Amikor a „nagy minden” megtörtént, már nem voltál itt. Akkor már beteg voltam, nagyon beteg, és nem volt létjogosultsága a mi dolgunknak. Szomorú voltam miattad, pedig te aztán végképp nem tehettél a helyzetről. Ezt a betegséget én csináltam magamnak, nekem kellett vele megverekedni, egyedül. Nem rángathattalak bele egy ilyen csúnya dologba.

Szégyelltem magam előtted. Hullott a hajam, de annyi volt, hogy észre se vetted. Pedig szóltam is, hogy hullik, de te csak röhögtél, mondtad, ne vicceljek már. Folyton vicceltem veled. Elmentem még a fodrászhoz is, hogy jó rövidre vágja le a sűrű, fekete, göndör hajamat. Hátha kevésbé látszik, ha a rövid hullik. Csodálkoztál, hogy lenyírattam, de tetszett neked. Aztán másnap reggel megint úgy keltem fel, hogy tele volt a szám a hajszálaimmal. Mondtam, hogy le kell vágni, kezdj el hozzászokni, majd mutatok neked képet tavalyról, merthogy tavaly is csupasz volt a fejem, már nem először kínoztak meg a kemóval. Aztán visszanőtt a hajam. A daganattal együtt. Nem akartad látni a képet, szerintem még akkor se fogtad fel, milyen ez. Akkor is azt hitted, viccelek. Pedig nem vicceltem, tényleg jól állt a kopasz fej.

Azt hazudtam neked, hogy jól vagyok. Hogy ennek hamar vége lesz.

Egy-két hónap és megjavítanak, ez csak egy kis hülyeség, semmi komoly. Nem akartam, hogy megijedj, nem akartam, hogy vége legyen egy ilyen marhaság miatt. Még időd se volt arra, hogy megismerj.

Aztán versenyeztem a napokkal. Húztam, halasztottam, eljátszottam, hogy jól vagyok. Azt mondtam, nincs is hányingerem, nem azért járok ki gyakran a vécére, csak pisilni kell. Oda is el akartál kísérni, mert féltettél, de én nem engedtem meg neked. Nem engedtelek a kórházba se, nem akartam, hogy lásd az üvegekben a mérgeket, amiket belém nyomtak, és én annyira hullaszínű lettem mindtől.

Hazudtam neked a diagnózisról. Azt mondtam, mindjárt meggyógyulok, az orvosok csupa jó dologgal biztatnak. Pedig az orvosok nem biztattak semmivel. Igazából egy lyukas húszast nem adtak volna az életemért. Azt mondták: húsz százalék. Ennyi az esély arra, hogy teljesen felépülök. A többi nyolcvanban az van, hogy meghalok néhány hónap múlva, vagy egy-két éven belül. Húsz százalék? Köszönöm, nekem az elég lesz.

Az a húsz százalék volt a minden, abba kapaszkodtam, meg beléd is, hogy újra lássalak. Merthogy közben elküldtelek. Nem volt akkor kettőnk dolgának tere és ideje.

Eltelt egy fél év. Itt vagyok, egészségesen. Győzött az a kevés kis esély. Az én húsz százalékom lenyomta a betegség nyolcvanját. Az orvosok örültek. Nem hitték el. Csak én tudtam, hogy így lesz, meg te bíztál bennem a távolból. Tudom, hogy végig figyeltél.

És most mi lesz?

Szentesi Éva

A Rúzs és Tükör blog korábbi bejegyzéseit ITT olvashatjátok.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/cassidy-kelley