-

Mindig azt gondoltam, hogy aki repülőgépen laptopozik, az állati menő. Az biztos nem fél, úgyhogy most ezt a cikket a Budapest-London járaton fogom megírni. Pedig szokás szerint tiszta ideg vagyok. Nyilván már túl vagyunk a felszálláson és hamarosan érkezik a borom is. Szóval most még kicsit remeg a kezem, de kemény vagyok. Fontosnak akarok látszani. Totál jogos a kérdés, miként van esélyem egyáltalán laptopot elővenni a gépen egy két és fél éves gyerek társaságában? Nos, az történt, hogy egyedül repülök. Óriási flash... meg persze tök para is.

Amióta gyerekem van, sokkal többet szorongok, a repülésfóbiám pedig már sokkal régebbről gyökerezik, mint Barnuska. Ezután szigetországba költözni briliáns ötlet volt, merthogy minél többet repülök, annál rosszabb helyzet.

Nem kezdem el leírni a hisztizéseimet, hogyan vizslatom és elemzem a légikisasszonyok minden rezdülését, próbálom megállapítani a bemutatkozás során a pilóta hangulatát, Kriszta már elég átfogó képet adott erről a nem túl vicces állapotról. Én most totál megérdemlem a sorsomat, mert a diplomavédésem miatt kellett hazaugranom Budapestre. Gyakorlatilag 18 órát töltöttem az országban, amelyet a lehető legoptimálisabban igyekeztem kihasználni: hétfőn este hétkor landoltam, majd rohantam a spontán összeszervezett évfolyam-találkozóra, kedden reggel fél nyolcra egy reggelit beszéltem meg az amúgy Szingapúrban élő, de most épp Budapesten tartózkodó barátnőmmel, majd kilencre berohantam vizsgázni, tízkor még volt egy jelenésem a tanulmányi hivatalban, ezeket a sorokat pedig a tizenkettő óra húszkor felszálló járaton pötyögöm. Szóval kimaxoltam az utat, az tuti.

Az utazásom ürügyéül szolgáló tanár-diák találkozó egyébként nagyon kellemes élmény volt, egy rendkívül inspiráló beszélgetés keretén belül elemeztük ki a szakdolgozatomat, majd a Frankfurtból hazaugró, szintén a reptérre rohanó barátnőmmel kaptunk egy totál privát értékelést, hogy már fényes sikerünk tudatában loholhassunk ki a reptérre.

Egyébként még mindig elképesztőnek tartom, hogy tényleg simán haza lehet ugrani Londonból. Nagyon sokat mozogtam már a világban, ezzel biztattuk magunkat, amikor kiköltöztünk, hogy

a mai világban ez már tényleg nem távolság, és tényleg totál menedzselhető, hogy elbúcsúztatom a kisfiamat reggel a bölcsiben, átugrom egy másik országba, majd másnap, amikor felébred a délutáni alvásából, akkor már ott vagyok.

Egy fogkefével, egy váltáspólóval, meg az utazás alatt szórakoztatásomra szolgáló kismillió eszközzel megtömött hátizsákkal átugrottam Magyarba. Komolyan mondom, több cuccom van, mint amikor Barnabással utazunk. Laptop, amit azért is elő kellett vennem, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem: nem volt totál értelmetlen végigcipelni, e-book, ha esetleg olvasni volna kedvem, meg a terápiás úti színező készletem, ha épp abban látom az ellazulás kulcsát.

A hab a tortán, hogy szombaton megyünk nyaralni, tehát én, a világ egyik legnagyobb repcsis fosógépe, háromszor repülök ezen a héten.

Mondtam én, drága gyermekeim, hogy sose halasszátok 30 éves korotok utánra a záróvizsgát!

Persze megfordult a fejemben, hogy 2016-ban akár lehetne találni olyan technikai megoldást, amellyel távvizsgát is tudok tenni, de amikor a barátnőm négyszer ment be az egyetemre egy halom meghatalmazással mindenféle ügyeket intézni, akkor elvetettem ezt a gondolatot.

Igazából csak az egyetem és a tanáraim iránti tiszteletből vállaltam be ezt az utat. Abszolút megérdemlik, hogy meghozzam értük ezt az áldozatot és a csodálatos Gács Annának (aki a konzulensem volt) mindenképpen járt személyesen a puszi és hála azért, hogy nemcsak „kimotiválta" belőlem a szakdolgozatot, de végül a kezdeti tervemmel ellentétben (miszerint az almás pite receptjével szeretném kitölteni a karakterhiányt) olyan munkát adtam le, amire büszke is vagyok.

A 2005-ös évfolyam legnemesebb lúzerei, az utolsó mohikánok, akik a végsőkig kitartottak

Ez a hazapattanás azért is extra, mert ez az első apa-fia másfél nap, amit édeskettesben töltenek a csodálatos Ferenci fiúk Barnabás születése óta. Olyan már előfordult (egyszer a két és fél év alatt), hogy egy estére elmentem otthonról, így Marcinak kellett elaltatnia Barnabást, de néhány órával később már otthon is voltam, így az éjszakai ébredések és a reggeli felkelés alkalmával már engem pillantott meg maga mellett. Most viszont két délután és egy esti altatás várt az én hős, bátor férjemre. Ezek egyébként jelenleg nekem is komoly kihívást jelentenek, de hosszas megfigyelés, elemzés, kutatás, és az ismert eredmények kielemzése után már találtam néhány trükköt, amivel az amúgy másfél órás alvás előtti egyezkedést, akár 50 percre is le tudom csökkenteni. Szóval tudtam, hogy Marcinak minden idegszálára szüksége lesz, hogy a gyerekemet ne a fiókba találjam összecelluxozva.

A szokásos varázsszert vetettük be, dackorszakát élő sarjunk lelki felkészítésére: a Lego-bábuival többször eljátszottuk a rá váró helyzetet: anya kimegy a reptérre, apa elmegy érte a bölcsibe, pihi, játék, vacsi, mese, fürdés, alvás, bölcsi, pihi és már jövök is.

Minden nagyon flottul ment, még a londoni reptérről is bejelentkeztem, megmutattam neki a gépet, amivel utazom, az izgalmasabbnál-izgalmasabb reptéri járműveket. Jókedvű volt, együttműködő és segítőkész, még a vizsgához is sok sikert kívánt. Marcival mentálpacsiztunk egyet, aztán felszálltam a gépre.

A budapesti kapcsolás alkalmával viszont már büntiben voltam, amelyet csak azzal tudtam némiképp kompenzálni, hogy a Kálvin tér közepén álldogálva élő közvetítést prezentáltam a budapesti forgalomról különös hangsúlyt fektetve a sárga villamosra, trolira és a kék buszokra.

Láttam, hogy szomorú, hangot is adott neki, de mégsem viselt meg nagyon. Úgy gondolom, tök jó, hogy egy kis időt Marcival kettesben tölt, és szükségük van olyan élményekre, amelyek csak az övék, ahol Marci nem engem próbál pótolni, nem úgy csinálja a dolgokat, ahogy én szoktam, hanem ő maga, a saját apai identitásával menedzseli végig a napot. Nem könnyű, mert tudom, hogy mindkettőnek hiányzom, és Barnabás nagyon ritkán találkozik ezzel az érzéssel, ezért meg kell birkóznia vele, ám közben olyan erős a kötelék kettejük között, hogy egy másodpercnyi kételyem sem volt afelől: probléma nélkül vezénylik le ezt a bő 24 órát.

Állati büszke vagyok rájuk meg magamra, amiért az összes félelmem ellenére egyedül is hajlandó voltam felszállni a repülőgépre... és még a laptopomat is elővettem.

Jól jön az a jutalomnyaralás, csak mennénk inkább hajóval...

Update: sikeresen landoltam. A férjem kissé megőszült, és mintha néhány ránccal is gazdagodott volna. Utódommal együtt a metrómegállóban várt rám. (Egyikükön sem találtam kötözés nyomait). Barni majdnem annyira örült nekem, mint a hátizsákomban pudinggá olvadt Túró Rudiknak.

Pásztory Dóri