–

Advent utolsó hetében gyengéden pislog az apró lámpák fénye, lágyan és halványan veti a színeket a hófehér falakra, visszatükröződik a bejárati ajtók és a kórtermek ajtajának üvegén.

Ezt az égősort úgy hívják itt: angyalfény.

Színes, meleg tónusú. Nem hivalkodó, nem harsány. Diane, a segédnővér választotta, amikor elment a dekorációhoz bevásárolni pár évvel ezelőtt. Azóta ezzel díszítjük a fát és az osztályt, minden évben együtt, rendszerint valamelyik műszak után, bolondozva, nevetgélve, zenét hallgatva és táncolva. De idén elcsúsztunk időben, mint minden mással is. A díszítésre csak a múlt héten került sor, amikor már minden más egységben és a kórház bejáratánál is javában pompáztak a fák, a füzérek és a valós méretű, apró lámpásokkal dekorált drótszarvasok.

Karácsony a nővérpultban - A fotó a szerző tulajdonában van

Ez a díszítés is úgy történt, mint minden más ebben az évben, sebtiben, váratlanul, készületlenül

Egyik reggel, közvetlenül osztályátadás után, Jess, a filippínó nővér egyszer csak elviharzott a raktárszobába, és a dobozában pihenő műanyag fenyőfával meg egyéb kellékekkel, kegytárgyakkal tért vissza. Majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy: „ezt most már nem halaszthatjuk tovább”! Bekapcsolta a telefonján a karácsonyi dalokat, amire végre mindenki egybegyűlt. Mosolyogtunk és örültünk persze, de a bolondozás és a tánc idén elmaradt. Halkan szóltak a dallamok, és mi csendesen díszítettünk fel sorban mindent. A fát, a polcokat, pultokat, monitorokat.  

Ez a csönd éve volt. És úgy tűnik most már így is ér véget.

Az osztályon is csend van

Valamiféle furcsa és fürkész csend. Mintha mindegyikünk egyre feszültebben várna, és figyelne valamire, amiről tudjuk, hogy jelen van, de nem látjuk. Mintha egy betolakodó járna a házban, aki levert valamit a polcról, és most rejtőzködik. Nem tudjuk, hol bujkál, és nem tudjuk, mi a szándéka. Mikor oson el mellettünk, mikor kerül a hátunk mögé, hogy ránk támadjon.

Nem félelem ez, mert már nem félünk. Félni értelmetlen és haszontalan volna. Csak óvatosan tesszük a dolgunkat. És nagyon figyelünk.

A vírust legyőzni még nem sikerült, visszaszorítani is csak alig valamennyire.

A járvány két-három hónapig nem tombolt annyira. A kórházban a pozitív esetek száma megállt 40 és 50 között. Nem kellett osztályokat bezárnunk, és nem kellett elhalasztanunk műtéteket. Ellenben most, éppen karácsony előtt, egy újabb variáns tűnt fel, ami gyorsabban terjed, és sokkal fertőzőbb. Nem tudja senki még, hogy ez a mostani hullám mégis mire képes, hol és hogyan fog véget érni…

Európa lezárta a határait Anglia előtt. Nem indulnak repülőjáratok, és a Csalagút is zárva. Veszélybe került az áruforgalom, nem jönnek Európából a kamionok sem egyelőre. Nem tudni, lesz-e elég gyógyszer, élelmiszer. Pánik van, és az angol kormány válságstábja naponta ül össze.

Uraljuk a helyzetet a kórházi fronton, a szakemberek újabb és újabb korlátozásokat vezetnek be, mégis minden bizonytalan. Angliában négyféle besorolása van a fertőzött területeknek. Tier 1-2-3-4. Ezt az esetszámok határozzák meg: hol van a legtöbb friss fertőzés és kórházi felvétel. A négyesben a legszigorúbb a korlátozás. London és Dél-Anglia ebbe a kategóriába került. Ebben a zónában a családok sem találkozhatnak zárt térben, csak azok ülhetnek majd szenteste egy asztalnál, akik egyébként is egy háztartásban élnek. Bezárt minden nem alapélelmiszereket áruló üzlet. A fodrászok, edzőtermek, pubok és presszók is, az éttermek pedig csak elvitelre szolgálnak ki vendégeket.

A lakosság egyetért az új szabályokkal, de mindenki rendkívül lehangolt, és mindenki nagyon aggódik.

A kórházunkban az elmúlt tíz napban megduplázódott a betegek száma.

Keveseknek vannak súlyos tünetei, de a vírus most valahogy alattomosabban terjed, gyengébb tünetekkel, sokszor teljesen tünetmentesen. Hozzánk is rendszeresen bekerül egy-egy beteg, aki negatív teszttel érkezik, és csak öt nap múlva, a kötelező újratesztelésnél derül ki róla, hogy mégis Covid-pozitív. Olyankor persze elkülönítjük, de addigra már többen, több műszakon át dolgoztunk vele. A főnökeink azt mondják, nincs miért aggódni, ha rendesen viseltük a védőfelszerelést.

PPE – Personal protective equipment

Ami nálunk egy nejlonkötény, egy sima sebészeti maszk, és az egyszer használatos gumikesztyű.

Nem nevezném „equipment”-nek, felszerelésnek. De miután a kisterhes és nőgyógyászati osztály nem „hot zone”, ezért nekünk csak ennyi jár. Nem kaptunk most FFP-maszkokat, plasztik arcvédőt is csak késve. Amikor felhúzzuk a szemöldökünket, hogy a nejlonkötény és a sima sebészeti maszk vajon mitől, mennyire és meddig védhet meg bennünket, a főnökeink megrántják a vállukat: Többen közületek már úgyis átestek a fertőzésen, nem? Nincs miért aggódnotok!

Ja, jó. Akkor majd nem aggódunk…

Aggódás helyett inkább igyekszünk ezeket a párbeszédeket elfelejteni. És készülni az ünnepekre. A karácsonyra, megváltásra. Nem lesz nehéz, amúgy is el vagyunk látva bőven feladattal

A bennünk lapuló és közöttünk szunnyadó mély csöndnek éles ellentéte az osztály zsivaja

A négyes kórteremben a két frissen műtött asszony hangosan cseverészik, a másik két beteg, két fiatal lány sírdogálva beszélget telefonon a hozzátartozókkal, a nagyothalló néni pedig a hallókészülékének birtokában is, a jó ég tudja, hány decibellel, de kiabálva kér kíséretet a mosdóba éppen. A sarokban csak Margaret fekszik csendesen és szelíden, karba tett kézzel. Ahogy közelebb lépek az ágyához, látom, hogy mosolyog.  

– Nyugalom, nővér, minden műszak véget ér egyszer! – mondja az idős asszony, és megsimogatja a kezem, miközben nyújtom a gyógyszerét a kis papírpohárkában.

Ettől a mondattól megdöbbenek, hiszen szóról-szóra ezt szoktam ismételgetni a kolléganőimnek egy-egy nehezebb műszakban. Vajon honnan tudja? Hallhatta? Margaret szeme felcsillan, ahogy a tekintetemet elkapja egy pillanatra. – Ne vegye zokon, tudom, hogy minden rendben magával, nővér, de azt is látom, hogy mi folyik itt. És egész nap ez volt. Szegény kolléganői is jöttek-mentek megállás nélkül.

Bólintok.

Vannak betegek, akiknek az ágya mellett jólesik megállni, elidőzni

Margaretből árad a békesség és a bölcsesség. Nyolcvanhat éves. Otthon elesett a szőnyeg csücskében, és megütötte a fejét. Az agyában levő enyhe szubdurális hematoma miatt pár napja nálunk van megfigyelésen, de semmiféle neurológiai tünete nincs, nem is volt, és egyébként pedig makkegészséges. Később azt is megtudom, hogy biológia szakos tanár. Középiskolában tanított több mint negyven éven át. Onnan hát az empátia, a hetedik érzék, a megfelelő mondatok a megfelelő pillanatban! – azonnal ez jut eszembe. És a tanáraim. Az összes. Meg a szüleim.

De hiába volna jó, nem tudok Margaret mellett sok időt eltölteni. Az osztály szalad, a klinika is teljes kapacitással működik. Nyoma sincs adventnek, boldog várakozásnak. Ha a fények nem pislognának olyan kitartó vigasztalással, azt is gondolhatnánk, hogy még október, vagy már január van. Mindenfelé ott a szokásos zaklatottság.

Az egyik fiatal lány levegőzni indul este tízkor, és Anne, a kolléganőm éjfél előtt szól nekem, hogy a beteg még nem tért vissza az osztályra. Huszonkét éves fiatal nő. Az ilyen beteget muszáj elengednünk, ha sétálni akar menni, mert nem korlátozhatjuk őt a jogaiban. De ha nem jön vissza, azt mégsem hagyhatjuk annyiban, az már a mi felelősségünk, és nekünk kell akkor őt megtalálni. Van erre protokoll, de mégis összeszorul a gyomrom. Ha a felvételi lapon szereplő telefonszámon nem érjük el a beteget ilyenkor, akkor a security-szolgálatot kell hívni. Ha ők sem találják meg, akkor a rendőrséget. Mindeközben pedig az éjszakás feletteseinket.

Hirtelen az összes beteg emléke felelevenedik bennem, akik valaha a szolgálatom alatt a kórházi osztályokról eltűntek

Azok is, akik az én betegeim voltak, és azok is, akikről a kolléganőimtől hallottam.

A nénike, aki megfagyott az egyik budapesti kórház kertjében.

A srác, aki a kórház udvarán adagolta túl magát.

A férfi, aki a mosdóban követett el öngyilkosságot…

Hívom a lány mobil számát, és hála istennek, a sokadik csengetésre felveszi a telefont. A keleti bejáratnál van, mondja, de hagyjam őt még ott, jól érzi magát, és levegőre van szüksége. Arra gondolok, hogy másfél órája ment le, egy szál fürdőköpenyben. Hat fok van. És a lányom lehetne. Ráhagyom, amit kér, de tudom, hogy tíz perc múlva el fogok indulni érte. Hívom az éjszakás főnökömet, Gigit is, hogy jöjjön le velem. A másik főnök, Lisa is csatlakozik. Mindketten fiatalabbak nálam. Megpróbálnak erélyesen fellépni. – Hideg van, nem lehet ittmaradni, tessék szépen az osztályra visszamenni!

A lány tekintetében az elszánt dac úgy növekszik, mint a vattában csíráztatott bab a gyorsított felvételeken. Nem, ő még nem tud bejönni, úgy érzi, megfullad a kórteremben. Még tíz percet kér. Gigi és Lisa azt mondják, ezt nem tudják megvárni. Mondjuk, én sem szeretném, de mit tegyünk? Ők elmennek, rám bízzák a lányt.

Leguggolok a pad mellé, amin ül. Amire az arcomba fújja a cigaretta füstjét, úgy teszek, mintha nem venném észre. Nem szólok egy szót sem, csak csendben kucorgok mellette. Percek telnek el, persze messze nem tíz, amikor látom, hogy fészkelődik, borzong. Hideg van, mondom csendesen, menjünk be. Nem kell felmenni az osztályra, bemenni a kórterembe vagy lefeküdni az ágyába, csak jöjjön be velem az épületbe, majd a folyosón beszélgetünk.

A lány nem válaszol, de lassan feláll a padról, és elindul az ajtó felé. Odabent azután leültetem, készítek neki teát.

És Amira ezután hajnali kettőig beszél az életéről. A muszlim családjáról, és a keresztény fiúról, aki udvarol neki. A karácsonyt együtt akarták ünnepelni, de az apja eltiltotta tőle.

Amira biokémiát és orvostudományt tanul az ország ötödik legjobb egyetemén, másodéves, ösztöndíjas. A fiúnak pedig nincsen diplomája. Ez volt az apja elutasításának fő oka.

Mondom mindazt, ami eszembe jut, jótanács-féléket, vigasztalást. Amira hallgat, és már nem reszket. Már nem remeg a keze sem. – Itt hagyhatsz most már egyedül – mondja azután, – menj csak, tudom, hogy dolgod van! Ne félj, nem teszek kárt magamban, azt egyébként is tiltja a vallásom. Bemegyek majd lassan, és megpróbálok elaludni, megígérem.

Bólintok, megsimogatom a hátát, ő pedig felpillant rám, és elmosolyodik végre.

Muszáj otthagynom Amirát, mert beteget hoznak megint

Hallom, hogy cseng odabent a telefon. A fiatal doktort hívom, aki zaklatottan, feldúlt arccal, de legalább gyorsan érkezik az osztályra. Ma éjjel már ötször riasztottam őt, a szülészetről legalább ugyanennyiszer keresték, és közben három sürgősségi császárja volt: – Mondja, nővér, itt minden éjszaka ilyen? –  kérdezi szuszogva a magas, kopaszodó doktor, akinek ez az első műszakja nálunk. Megfordul a fejemben, hogy nagy gonoszság-e, ha az igazat mondom? Azután úgy döntök, hogy dehogy. Jobb, ha tudja: – Nem, doktor, van olyan műszak, ami ennél sokkal borzalmasabb! – felelem, a tekintete láttán pedig felnevetek. Hadd gondolja szegény, hogy csak vicceltem. Majd úgyis belerázódik. Hiszen ezt a mai éjszakát is egészen jól bírta.

Két spontán abortusz, egy petefészekciszta, egy méhen kívüli terhesség. Most pedig egy fiatal nőt hoznak, aki éles hasi fájdalom miatt jött be a kórházba, és csak itt tudta meg, hogy állapotos. Őt is úgy kezeljük majd, mintha méhen kívüli terhes volna. Mert ez a szabály erre az esetre. Kell a betegnek egy manuális vizsgálat, egy vérvétel a hormonszintek mérésére, és majd egy ultrahang.

Hajnali fél négy lesz, és végre csend van

Minden kórteremben, és odabent a klinikán is. Ezúttal áldott a csend, nem vészjósló. Amina elaludt, Margaret is szunyókál. A kolléganőim a szünetüket töltik, és a doktor is elvonult valahová, talán végre pihenni ment. Gigi feljön az osztályra, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e nálunk. Elégedetten bólogat, nyugtázza, hogy végre béke, majd kifelé mentében megáll a Mikulásunk mellett. – Valami mégsem stimmel itt, mondja. Hát hol a maszk? Mi ez a lazaság? – Gigi felkap egy nejlonkötényt, maszkot, kesztyűt ragad és mindketten nevetünk, ahogy teljes védőfelszerelésbe öltözteti az öreg plüssfigurát. 

Kell valaki, – mindig kell, – aki egy kicsit bolond.

Gigi elmegy ezután, én pedig a nagyothalló nénit kísérem a mosdóba, hosszú perceket kell várni az ajtó előtt. A néni már 90 éves, és magas a kockázata annak, hogy elesik. Miközben várok rá, előveszem a telefonomat, ami persze a műszak alatt illegális tevékenység, de most úgysem látja senki. Mások karácsonyfáit nézegetem a közösségi oldalon, és a lányom feltöltött képeit az elmúlt évek karácsonyairól a családi csoportban. Régi képeket nézegetek, amikor még mindenki együtt volt, és amikor már rég nem. De mégsem sejtettük akkor, hogy még ennél is rosszabb jöhet. Hogy mi, akik még vagyunk, együtt lehetnénk, mégsem fogunk tudni találkozni.

Ettől is meg leszünk fosztva.

Sokak számára egyedül töltött, csendes karácsonyeste lesz ez a mostani 

Hiány. Veszteségek. De lassan elfogy az év, mint a hold.

Nézem a régi képeket, érzem az illatokat. A vaníliás kiflit, a csillagszóró illatát, anya parfümjét. Érzem a halászlé, a rántott hal ízét, hallom a pezsgőspoharak koccanását, apa nevetését. Látom nagyanyám ráncos kezét, ahogy a hófehér abroszra hullott morzsákat sepri a tenyerébe. Látom a pólyás fiaimat, azután a totyogósokat, majd a kamaszlányt, ahogyan sorba állítja a testvéreit a családi fotóhoz minden évben. Figyelem a nagyapám hajlott hátát, és kezében a kicsi, öreg fényképezőgépet, hiszen ő volt a család fényképésze, míg nem voltak digitális kamerák. Anya pedig ezek szerint a lesifotós volt, aki fotózás közben a Papát is mindig lefényképezte… Ezen a felismerésen muszáj elmosolyodnom.

Talán, ahogyan a betegeimben minden betegem sorsát látom, éppen úgy megtalálok majd minden karácsonyt ebben a mostaniban is. Talán csak akarnom kell nagyon és figyelnem. Emlékeznem. Ez jut eszembe, akkor és ott, az ajtóban állva.

Visszakísérem a nagyothalló nénit az ágyába, zörögve-csörömpölve tolja maga előtt a járókeretet, és miközben haladunk, ágyúdörgést megszégyenítő erős hangján szó szerint beleordít a csendbe: – Milyen nagy a csend! Hallja, nővér? Ez egy nagyon békés hely, tudja?! – A számhoz teszem a mutatóujjam. – Hát hogyne! – suttogom nevetve.

Reggel átadom az osztályt, és boldog karácsonyt kívánok a kolléganőimnek, mert az ünnep előtt velük már nem találkozom

Megölelni most senkit nem lehet. Lassan indulok hazafelé, hosszan állok az egyik piros lámpánál. Egy édesanya babakocsival és egy hat év körüli kislánnyal várakozik a járdán. A kislányon aranyos, hosszított szabású szövetkabát, alatta szoknya, fehér harisnya, lakkcipő. A hajában piros masni. Váratlanul felém fordul a kislány, benéz az autóba, a tekintete találkozik az enyémmel. Figyelmesen nézi az arcomat, mintha valamit keresne, valamin elgondolkodna. Azután egyszer csak rám mosolyog, felemeli apró kezét, és integetni kezd.

Szélesen mosolyog és integet, még akkor is, amikor az anyja a zebrán maga után húzza. Addigra már én is mosolygok, azt hiszem. És persze visszaintegetek. Eszembe jut a lányom, a régi fényképek. Eszembe jut az is, nemzedékek mennek, és újak követik őket. Minden mindennel összeér, körbeér. A karácsonyainkban pedig ott van, és ott lesz, mélyen elrejtve, akár a legdrágább kincs, minden egyes megélt, szeretett, és emlékekkel teli karácsony. Így van ez még ezzel a mostanival is. Legyen bármilyen nyomorúságos. Ebben a percben ezt biztosan tudom.

Boldog, békés ünnepet kívánok mindenkinek!

Molnár-Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kseniya Ovchinnikova,CarmenMurillo