Többször is szembesültem a kihívással: meg kellene látogatni a gumikesztyűs embert. Fönt nevezett szerv avatott tudorát. Egyik barátom már bő tíz éve arról számolt be, hogy „most nehezebb, mert Lajos doktor a szomszédból Kerepes-felsőre költözött, ott jövedelmezőbb a magánrendelés.” Vagyis a vizsgálat túlélése után még küzdeni kell vagy egy órát az úton hazafelé...

Az ő prosztatája

Hónapokkal később összefutottunk egy reggel. Könnyes volt a szeme. „Akarsz róla beszélni?” – kérdeztem. „Tényleg akarsz róla tudni?” – válaszolta. A jó szívem felülkerekedett óvatosságomon. De ezért súlyos árat fizettem. Meg kellett hallgatnom ugyanis a prosztatavizsgálat történetét.

Ami a következőképpen zajlik.

Először is belepisilünk egy üvegcsébe. Már itt érhet minket meglepetés, mint két aranyérmesünket anno az athéni olimpia doppingvizsgálatán. Vajon van-e elég anyagunk? A jól nevelt ember otthon pisil indulás előtt, amivel sajnos anyaghiányt okoz magának.

A második menet a külső, manuális vizsgálat. Kedvenc testrészünk tapogatása, nyomkodása, gyúrogatása, megszemlélése. Meg amit csak el tudunk képzelni. Kiderül például, hogy nincs herevisszerességünk.

A harmadik a megkönnyebbülős rész. Megpihenünk, mint a moziban a két akció közötti csókolózós jelenetnél. Bezseléznek és megultrahangoznak. Eddigre elvesztettük minden szemérmességünket. És méltóságunkat. A vizsgálóágyon ülünk és finoman még élvezzük is. Aztán megpróbáljuk a zselét mindenhonnan letörölni a nedvszívóhatást nélkülöző törlőkendővel. A törölgetés eredménye: összetapadt herék. És ez így is marad még órákig, de minimum az első zuhanyzásig. Ezzel ér véget a csókolózós jelenet. Itt megint jön az akció. Fülünkben Beethoven V. (sors) szimfóniájának drámai kezdete csendül fel: mimimidóóó-rérérétiii.

Mert nincs mese, az orvos felkér minket a prosztatavizsgálatra. Szembesülünk a testnyílás gumikesztyűvel való megközelítésének problémájával. A húgycsövön át túl kicsi a bejárat. Marad a hátsó ajtó. A szervek közelsége miatt fogalmunk sincs, mi fog történni. Nem tudjuk. Nem látjuk. Nem halljuk. Ha jobb doktort fogunk ki, legalább elmondja előre. Ha nem, megkér vagy felszólít minket: álljunk fel a vizsgálóágy előtti kis lépcső második fokára! Toljuk le a nadrágunkat! Hajoljunk előre! Támaszkodjunk meg a vizsgálóágyon! Próbáljunk ellazulni! És az utolsó szótagot elnyomja a felhúzott gumikesztyű hangrobbanásszerű csattanása. Ha kicsit empatikus, hozzáteszi: higgyük el, nem azért csinálja, mert élvezi! Persze a bennünk dolgozó kisördög ilyenkor mindig kételkedik.

Felkészültünk?

Támadás! Behatolás! Eléri a prosztatát. Az agyunk azt hiszi: azonnal behugyozunk! De tudjuk, nem, mert már mindent kipisiltünk. Meggyőzzük az agyunkat és a csöppeket sem engedjük ki.

A folytatás alapvetően kétféle lehet:

1. Ha nincs semmi bajunk, jó érzés önt el minket. Semmi kétség: a prosztatavizsgálat komoly szexuális élmény. Kevésbé katolikus kultúrákban nagyobb hagyományai vannak. Zsigeri énünk azonnal szembesül a kérdéssel: vajon mennyire vagyunk homofóbok?

2. Ha bármi betegségünk vagy gyulladásunk van, iszonyú a fájdalom. Sosem láttunk még ennyi csillagot. Kézvágás, horzsolás, lábtörés, sebesülés... semmiség ehhez a buldózererejű tökön rúgáshoz képest. Térdünk összerogyni készül, belsőnkben alulról felfelé szétsugárzik a kín... és lassan elönt minket a fejünk búbjáig mindenütt.

És akkor hátravan még a feketeleves. Ha eddig bírtad az olvasást, akkor esetleg gondolkozz el azon, hogy ezen a ponton abbahagyod. Nem? Rendben. Én szóltam.

A barátom nem tudott többéves, tünetmentes prosztatagyulladásáról. Ehhez sajnos a gyógyszer nem elég, a prosztatában összegyűlő váladékot ki kell masszírozni. Naponta. Szóval lépj vissza a Start mezőre, és olvasd el, éld át újra, ezt a „hajoljunk előre-lazuljunk el-gumikesztyű csattanása-irtózatos fájdalom” kombót! És képzeld el, amint egy hónapon keresztül minden reggel hétkor megismétlődik, az utazással súlyosbítva.

Hát... ezért könnyezett utána.

Az én prosztatám

Drága barátom története évekkel késleltette első saját prosztatavizsgálatomat. Végül az élet a segítségemre sietett. Tirolban éltem már, és a Vöröskereszt véradást szervezett. A felsorolt 11 ingyenes vizsgálat között a prosztatáé is szerepelt. Még sosem adtam vért. Fogalmam sem volt, milyen az, ha leszívnak fél litert az emberből. A legutolsó vérvételemnél is majdnem elájultam, miközben tucatnyi fiolácskát próbáltak megtölteni. „Egy kortyot sem!” – mondtam a véradásra vagy húsz éven át keményen. De most az agyam a gumikesztyű csattanásával válaszolt a lelkem tiltakozására – így aztán végül mégiscsak elmentem.

A kezdővel mindig kitolnak, legyen az véradás vagy katonaság. A századkonyhán első nap a fekete mosogatóban izzadtam, míg az öregek a kenyérszeletelőben üldögéltek... És én most teljesen kezdő voltam. Mondhatni szűz.

A helyi szakember elsőre kedvesnek tűnt. Egyeztette adataimat és alkalmazkodott hiányos tiroli nyelvtudásomhoz (amely az német, pontosabban osztrák nyelv legérthetetlenebb, legnehezebb, legrondább dialektusa). Mutogatott, segített, kitöltött egy papírt, miközben emelt hangon beszélt. Később lett világos számomra, hogy a mögöttem álló közönségnek játszott. „Herr Takács, lehetősége van a PROSZTATA vizsgálatra. Mivel 40 éves elmúlt, mindenképpen javasolnám a PROSZTATA vizsgálatot. Talán tudja, hogy az innsbrucki egyetemen található az ország egyik legjobb PROSZTATA laborja. A véréből simán megállapítják, jó-e a PROSZTATÁJA.”

Ha igazán profi lennék, hátrafordulva megkérdezhettem volna a közönséget: „Emberek, javasolják a PROSZTATA vizsgálatot?” De nem volt ennyi lélekjelenlétem. Igyekeztem nyugodtan bólintani, ami persze olaj volt a tűzre: „Herr Takács! Kéri ezt a papírt? Ezt kell odaadni a nővérnek, ha PROSZTATA vizsgálatot is kér!” „Igen” – nyögtem elhalóan. „Jó” – így ő – „és azt is tudnia kell, hogy a PROSZTATA vizsgálat eredménye nem együtt érkezik a többivel!” Ekkor buggyant ki valakiből mögöttem a röhögés.

A szívatás után fél liter vérem elvesztése szinte már felüdített. Túléltem azt is, meg a prosztatavizsgálatot is, ami számomra csupán a verbális megszégyenítés miatt kellemetlen emlék. Az én eredményem ugyanis negatív lett, ami ráadásul csattanós gumikesztyű nélkül, egy laborvizsgálattal kiderült. A felszólításnak pedig, hogy ezentúl rendszeresen nézessem meg magam, eleget teszek. De csak azért, nehogy újra találkoznom kelljen ezzel a mentális terroristával („Herr Takács! A PROSZTATA...”).

Ja, meg azért, hogy ne kelljen naponta Kerepes-felsőre járnom a Lajoshoz...

Takács Krisztián