Pár nappal ezelőtt húst dobtam a kutyák elé, házhoz mentem a pofonért, nyilvánosan kérettem magam: kiposztoltam egy képet az egyberészes edzőruhámról egy adok-veszek Facebook-csoportba. Igen, a képen én is rajta voltam, legalábbis a testem – így derült ki, hogy 2024-ben már az online piactér is könnyen válhat tárgyiasítás, zaklatás felületévé.
Mi van akkor, ha olyan szinten eggyé válik valaki a sminkelt arcával, hogy anélkül már nem mer mutatkozni? Ha nincs elég bátorsága vállalni a pőre arcát, ha úgy érzi, a közvetlen környezete is inkább a „mázolt” verzióját ismeri és szereti? És hogyan segíthet ebben az oly sokat szapult közösségi média?
Hájas, striás, narancsbőrös, löttyedt, visszeres, szőrös, hurkás, bálnatest – szavak, amikkel nők, anyák leírják a testüket, amikor arról kérdezzük őket, hogy milyen érzésekkel mennek vagy nem mennek strandra. Szerencsére vannak ennél sokkal pozitívabb, előremutató vallomások is, azokat is megmutatjuk.
Tinik és az öltözködés szülői szemmel. Az első croptop (haspóló) sokkjától a megfázási parákon át a saját tini élményekig.
„A legtöbb nő még sosem látta a testét olyannak, amilyennek lennie kellene.”
Kutatás igazolja, hogy a szebb embereket kompetensebbnek és erkölcsösebbnek ítéljük meg, ezáltal előbb kapnak előléptetést, előbb mentjük fel őket egy bűntett vádja alól, és kisebb eséllyel feltételezzük róluk, hogy például nemi betegek.
Az önrendelkezés eszköze vagy az elnyomás fegyvere a plasztikáztatás? Nyáry Luca írása művi szépségről, feminizmusról, és a saját (kamu) szájáról.
Kezeket fel: kinek ismerős a probléma?