-

Azt hittem, azoknak az időknek már vége, amikor a rádióból (tévéből, Szabad Nép félórából) kellett értesülni arról, hogy merre van az előre. De tévedtem. Pár napja egy nőnek a szemébe, sok-sok nőnek meg a füle hallatára hangzott el a (régi) új irányvonal: 

– a nő, aki határozott, kiáll magáért, karakán, az nem elég nőies

– aki nem elég nőies, az nem vonzó

– egy nő nőiességét, nőiségét meg lehet ítélni a külseje alapján

– akinek a külsejét nem találom elég nőiesnek, az nem is nő

Írjuk ide, a tisztesség kedvéért, hogy az illető (férfi) műsorvezető a kialakult botrány hatására azóta elnézést kért az érintett kolléganőtől. A műsor meg megy tovább, a hallgatottság nő, ahogy a bevétel is. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek tovább fáradni...

De mi azért mégiscsak álljunk meg egy szóra itt.

Mert meggyőződésem, hogy ezek a mondatok csak látszólag minősítik a nőket. Valójában egy olyan társadalmat írnak le, amely veszélyt és kockázatot lát egy nőben, ha az határozott és kiáll magáért.

Egy olyan társadalmat, amely csak zéró összegű játszmákban tud gondolkodni, és azt feltételezi, hogy ha a nők karakánok (az Idegen szavak szótára szerint: határozottak, erős egyéniségek, öntudatosak vagy talpraesettek), akkor a férfiaknak kevesebb tér jut.

Egy olyan társadalmat, ahol már a külsőségek alapján el lehet eldönteni, hogy ki kicsoda. Aki nadrágkosztümöt hord, az karrierista, aki bőr miniszoknyát, az kurva, aki szűk, alakra szabott ruhát, az kékharisnya, akinek rövid a haja és nem sminkeli magát, az meg nyilván leszbikus. 

Én azt hiszem, mindenki veszít ezekkel a mondatokkal, gondolatokkal. Először is a sokszínűséget. Annak lehetőségét, hogy sokfélék lehetünk, és sokféleségünkben egyaránt értékesek és jók. Hogy a nők az Univerzum legaljasabb ragadozóját is simán hazavágják (mint Sigourney Weaver az alient a Nyolcadik utas a halálban), és egyszerre szórakoztatóak, stílusosak és gondolkodó, a világ formálására kész emberek. Elég csak körbenéznem azok között a nők között, akikkel együtt dolgozom, és akik úgy rázzák le magukról a konvenciókat és a társadalmi elvárásokat, mint kutya a vizet. Olyan nők, akik mindenben különböznek egymástól, ami a külsőségeket illeti, és tökéletesen eltérnek egymástól habitusukban, személyiségükben, mégis egységessé formálja őket az, hogy úgy szeretik... és olyannak fogadják el őket, ahogyan vannak. Mindenkinek sokféle szerepe van, és sokféle szerepében pontosan az, aki. Mind nő. Ízig-vérig. A legutolsó sejtcelláig.

Vállalkozók, szabadúszók, cégvezetők. Egyben tartanak egy családot, nevelnek gyerekeket, költöznek, élik az életüket, határozottak, karakánok. Mégis, mi a fészkes fene olyan félelmetes ezen?

Miért kell újra és újra visszatolni a nőket (és ezzel egyébként a férfiakat is) egy végtelenül leegyszerűsített keretbe? Miért gondoljuk, hogy a férfiak nem tudnak mit kezdeni a határozott nőkkel?

Miért kell azt sulykolni a nőkbe, hogy ha nem nyomják el magukban (és magukon) a nőiségüket, akkor nem érvényesülhetnek? Miért kell azt üzenni, hogy egy nő csak akkor lehet szakmai partnere a férfiaknak a bizniszben, ha olyan, mint ők? Miért? De tényleg. Miért?

Én nem szeretnék olyan helyen élni, ahol a nőket csak a külsejük alapján ítélik meg. Nem szeretném, ha a lányom azt gondolná, hogy bárki megmondhatja neki, hogyan viselkedjen vagy miként öltözzön ahhoz, hogy szerethető legyen. Nem akarom, hogy a rádióban, tévében vagy bárhol máshol bárki olyat mondhasson, amitől ő rosszul érezheti magát a bőrében.

Azt pedig végképp megengedhetetlennek tartom, ha valaki (akár férfi, akár nő) azt hiszi, hogy megmondhatja, hogy egy nő mennyire az, és mitől érezheti magát nőnek. 

Dr. Gyurkó Szilvia