensúlyba kerültem az anyaságommal, összefonódtunk földöntúli szeretetben a kisfiammal, és eltökélt szándékom volt másoknak is segíteni.

Nem sokkal később összefogtunk öten, anyukák, barátnők, és létrehoztunk egy online anyaközösséget, a Mommynityt. Az online térben kapaszkodtunk össze, minden héten az anyaság és gyereknevelés különböző ütközőpontjairól írtunk, öten, ötféle szemszögből. És a reakciókból kiderült, hogy milyen sokféle szemszög van még!

Meg akartuk mutatni, hogy akkor is lehet emberin és elfogadón kommunikálni, ha nem értünk egyet.

Feszegettük a határokat, gyakran beszéltünk arról is, hogy miből van elegünk, és a szülési traumákról, császármetszésről, de az otthonszülésről is nyíltan írtunk, rózsaszín buborékok nélkül. Voltak nagy port kavaró írásaink és persze olyanok is, amiket inkább magunknak írtunk.

Közben megszületett az igény arra is, hogy legyen egy zárt csoportunk, ahol limitált létszámban, biztonságos keretek között tudnak az anyukák beszélgetni, bármiről, ami a szívüket nyomja. De az is isteni, amikor kínunkban együtt nevetünk a mindenen: szétkent popsikrémes fotókon és a monoklis szelfiken, amikor éjjel hirtelen felriaszt a síró kicsi, és félkómás állapotban lefejeljük a falat.

Együtt nevetünk, együtt zokogtunk. Egy alapelvünk van: nincs ítélkezés. És az a helyzet, hogy ez ritka kivételtől eltekintve sikerül is.

Az írást azóta abbahagytuk az oldalon, mert nem maradt rá többé kapacitásunk, de a zárt csoportunk töretlenül működik, és végtelenül büszkék vagyunk arra, hogy mennyi anyának sikerült már segítenünk a közösség erejével.

A depressziós és szorongó anyáktól kezdve a csúnya válásokon és bántalmazó kapcsolatokon át egészen addig, hogy mit kapjon a gyerek az első szülinapjára. Az egészen bagatell dolgoktól az élet-halál kérdésekig minden előfordul, és ez annyira csodálatos.

Tudom, hányan bámulták a plafont ugyanúgy, ahogy annak idején én is, és hányan másznak ki a gödörből azért, mert rátaláltak egy megértő, támogató, ítélkezésmentes közösségre.

Magukra hagyott anyák

Gyakran hallom, hogy pusmognak az anyák háta mögött, amiért nyomkodják a telefont, miközben hintáztatják a gyereket, vagy amikor szoptatnak. Én ilyenkor mindig arra gondolok, lehet, hogy az a nő épp segítséget kér, lehet, hogy épp a házasságával kapcsolatban kér tanácsot, lehet, hogy épp azt próbálja sorstársaktól megtudni, hogyan éljék túl a fogzást, a szeparációs szorongást, vagy a kamaszodó nagyobbik kirohanásait. Sőt, mint ahogy én is, lehet, hogy épp „otthonról dolgozik”, és rákényszerül a multitaskingra.

De (kapaszkodjatok meg, mert szentségtörés következik) az is lehet, hogy addigra már jó régóta hintáztat énekelve, mondókázva, és szimplán megunta, úgyhogy egy kicsit belegörgetett a hírfolyamba. Attól még nem szereti kevésbé a gyerekét és nem kevésbé jó anya.

Persze, én is látom, hogy létezik a véglet; azok, akik tényleg nincsenek jelen a való életben, akik szinte csak akkor szólnak a gyerekhez, ha fotót akarnak lőni és addig nyúzzák, amíg meg nem lesz az Insta-kompatibilis mosoly és cuki póz. De szerintem fontos elismerni, hogy az sem feltétlenül valamiféle belső hanyagságból történik. Hanem egy következmény, egy abnormális társadalmi berendezkedés szövődménye.

Nagyon sok anya van magára hagyva. 

Amit régen a közösségek együtt csináltak, azt ma már a négy fal között, nukleáris családokban bonyolítjuk le, sokan mindenfajta segítség és támogatás nélkül nyomják a mindennapokat. Egyetlen kapcsolódásuk a külvilággal az internet, ahol viszont mindenféle infóval és ingerrel találkoznak arról, mit hogyan kellene tenniük, minek hogyan kellene kinéznie. 

Felfalják őket az irreális külső és az azok nyomán megszülető belső elvárások. Mert egyszerűen nem lehet mindent ösztönből csinálni egy ösztöneink ellen dolgozó társadalomban.

Mindannyiunknak szükségünk van a támogatásra, közösségre. És ha már nagy részben az online terekbe kényszerültünk, mert ebben a világban élünk, ebbe a korszakba születtünk, akkor ezeket a tereket kell jól belaknunk és biztonságossá tennünk egymás számára. Mert a közösségi oldalak, az online csoportok úgy világítanak a sötét alagutak végén, hogy arra szavakat is nehéz találni.

Nyilván fontos szelektálni, megkeresni a tényleg neked valót, és óvatosnak lenni, mert kellő önértékelés nélkül egy pillanat alatt belekeveredhetünk az online ketrecharcok véres világába (ami szerintem tényleg túltesz bármelyik híroldal kommentszekcióján). Ha véletlenül így alakul, akkor pedig gondolj arra: ez is azt bizonyítja, hogy mennyire bizonytalanok vagyunk. Minél agresszívabban, minél önérzetesebben esünk a másiknak, annál inkább világos, hogy kemény belső munkára van még szükségünk.

Életmentő eszközök

A kütyük elképesztően meg tudják könnyíteni az anyák életét, mert segítenek kapcsolódni – legalább online – a régi barátokkal, más anyukákkal, a világ különböző tájain élő sorstársakkal. Szóval csodálatos dolog ez, csak ésszel, okosan kell csinálni.

Nem szabad például abba a hibába esni, hogy a virtuális életterünk átvegye az irányítást. Sokaknak okoz nehézséget az online térből átemelni a kapcsolatot és megbeszélni egy igazi találkozót.

Az internetnek köszönhetően kitágult látótér könnyen be is tud szűkíteni, hiszen bezáródunk egy visszhangbuborékba, amelyben csak azt látjuk és halljuk, ami nekünk tetszik, csak azt mutatjuk magunkból, amit ebbe a buborékba illőnek vélünk, és ez bizony előbb-utóbb oda vezet, hogy „megzápulunk”.

Szóval szerintem érdemes kihasználni ezeket a lehetőségeket, de jól élni velük erősen ajánlott. Ezzel párhuzamosan pedig nem lehet megúszni a kemény belső munkát sem. IRL. Azaz: a való életben.

Az, hogy sorstársakra leltem, fantasztikus ugródeszka volt a továbblépéshez. És a túlélés záloga – hogy fejlődjem, hogy legalább egy virtuális, segítő kéz megragadja a kinyújtott karomat.

Hát ezt is jelentheti a telefon egy anya kezében. Szoftverfrissítés à la mamma.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak