„A ruha teszi az embert!” – szokták mondani, és ezzel együtt azt is javasolják, öltözzünk úgy, ahogy akarjuk, hogy mások viszonyuljanak hozzánk, vagy amilyen munkát szeretnénk. De ezek a bölcsességek, úgy tűnik, nem a szupergazdagokhoz szólnak: ők úgy öltözködnek, ahogy akarnak, hiszen módjukban áll bárhogy.

A WMN Szépségem sorozatának legújabb részében szerkesztő-újságírónk, Filákovity Radojka mesélt arról, hogyan talált vissza önmagához perinatális vesztesége után.

Pár nappal ezelőtt húst dobtam a kutyák elé, házhoz mentem a pofonért, nyilvánosan kérettem magam: kiposztoltam egy képet az egyberészes edzőruhámról egy adok-veszek Facebook-csoportba. Igen, a képen én is rajta voltam, legalábbis a testem – így derült ki, hogy 2024-ben már az online piactér is könnyen válhat tárgyiasítás, zaklatás felületévé.

Mi van akkor, ha olyan szinten eggyé válik valaki a sminkelt arcával, hogy anélkül már nem mer mutatkozni? Ha nincs elég bátorsága vállalni a pőre arcát, ha úgy érzi, a közvetlen környezete is inkább a „mázolt” verzióját ismeri és szereti? És hogyan segíthet ebben az oly sokat szapult közösségi média?

Hájas, striás, narancsbőrös, löttyedt, visszeres, szőrös, hurkás, bálnatest – szavak, amikkel nők, anyák leírják a testüket, amikor arról kérdezzük őket, hogy milyen érzésekkel mennek vagy nem mennek strandra. Szerencsére vannak ennél sokkal pozitívabb, előremutató vallomások is, azokat is megmutatjuk.

Tinik és az öltözködés szülői szemmel. Az első croptop (haspóló) sokkjától a megfázási parákon át a saját tini élményekig.

„A legtöbb nő még sosem látta a testét olyannak, amilyennek lennie kellene.”

Kutatás igazolja, hogy a szebb embereket kompetensebbnek és erkölcsösebbnek ítéljük meg, ezáltal előbb kapnak előléptetést, előbb mentjük fel őket egy bűntett vádja alól, és kisebb eséllyel feltételezzük róluk, hogy például nemi betegek.