-

Nagyon nagy hibát követtem el, pedig sejtettem, hogy nem lesz jó vége. Kibeszélem, hátha attól könnyebb lesz nekem, vagy tanulok belőle, és többé nem követek el hasonló ostobaságot. Pedig már a Super Bowlnál is nagy volt a kísértés, de ellenálltam. Felelősségteljes, tudatos szülőként álomra hajtottam a fejem a half time show után. Ott volt még a House of Cards új évada is, amikor egyben le tudtuk volna darálni a 12 részt, de nem, kemények voltunk. Elmentünk aludni.

Most viszont megtörtem. Hétfőn hajnalban megnéztem az Oscar-gálát. Nem végig, csak addig, amíg Nemes-Jeles László át nem vette a szobrocskát a Saul fiáért. Tehát hajnal fél ötig virrasztottam. Egy kétéves gyerek mellett ez az önszívatásnak olyan magas szintje, amire nagyon kevesen képesek. Csak azok, akik másnap dolgozni mentek, ZH-t írtak, vizsgáztak valamiből, egy vagy több gyereket próbáltak életben tartani estig, vagy bármi olyat csináltak, ami nincs összefüggésben az alvással. Szóval biztosan nagyon kevesen vagyunk, akiknek az egész hetét a vörös szemeken keresztül szemlélt világ, a pótdíjköteles méretű szem alatti táskák... és a mínuszba átcsapó türelem határozza meg.

Most péntek van, és én még mindig nem tértem magamhoz. Na jó, igazából szerda (mikor írom ezt a cikket), de tudom, hogy pénteken sem lesz jobb a helyzet.

Hiába a másfél évig tartó kőkemény kiképzés, már nem bírok végignyomni egy napot az ébren töltött éjszaka után. Bár én igazából sosem bírtam, és csak akkor lehetett engem rávenni bármilyen alvásidőre szervezett programra, ha garantálni tudtam magamnak, hogy három napon belül kipihenhetem a mulatozás/munka/bármi fáradalmait. Meg amikor Barnabás kényszerített, hogy kibírjam, de az az igazság, hogy akkor nem is voltam túl jó fej. Szóval nem vagyok az kemény legény, aki öt-hat óra alvással is képes őszinte mosollyal ellátni a kötelességeit.

Most itt ülök, és a szemem helyére került csíkon keresztül próbálom felfogni a körülöttem zajló eseményeket, a gyerek kiskanalával adagolom a szervezetembe a Nutellát, hogy a cukorsokktól tíz percre felpörgetett agyam még ébren tudjon maradni addig, amíg leírom nektek, milyen rohadt álmos vagyok.

Azt még hozzátenném, hogy azt a pillanatot, amikor a Modern Familys csaj kinyitotta a borítékot és kimondta, hogy „the winner is Son of Saul” én bizony facetime-on keresztül láttam, itt ugyanis nem találtam élő közvetítést a tévében, a neten meg nem kezdtem el kutakodni hajnali négykor. Ezért felhívtam a barátnőmet, hogy légyszi fordítsa már a telefonját a tévé képernyője felé. Így ujjongtunk mi együtt, 1700 km távolságból, és ezért az élményért virrasztottam hétfő hajnalban.

Tudtam, hogy ez egy olyan pillanat lesz, amire mindenki emlékezni fog. Mikor, hol, kivel és mit csinált, amikor Oscart nyert a Saul fia. Most már része a mi saját, privát kis történelmünknek. Nem akartam kimaradni belőle, én is szerettem volna megkapni a kis boldogságmorzsámat ebből a hatalmas sikerből.

Évek óta nem néztem Oscar-gálát. A Cirko mozi dohos kis termében világosodtam meg több ízben is, hogy az európai filmkultúra sokkal közelebb áll az ízlésemhez, mint az amerikai. Minél kevesebb idő jutott a filmnézésre, annál  gondosabban válogattam a szemem elé kerülő alkotások közül. Így került egyre több skandináv, francia, spanyol vagy épp dél-amerikai film a listámra, és egyre kevesebb amerikai. Ahogy tolódott el a hangsúly, úgy vált egyre érdektelenebbé számomra az Oscar-gála. Megelégedtem annyival, hogy másnap reggel alaposan végigmustráltam a vörös szőnyegen végigvonuló ruhakölteményeket, majd átfutottam a győztesek listáját, különös figyelmet szentelve a külföldi film kategóriának, ahonnan inspirációt gyűjtöttem a megnézendők listájára.

Most viszont valami egészen más történt, pedig nem láttam még a Saul fiát. Szeretném megnézni, bár fogalmam sincs, képes vagyok-e megerősíteni annyira a lelkemet, hogy be bírjam fogadni. Talán egy londoni moziban fogom látni angol felirattal.

Nyilván ezen a héten fordult elő először, hogy Barnabás egyáltalán nem aludt napközben. Én minden nap számoltam a perceket a délutáni pihenőjéig, hogy ledolgozzak valamit az alvásdeficitemből, de hiába. Álommanókat hallucinálva, égő, vörös szemekkel, a játékai közt elterülve próbáltam túlélni a napokat, miközben annyira, de annyira boldog voltam, hogy a megélhettem az izgalmat, a lélegzet-visszafojtott pillanatokat, a boríték nyitásának örökkévalóságát, a szobor átvételének pillanatában feltörő őszinte boldogságot és büszkeséget.

Minden ásítást megért! Köszönöm mindenkinek, aki tett ezért a filmért! Együtt örülünk!

Pásztory Dóra

A képek a szerző tulajdonában vannak