„Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?” – írja Karinthy.

Én meg azt kérdezem: De tényleg, miért nem?

Vagy miért ne?

Rengeteg barátom van. Kiskoromtól.

A szomszédban egy testvérpár lakott, velük nőttünk fel. Az egyik fiú, a másik lány. Mindkettő a barátunk volt a tesómmal. És a mai napig azok.

A fiú hat évvel idősebb, mint mi. Sosem akart bennünket bevenni a nagyfiús dolgaiba. Aztán garázszenekart alapított, és nem engedett be minket, amikor próbáltak. Mi meg az ajtórésben leskelődtünk, és ha nem voltak a környéken, belopóztunk, és nyúztuk a hangszereiket.

Csak később lettünk barátok az egész zenekari bandával, amikor már értelmileg és tapasztalatban beértük egymást. Azóta, ha hazamegyünk Tiszalökre, összejövünk, és nagyon jókat zsolozsmázunk a párhuzamos vonalakon futó, rettenetesen különböző életünkről.

Én szeretem a fiúkat, a férfiakat meg aztán pláne. De vegyük ezeket a kapcsolatokat egy kicsivel jobban górcső alá. Tud-e egy férfi ugyanolyan közeli, megértő viszonyba kerülni egy nővel, mint egy nő? Tud-e válaszolni azokra a kérdéseire, amik megfogalmazódnak benne? Tud-e ugyanolyan támasza lenni?Mármint azokban az esetekben, amikor teljesen kivonjuk a kapcsolatból a szexuális vonzódást.

Sokat gondolkodtam ezen, és vizsgálni kezdtem a kapcsolataimat anélkül, hogy leegyszerűsíteném erre a megállapításra:

„Nő és férfi között azért nem lehet barátság, mert az egyik biztos dugni akar a másikkal.”

Szerintem ez hülyeség. Egyáltalán nem biztos, hogy kialakul a kémiai vonzalom.

Tudok persze ellenpéldát is mondani, mert sokszor igen, és akkor egymásba zúgunk, mint egy szánalmasan szirupos hollywoodi klisében. Sőt, olyan helyzetben is voltam már a több éve tartó baráti viszonyomban, hogy végig nekünk szurkolt a környezetünk, vajon mikor jövünk már össze. Mintha egy férfi és egy nő csak azért tölthetne együtt időt, hogy annak hatalmas sírig tartó házasság vagy egy jó dugás legyen a vége.

Mi pedig az istennek sem akartunk összeboronálódni.

Jó volt nekünk úgy, szerettük egymás társaságát. Mindent megdumáltunk. Szellemi társak voltunk. Igazi barátok. Ráadásul a legjobb bulik vele voltak. Aztán mi történt? Fú, na, mi is történt. Hát, becsajozott.

És a csajt elvette feleségül.

Én meg az utálat tárgya lettem. Neki döntenie kellett. Vagy én, vagy az asszony. A barátságunk megszakadt.

Ettől pedig ugyanúgy szenvedtem, mint egy szakítástól. Rendesen fájt, hogy elveszítettem a barátomat. A szoros, mindennapos kapcsolatunk totálisan megszakadt.

Itt jön az újabb kérdés: vajon tényleg a barátom volt ő nekem? Ha csak úgy félredob?

A választ az idő adta meg. Persze nem azonnal, és nem egyértelműen. Sokkal összetettebb módon.

A feleséggel másfél év után elváltak. Akkor felhívott, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Azt mondta, nagyon hiányoztam neki, és nekem is hiányzott az ő barátsága.

Eltelt egy év, meg még egy. Jött az új barátnő. Aki először kedves volt és cuki. Nagyon be akart vágódni, mert tudta, hogy fontos vagyok a pasijának.

Eltelt egy fél év, és azt vettem észre, hogy a barátom ismét mellőzni kezd. Akkor már tudtam, mi zajlik a háttérben. Hogy nincs egyértelmű tiltás ugyan, de a barátnő fontosabb, engem pedig ez a csaj sem szível, mert mégiscsak nő vagyok. És mivel nő vagyok, na, szóval akkor „sosem lehet tudni”.

Három éve nem beszélünk. Már nem hiányzik. Eleinte kerestem, de egy idő után vissza sem hívott.

Ez persze csak egy eset. Nem vonok le messzemenő következtetést a nőket illetően. Vannak olyan kapcsolatok, amikben nem így történik.

A gyerekkori szomszéd fiú felesége például szuperjó barátnőnk lett. Együtt mulatunk, ha hazamegyünk. Felhívhatom a barátomat, ő nem lesz féltékeny. Sőt, nemrég született a második gyerekük.

Mindketten egyszerre küldtek képet a szülőszobáról.

Arra a kérdésre pedig, hogy lehet-e barátság férfi és nő között, az a válasz: persze hogy lehet. Csak előbb meg kell kérdeznem az asszonyt. (Jó, ez poén. De akkor is.)

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció