A lány, aki nem kellett – Történetek a szabadság előszobájából, 1. rész
Száz meg száz fájdalmas történetet hallgatok végig, amikor a leendő vendégeimmel először ülök le beszélgetni. Edző vagyok, életmód-tanácsadó, de sosem akartam csak a testtel foglalkozni. Mindig az érdekelt, hogyan hat a lélek a testre és viszont. Hiába kezdünk életmódváltásról, testről, sportmúltról és kilókról együtt gondolkodni, a személyi edzések közbeni beszélgetések mindig megnyitnak egy csapot, amiből csak áradnak a keserű, édes, szomorú vallomások férfiakról, nőkről, anyákról és apákról, megszületett és meg sem fogant gyerekekről... Történetek, amelyek tükröt tartanak. Szavak, amelyeket ki kell mondani. És mondatok, amelyek végére ki kell tenni valahogy a pontot, hogy új életet kezdhessünk. Mindig szerettem volna mesékbe gyúrni ezt a sok életet... aztán pár nappal ezelőtt D. Tóth Kriszta írása az ő befejezetlen szerelméről végre elindított efelé. Megszületett Dorka története: Mese a lányról, aki nem kellett – ezért egész életében menekül. Prónay-Zakar Gina írása.
Ha valaki látta volna ezt a helyzetet, röhejesnek és elmeháborodottnak gondolt volna talán. Én csak azt tudtam, hogy rettenetes lesz. Leültettem őt magammal szemben. Figyelj – szabadkoztam – amit most mondok, az nem rólad szól. Csak rólam. Ezek az én érzéseim, az én fájdalmaim, az én bent rekedt vágyaim, az én kivetített őrületem. De ki kell mondanom, és neked kell kimondanom, mert akaratlanul ugyan, de mégis te lettél ennek a történetnek a főszereplője.
Nem nézek rá. Lehajtott fejjel folytatom. Hadarva vágok bele egy régi mesébe a hároméves Dorkáról, aki nem kellett. Akit mindenki imádott, ám őt az egész világon csak egyetlen ember érdekelte: épp az, akinek akkoriban kisebb gondja is nagyobb volt nála. Még virágot is szedett az út széléről neki. Az apjának, de hiába. Aztán azt is elmondom, hogy mennyire túlkompenzáltam mindig ezt a belső félelmet. Mert
attól rettegtem, hogy nem kellek, ezért mindig én hagytam el, mindig én szálltam ki előbb, vagy be sem szálltam, mert úgysem fogok kelleni.
Na jó, elég volt a mellébeszélésből!
Veszek egy nagy levegőt, és egy szuszra kimondom, azt, amire eddig gondolni sem mertem: Szerettelek.
Hagyjuk most, hogy mi ez, nem kell zavarba jönnöd! Ottlik óta amúgy sem tudjuk már, hogy melyik a több: barátság vagy szerelem, ha tehetetlenül össze vagyok veled kötözve. Attól a perctől fogva közel akartam kerülni hozzád, amikor először megláttalak a törzskocsmánkban, ahogy a társaság középpontjában mindenkit elkápráztattál a harsány, mégis metszően okos humoroddal. És attól a perctől kezdve féltem tőled. Végül barátok lettünk. Közben az én életemben is vándoroltak a férfiak, ha nem is olyan intenzitással, mint a tiédben a nők. A nap végén egymás mellé csapódtunk a menő pesti kocsmában, a barátaink közül csak mi voltunk azok, akik kizárólag jó bort ittunk, te azért mert sznob vagy, és ugyebár „úriember nem iszik sört", én azért, mert minden mástól (elég konkrétan) hányok, meg mert olyan jó volt felismerni, hogy ebben is mennyire hasonlítunk. Lazán, csevegve osztottam meg veled – ahogy te is velem – a legújabb kalandok történetét. Voltak a férfiak, és voltál Te. A legfontosabb férfi, és ha mindenképp körül kellene írnom mi volt ez, hát, leginkább a bátyámként tekintettem rád, nem úgy, mint potenciális szeretőre. Ahogy te sem néztél rám nőként sosem, én se mertelek férfiként látni. Féltem volna tőle. Vagy talán leginkább attól, hogy rájössz: ennek a lánynak te tényleg fontos vagy. Ezért
falakat emeltem közéd-közém, szavakból, gesztusokból, aztán már hájból is, naná. És a falak téged eltávolítottak tőlem, engem meg egyre közelebb hoztak hozzád.
Te ezeken a falakon nem törhettél át, és nem azért, mert olyan stabilak, hanem mert nem akartál. És azt hiszem, gyenge is lettél volna hozzá, ezt már magamban mondom ki, a szám nem mozog közben, csak nézek magam elé. Miért bántanálak téged? Tehetsz te arról, hogy épp hozzád kötöztem magam? A kislányt, aki nem kellett. Mondtam, hogy nem rólad szól ez az egész...
Sírni kezdek. Sose tudtam szépen sírni. Egyszer láttam magam a tükörben bőgés közben, olyankor furán húzom a számat lefelé, azonnal összerántom a homlokom, kitágulnak az orrlyukaim, kicsi szemeim holddá hajolnak, a nevetőráncaim keserűen, mélyen futnak szét körülöttük. Nem vagyok szép, ha sírok, nem mintha ez ebben a hülye helyzetben már bármit is számítana. Keresgélem a zsebkendőt, mert már a taknyom is folyik, ahogy szinte fuldokolva kérem, tégy valamit, ne legyél a bátyám, ne legyél a haverom! Ne mellőzz heteken át, hogy aztán vicceskedve jelentkezz be újra, amikor már épp kezdek jobban lenni, vedd már észre, hogy nem véletlenül nem járok hónapok óta a törzshelyünkre, megbolondulok ettől, tűnj el, szállj ki!
Ez egyszer légy te az erősebb! Segíts nekem szabadnak lenni!
Választ nem várok, bár szinte látom magam előtt meglepett arcát, megnyúlt homlokát, szűk pupilláit a melegbarna szemében. Szinte látom.
Már nem sírok. Egyedül vagyok a hálószobámban. Kiüresedett fejjel, bedagadt szemekkel, szótlanul bámulom. Bámulom az üres fotelt, amire rázúdítottam az éveken át csak belül megformált szavakat. Szavakat, amelyeket valójában neki kellett volna elmondanom, de mindig gyáva voltam hozzá, és már nem is fogom megtenni soha. Jobb híján, lezárásnak, jó lesz így is. Elüldögélnek a szavaim a fotelben.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/jacob-townsend