Ha azt hiszed, csak nálatok készülnek időnként béna ünnepi fotók-felvételek, akkor pörgesd végig a szemlénket, és garantáltan megnyugszol. (Vigyázat, sírva röhögős tartalom, ne elalvás előtt kattints!)
Aki azt akarja, hogy ne érjen olyan hamar véget, kezdje korábban! Immár hagyomány ez nálunk: december 26-án, estefelé megérkezik Szentesi Éva karácsonyi naplója.
Flóra megkérdezte tőlünk, hogy mit kívánnánk a jótündértől, ha tehetnénk. Ahogy azt sejteni lehetett, ennek az évnek a végén született néhány válasz, amibe belefacsarodott a szívünk. De azért persze nyomokban világbékét és sok pénzt is tartalmaznak a kívánságok. Olvasd, aztán folytasd!
Mese a reklámrénszarvasról, aki világkarriert futott be, arról, hogy miért akarta egy zeneszerző betiltani Elvist, mi köze a Mikulás piros ruhájának a kólához, és miért néz fél Svédország Donald kacsát karácsonykor. Meg még egy csomó bizarr karácsonyi apróbetűs infó.
Hogy maradékmentés címszóval ne kelljen gyomormosásra menned két ünnep között – a jelenlegi egészségügyi körülmények között sem… Lássuk, mi, meddig, és hogyan fogyasztható biztonsággal.
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
„Jana: Először nekem kell »feltöltekeznem«, és utána tudok mások felé is nyitott lenni. Tudatosítanunk kellene magunkban minden reggel, hogy micsoda adomány az életünk, és azt is fontos lenne tudnunk, hogy mi a legfontosabb alapszükségletünk. Szilvi: És mi az? Jana: Hogy biztonságban legyünk. Ez pedig alapvetően akkor lehetséges, ha szeretve vagyunk.” – Egy öt évvel ezelőtti beszélgetés egy gyerekjogász és egy adventista lelkész testvérpár között, akikben a vezetéknevükön kívül is rengeteg közös van. Olvassátok el – vagy újra!
„Hiány. Veszteségek. De lassan elfogy az év, mint a hold. Nézem a régi képeket, érzem az illatokat. A vaníliás kiflit, a csillagszóró illatát, anya parfümjét. Érzem a halászlé, a rántott hal ízét, hallom a pezsgőspoharak koccanását, apa nevetését. Látom nagyanyám ráncos kezét, ahogy a hófehér abroszra hullott morzsákat sepri a tenyerébe. Látom a pólyás fiaimat, azután a totyogósokat, majd a kamaszlányt, ahogyan sorba állítja a testvéreit a családi fotóhoz minden évben. Figyelem a nagyapám hajlott hátát, és kezében a kicsi öreg fényképezőgépet, hiszen ő volt a család fényképésze, míg nem voltak digitális kamerák. Anya pedig ezek szerint a lesifotós volt, aki fotózás közben a Papát is mindig lefényképezte… Ezen a felismerésen muszáj elmosolyodnom. Talán, ahogyan a betegeimben minden betegem sorsát látom, éppen úgy megtalálok majd minden karácsonyt ebben a mostani karácsonyban is.” Molnár Lamos Krisztina karácsonyi novellája.