Ne aggódj, kicsikém, mama nem hagyja, hogy elpusztuljon a bolygó! – Egy anya és a klímaszorongás

–

A minap a négyéves kislányom lefekvés előtt gondterhelten ült az ágyon. 

Csuromvíz volt, előtte épp lezuhanyoztam róla a dunabogdányi homokot. Buzgón törölgettem, miközben kiszakadt belőle az a csomó kérdés, ami nyugtalanította. 

– Mama, szomjasak a növények?
– Miért kérdezed?
– Mert nincs fű a kertben.

– Igen, kicsikém, nagyon szomjasak, nem esik az eső. 
– De ha nem kapnak vizet, el fognak pusztulni! És akkor nem lesznek más élőlények sem. Meg fognak halni az élőlények? De mi is élőlények vagyunk!

Bár túloznék. Bárcsak ne így történt volna szóról szóra!

A négyéves kislányom legörbülő szája, remegő hangja és a megnyugtatást váró tekintete talán soha nem fog kitörlődni az emlékezetemből. Nagyot nyeltem. 
– Tudod, az a szerencse, hogy én is küzdök azért, hogy megmentsük a növényeket, az állatokat és az embereket is. És nem is tudod, de te is sokat teszel, hogy ne legyen baj.
– Én?! Mit?
– Például nem szemetelsz, és már egyre inkább vigyázol, hogy ne pazaroljuk a vizet.

Itt majdnem elsírta magát.

– De tudod, egyszer szemeteltem!
– Egyszer szemeteltél, de akkor megtanultad, hogy ezt nem szabad, és emlékszel, azóta szedtél már fel szemetet az utcán, és bedobtuk a kukába. Ne aggódj. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy meggyógyítsuk a bolygót.

Megnyugodott és elaludt. 

Nekem pedig eszembe jutott, hogyan nyugtatott meg anno apukám, amikor nagyjából ugyanakkora lehettem, mint a lányom, és féltem a haláltól. Azt mondta, hogy mint kutatónak, neki az a munkája, hogy megtalálja a halál ellenszerét. Hátradőltem, „apa rajta van az ügyön, nem lesz baj”. Később az öcsémet is ezzel nyugtatta meg, aki úgy képzelte, hogy az apukánk naphosszat gödröt ás, hogy megtalálja a csodaszert. Olykor meg is kérdezte is tőle, hogy milyen mély a gödör?

Apa is tudhatta, hogy a haláltól nem fog tudni megkímélni minket, de a szorongástól azért megpróbálta megszabadítani a gyerekeit. 

Hát, úgy tűnik, én is ásom a magam gödrét.

Húzom az időt, hogy minél később essen le a gyerekeknek, mekkora és mennyire elkerülhetetlen a baj. 

Gyomorgörccsel feküdtem a lányom mellett

Mert közben sajnos tudom, semmi, de semmi megnyugtató nincs a helyzetben.
Hisz nem vagyok vak.

Ahogy a városból mentem ki a Dunakanyar felé, a kiskorom óta megszokott végtelen zöld helyett tragikus látvány fogadott. A fák lombjai már sárgás-narancsos foltokban őszi ruhát öltöttek, ami zöld, az is élettelenül, aszottan lóg az ágakról. A fű kiégett, száraz, sárga. 

A bogdányi szabadstrand partján nagyobb a homokos partszakasz, mint valaha. Az árnyékos részek, ahova tavaly még a puha fűre teríthettük a plédjeinket, száraz, porhanyósra égett fűcsomókként jelzik az odatévedőknek: itt már nincs élet.
Még az örökzöldek is búsan lógatják tűleveleiket. 

A kerti kutak nem bírják az aszályt, egyszerűen nincs mivel locsolni. Az esti fürdővizet meghagyjuk, azzal öblítjük a vécét másnap. A kulacsokban megmaradt utolsó korty langyos vizet nem a lefolyóba, hanem a növényekre öntjük. Ami folyadék, és nincs benne vegyszer, az megy a kertbe. Minden csepp számít. 

„Az idei a következő évtizedek leghűvösebb nyara” – mondják a szakemberek, és talán lassan kezdjük kapiskálni, mit is jelent ez. 

Túl sok katasztrófafilmet láttunk, azt hihettük, az apokalipszis átmenet nélkül, egyszer csak lecsap. „Majd akkor foglalkozunk vele”, gondolták sokan. Hát nem. A végjáték már itt van, nem a nyakunkon, hanem az ütőerünkön, állig felfegyverkezve. 

Hiába beszéltem hetekkel ezelőtt a remény leginspirálóbb nagykövetével, a legendás Jane Goodall-lal, hiába mondta és hirdeti mindenhol, hogy van még egy pici ablaknyi időnk, ami bár – nem tudni, mikor, de – hamarosan bezárul, nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok még ebbe kapaszkodni.  

Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezem Jane Goodall szavait?! 

Nonszensz. De míg egyik nap képes vagyok hinni abban, hogy még van beleszólásunk ebbe a folyamatba, egy másik napon kétségbeesetten nyelem vissza a könnyeimet, hogy bassza meg, hiába próbálom megóvni a gyerekeimet a rájuk leselkedő veszélyektől, inkább a világvégére kellene őket felkészíteni?! 

Dühös vagyok. Nem is dühös. Gyilkos indulat van bennem. Nem, most nincs bennem remény. Hogy is lehetne? 

Bárki, aki releváns döntéseket hozhatna a kérdésben, bárki, aki drasztikusan tudná befolyásolni ezt a folyamatot, figyelmen kívül hagyja az objektív szempontokat. Nem számítanak az észérvek. A pillanatnyi haszonszerzés mindent felülír. 

Történelmi aszály van? Égnek az erdők? Kiszáradnak az élővizek? Sebaj, adjunk inkább zöld jelzést a korlátlan fakivágásnak! Hogy ez emberéletekbe kerülhet? Bagatell. 

A szomszédban intenzív harcok dúlnak egy gigászi atomreaktor környékén. Mert az még hiányzik nekünk, egy jó kis atomkatasztrófa. Nincs elég baj.

A háború által világossá vált, hogy a kőolaj- és gázfüggőségünk milyen helyzetet tud előidézni azon túl, hogy környezeti szempontból fenntarthatatlan energiaforrások, de még mindig nem olvasni sehol, hogy nagyipari nap-szél és vízerőművek épülnének mindenhol. 

Közben meg persze, vagyunk mi, akik aggódunk, akik kuporgatjuk a vizet, próbálunk csomagolásmentesen vásárolni, környezet és egészségbarát módon élni, de hát a pénzünk mind kevesebbet ér, minden egyre drágább. Én is az olcsóbb verzióját veszem meg egyre több mindennek, ha műanyagba van csomagolva, ha nem.

Ne árts, mondom magamnak, mondom mindenkinek, még a mellkasomra is odavarrattam

De a világ kikényszeríti belőlem, hogy ártsak, mert nem tudok, nem lehet ártalmatlanul élni. És mert a gyerekeimnek sem akarok mindenhez valami negatív érzést társítani. 

Nem, kicsikém, nem játszhatsz többet a telefonon, mert árt neked. Nem ehetsz több édességet, mert az egészségtelen. Ezt nem vesszük meg, mert műanyag palackban van. Ezt meg azért nem vesszük meg, mert pálmaolaj van benne. Ezt azért hagyjuk a polcon, mert olyan gyerekek szedik le hozzá a kakaóbabot, akik soha életükben nem ehetnek amúgy csokit. Nem ülünk fel erre a pónira, mert szegény egész nap megy körbe-körbe, rossz neki. 

Hogy lehet így élni, hogy szinte minden, bármi, amit megveszünk, megeszünk, kipróbálunk, megnézünk, valahogy árt vagy nekünk, vagy a környezetünknek? 

Hogy készítsük fel a gyerekeket a jövőre, ami rájuk vár (és nem, nem tehetem már ide a megnyugtató -hat toldalékot) anélkül, hogy ne legyen gyomorgörcsük már mindentől, ami körülveszi őket? 

Hogyan várjanak bármit a sorstól, ha tudják, hogy minden mögött van valami ártalmas? Élvezhetik-e, és mi élvezhetjük-e még valaha az életet úgy istenigazán, lelkifurdalás nélkül? Attól tartok, nem.  

Meg kell tanulnunk elengedni mindazt, ami nekünk még megadatott 

A tavaszt, nyarat, őszt és telet. A buja zöldet, a vastag hótakarót. Az illúziót, hogy a gyerekeink kitalálhatják, mit szeretnének csinálni, ha nagyok lesznek. Az unokákat, akik a kertünkben szedhetik majd a nyári szünetben a lédús barackot a fáról. Elengedni a világot, amiben léteznek orángutánok és tigrisek. 

Az utánunk jövő generációnak nem maradt más, mint a romeltakarítás. Ebben a világban kellene megtalálniuk a maguk boldogságát. Életcélt, a vágyat, hogy szeressenek, szeretve legyenek. 

Csapongok, bocsánat. Egyik pillanatban hosszú sorokat tudnék teleírni a bennem fortyogó indulatokról, hogy milyen mérhetetlenül dühös vagyok tehetetlenségemben. A másikban felszívom magam: na, akkor mit tudnék még tenni, hogy kisebb legyen az ökológiai lábnyomunk, hogy még több emberhez jussak el, amikor erről beszélek, hátha egyszer meghallja valaki, aki aztán tényleg tud valami fontosat tenni. 

Mikor mondhatom azt, hogy eleget tettem? 

Olvasom, hallom, sokan úgy vannak vele, hogy „úgyis meghalunk, addig legalább élvezzük az életet”. Értem én. De aztán ránézek a gyerekeimre, akik abban a hitben élnek, hogy a mamájuk harcol, hogy ne legyen baj, én meg fokozatosan tegyem fel a kezem, mondván, már úgyis mindegy? Hogy nézhetnék így a szemükbe? 

Bárki, aki szerint „mind meghalunk”, és már tök mindegy minden, annak mélyen bele kéne nézni egy gyerek szemébe. Egy világban, ahol pöffeszkedve hivatkozik mindenki drága gyerMekeinkre, akikért bármit megtennénk, akiket megvédünk a szexuális propagandától, akik elől lefóliázzuk a trafikokat, nehogy rászokjanak a cigire, hát hogy a picsába fordulhat elő, hogy még mindig nem az a prioritás, hogy elkerüljük a totális világégést?! Ha saját magunkért nem is, de miattuk?! 

Vétkes, néma cinkosai leszünk a végjátéknak? Ez a verdikt?

Nem tudom a válaszokat. Csak azt tudom, hogy a gyerekeim hisznek abban, hogy az anyukájuk küzd, és nem hagyja. Hisznek benne, mert azt mondtam nekik. És kicsit magamat is hitegetem. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak