Isten bizony nagyon igyekeztem, hogy egy szuper pozitív, örömtől és boldogságtól kicsattanó posztot rittyentsek a hétre. Ennek érdekében például olyan szülinapi meglepetés-áradatot hoztam össze Marcinak a hétvégére, hogy jómagam is meglepődtem. Persze erősen csapatmunka volt meglepetés-vendégekkel, váratlan mozizással és a legnagyobb ajándékkal, amelyet jelen életszakaszunkban adhatok neki: egy randival kettesben. Erről akartam írni, egészen máig.

Minden tök jól alakult, már kezdtek összeállni a fejemben a habos-babos mondatok, erre hétfőn megszállt a gonosz, és lakodalmas kutyává változtatott. Negyedóránként jártam interjúzni a nagy fehér mikrofonnal, ami a végén már csak visszhangzott az üres erőlködéstől és az egész testen végigsöprő, minden izmot befeszítő hányásrohamtól. Néhány óra alatt annyira legyengültem, hogy inkább bebújtam a takaró alá a gyerekem elől, mert szörnyű érzés volt, hogy nincs erőm felvenni.

Marci élő pajzsként próbálta feltartóztatni a két lábon járó, a családban egyedüliként szívből és szeretettel anyázó kis terminátort, akit semmilyen vécéből kiszűrődő borzalom nem tántorított el az eredeti tervétől, azaz anya tolmácsolásában végighallgatni a Kisvakond és az évszakokat. Századszor. Ha öklendezve, hát úgy. Egyéni szociális probléma, gondolhatta Barnabás és rezzenéstelen arccal benyitott a fürdőbe. Egyáltalán nem akartam 17 hónaposan hozzászoktatni a vécékagylóban eltűnő női fej látványához, még akkor sem, ha tudom, hogy lesz olyan életszakasza, amikor valószínű heti szinten szembesül majd ezzel a képpel.

Ilyenkor persze az ember utálja magát meg mindent, ami vele történik, és bármit megtenne, hogy változtasson az állapotán. Ha lehet azonnal, de inkább előtte két perccel. Egyetlen dolog vigasztalt: még mindig jobb, hogy ez velem történik, és nem Barnabással. Két napig tudtam magam ezzel a gondolattal nyugtatni.

Szerda reggel elmentünk játszóházba, ahol leltároztuk az összes munkagépet, kisautót, kisvonatot, kisbuszt és „kisanyámkínját”, tehát mindent, aminek kereke van és halad. Jól indult a nap, aztán jött a délelőtti alvás, de abból már furcsán ébredt. Bágyadt volt, nyűgös, látszott rajta, hogy nem érzi túl jól magát a bőrében, de még így is odaült az ebédlőasztalhoz és kissé kedvetlenül, duzzogva, de betolta a feltálalt ebédet. Ekkor még nem tudtam, hogy nem most látom utoljára az aznapi főztömet.

Ezután már semmihez nem volt kedve, csak az ölemben feküdni és mesét hallgatni.

Dramaturgiailag tökéletesen illik a képbe, hogy épp a világ legrövidebb meséit olvastuk, amikor is a gyermekből vulkánként robbant elő az elfogyasztott étel. Szerencsére se köpni, se nyelni nem tudtam, nagyjából fel sem fogtam mi történik. Barnabás egyáltalán nem beteges típus, így a benne lezajlott folyamat és eredménye mindkettőnket meglepett. A világos bézs szőnyeggel borított nappalink végében ért a rókatámadás a papi fotelben gubbasztva, így a másodperc töredéke alatt kellett kitalálnom, hogyan jutok el a fürdőig úgy, hogy közben a lehető legkisebb kárt okozzam a kárpitban. Én viszont nem vagyok túl jó ilyen egyenletek megoldásában, úgyhogy az ebédlőasztalon utoljára látott csirkehúsdarabkák jelezték utunkat a lakásban. Barnabás egy kiadós szopizással túltette magát a traumán, úgyhogy mire Marci hazaért, már vígan üdvözölte az újabb adag áfonyát, amelyet a bevásárlószatyorban talált. Ez az a gyümölcs, amiből annyit eszik, amennyit elé rakunk. Szerintem kimutatható az érkezésünk az angliai áfonya-eladási statisztikában.

Áfonyát nem kapott, de összeült az apa-anya válságstáb, hogy mitévők legyünk. Az örök optimista szerepében anya, aki szerint gyorsan elmúlik ez a bármi, és aki még mindig nem dolgozta fel az egy évvel ezelőtti, Madarász utcai kórház padlóján töltött éjszakát, ahol azért feküdt, mert a gyereke hányt egyet a rosszul tárolt anyatej miatt, de egész hétvégén kórházba akarták tartani és el akarták vele hitetni, hogy refluxos a makkegészséges csecsemője. Szóval anya az „egy hányás nem hányás” elv szerint a várjunk még egy kicsit stratégia mellett tette el a voksát, amellyel apa is egyet tudott érteni, mert élete legpokolibb estéje volt, amikor éjjel háromkor bevitte anyának a Madarászba a polifoamot, majd hazament az üres lakásba egyedül. Ez mindaddig meg is állta a helyét, amíg Barnabásunk el nem kezdett újra nyűglődni, szemmel láthatóan gyötörte a hányinger, majd annyira elbágyadt, hogy önerőből már alig tudta megtartani magát. Na, apa azonnal emelte is a telefont, és hívta az ügyeletet. Sajnos a háziorvosunk rendelési ideje ekkora már lejárt, így oda nem tudtunk elszaladni.

Marci egészen elképesztő higgadtsággal magyarázta angolul a szituációt, közben elvégezte a gyereken azokat a vizsgálatokat, amelyekre telefonon keresztül utasították, majd megakadályozta, hogy a fehér kanapét beterítse a második löket, amely elhagyta Barnusunk testét. A távvizsgálat eredménye az lett, hogy két órán belül érjünk be az ügyeletes kórházba és mutassuk meg orvosnak a gyereket. Valahogy mindketten éreztük, hogy nincs nagy baj, mégis összekészítettük a túlélőfelszerelést, és úgy indultunk el, hogy ne jöjjünk zavarba, ha benntartanának minket.

Arra készültünk megint, hogy az alapvetően egészséges gyermekünket betegként fogják kezelni.

Szerencsére tévedtünk. A zöldből emberi színűre, hervadt kis virágból zsiványtanyává változott gyermekünk apán landolt a hordozóban, hátizsák és pelenkázótáska összekészítve, indultunk a kórház felé. Tömegközlekedéssel. A helyzethez képest egész nyugodtan, de azért hármunk közül csak Barnabás fogadta kitörő lelkesedéssel a nem várt metrózást és buszozást.

Szerencsére nem sok tapasztalatunk van az itteni egészségügyi rendszerrel, reméljük nem is lesz több, de eddig az a benyomásunk, hogy lényegesen kevésbé medikalizált, mint otthon. Egy kis náthával, megfázással, hányással vagy rosszulléttel nem foglalkoznak túl sokat. Nem írnak fel azonnal egy csomó receptet, nem kötnek be infúziót, nem vesznek vért, ellenben bőséges tájékoztatást adnak az állapotunkról és azokról a lépésekről, amelyeket mi magunk is megtehetünk a mielőbbi gyógyulás érdekében otthon. Természetesen embere válogatja, hogy ki miként érzi nagyobb biztonságban magát, de én sokkal jobb érzésekkel távoztam most, mint egy éve a budapesti kórházból, miközben tudom, hogy ott is maximális jóindulattal és szakértelemmel kezelték a gyerekemet, csak teljesen más szellemben.

Érkezésünk után nagyjából öt perccel már mindent tudtak gyermekem délutáni programjáról, majd megpróbálták jó alaposan megvizsgálni, miközben ő autentikusan utánozva az állatok hangját, egyenként üdvözölte a rendelő falára kiragasztott matricákat. A második hányást szerencsére nem követte harmadik, ugyanis a kiskutyafarkát is tartalmazó hátizsákomban semmi olyan tárgy vagy eszköz nem volt, amely megakadályozta volt gyermekem béltartalmának szabad mozgását.

Nagyjából fél óra alatt végeztünk is a kórházi látogatással, Barnabás már akkor tök egészséges volt, amikor odaértünk, úgyhogy a béna, túlparázós, első gyerekes szülők szerepét osztotta ránk ebben a helyzetben. Arra viszont jó volt ez a kis körút, hogy megnyugodtunk, hiába vagyunk egy idegen ország, idegen egészségügyi rendszerében, végig biztonságban éreztük magunkat. Igen, talán túlparázós, első gyerekes szülők vagyunk, akik egy hányástól megedződtek, viszont kettő után mégis rohantak az orvoshoz, de iszonyú jó volt, hogy ezt egyetlen percig sem éreztette velünk senki. Na jó, Barnabás néha azért kiröhögött bennünket.

 

Pásztory Dóri