–

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd.” 

(Máté evangéliuma)

Ítélet-idő

Ha összeszámolod, mennyi időt töltesz azzal, ki mit csinált... és miért, megdöbbensz. Miközben állítólag épp az időből van a legkevesebb mostanában. De akkor miért foglalkozol azzal, hogy ki nem csinálta, ha meg csinálta, akkor miért úgy, és különben is: hogy néz ki, miért úgy viselkedik, hogy lehet így élni egyáltalán? Mi más is lehetne a másik ember, aki másképp gondolkodik, mint minimum egy „idióta", hiszen ahhoz, hogy az ítélkező különbnek érezhesse magát, minősítenie kell a másikat.

 Köszörüljük a nyelvüket másokon, pálcát törünk mindenki felett

Mára ott tartunk, hogy sem a tekintély, sem a szakmai teljesítmény, sem pedig a tiszteletre méltó életút nem véd meg senkit a hangos ítélkezéssel szemben.

Az ítélkezés elégedettséggel tölti el azt, aki kimondja, miközben a saját magával szemben érzett elégedetlensége ezalatt háttérbe szorul.

Ez nem más, mint kivetítés, azaz projektálás, ami egy elhárító mechanizmus. Ennek a tudattalan lelki folyamatnak az a feladata, hogy fenntartsa a pszichés egyensúlyt, megvédje az ént az elfogadhatatlan, kínos vagy nem realizálható késztetésektől.

Mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, melyeket nem szeret, valamint elnyomott vágyai és elfojtott reményei. Ezek igen nagy feszültségeket generálnak a lélek mélyén. És épp ezért a legegyszerűbb rávetíteni valaki másra mindazt, amit önmagában nem tud elfogadni. Amíg mások felett ítélkezik, addig eltűnik a kínzó bűntudat. Amíg máson köszörüli a nyelvét, addig sem kell szembenéznie azzal, amit nehezen fogad el önmagában.

Mit érez az, aki épp ítélkezik?

1. Azt hiszi, láthatatlanná válik, hiszen amíg a másik „hülyesége" a téma, addig sem a saját hiányosságaival foglalkozik. Amíg a másik elfogadhatatlansága fölött pufog, addig a sajátjával nem kell foglalkoznia. Amíg a másik cikisége kerül a fókuszba, addig a saját elfogadhatatlan tulajdonságait jótékony homály fedi.

2. Azt hiszi, bátor. „Na, ezt most jól megmondtam!” – gondolja az ítélkező, és közben elismerően vállon veregeti magát, hogy ilyen bátran kiállt a véleménye mellett. Az ítélkezés azonban NEM keverendő össze a véleménynyilvánítással. Míg az utóbbi a saját nézőpont higgadt és egyáltalán nem személyeskedő közlése, addig az ítélkezés általában részinformációkon nyugvó, és negatív indulatokkal erősen átitatott szubjektív nézőpont. Ennek pedig egyáltalán semmi köze sincs a bátorsághoz.

3. Azt hiszi, felsőbbrendű. Aki a másikat leértékeli, az egy  „huszárvágással” fölé is kerekedik. Ez az instant öröm igen vonzó, hiszen semmiféle erőfeszítésbe nem kerül. Néhány becsmérlő, lekicsinylő megjegyzés, és máris úgy érezheti, javult a saját pozíciója.

4. Azt hiszi, tökéletes. Aki rendszeresen mások tökéletlenségén lovagol, nagy valószínűséggel képtelen elfogadni a saját tökéletlenségeit. Saját hibáit, köztük az indulatait sem képes kezelni. Ezeket a feldolgozatlan negatív érzéseket kivetíti a környezetében élőkre. Máris mennyivel könnyebb a léleknek. A rossz kívülre került, így már fel lehet venni ellene a harcot. 

5. Azt hiszi, tévedhetetlen. Aki ítélkezik legtöbbször kinyilatkoztat, márpedig a kinyilatkozások természetüknél fogva megkérdőjelezhetetlen igazságok. Az ítélkezők általában abban az illúzióban ringatják magukat, hogy képesek átlátni a helyzetek komplexitását, és eszükbe sem jut, hogy mindannyian a saját kis szubjektív szemüvegünkön át szemléljük a világot, így egyetlen ember sem lehet az abszolút igazság tudója.

Az ítélkezés az egyik leggyorsabban ható fájdalomcsillapító.

Ítélkezés=evolúció?

Az ítélkezés fontos közösségi szerepet is betölt. Ha az evolúció felől nézzük, talán érthető, miért járult hozzá fajunk fennmaradásához. Az emberi faj számára a csoportban élés volt a túlélés egyetlen záloga. A törzs tagjai, hogy képesek legyenek összehangolni a tevékenységüket, illetve összetartsák a közösséget, szabályokat hoztak létre. A közösségi szabályok áthágása büntetést vont maga után. Az ősidőkben nem lehetett önállóskodni, mert az a csoport egészét sodorhatta veszélybe. A csoporttagok árgus szemmel figyelték, nehogy valaki renitenskedni merjen, mert azzal mindenki rosszul járt. Aki vétett a szabályok ellen, az olyan büntetést kapott, hogy a jövőben eszébe se jusson eltérni az előírásoktól.

A mai ember helyzete gyökeresen eltér ettől. Az egyén már sokkal függetlenebbül is jól elboldogul, ám hiába változtak a körülmények, az evolúció során kialakult mechanizmusok mégis tovább élnek bennünk.

Azt se felejtsük el, hogy míg őseinknek csupán egyetlen csoport előírásainak kellett megfelelniük, ma végtelenül sok közösséghez tartozunk, melyek mindegyike igyekszik bent tartani tagjait a sorban. Ami régen hasznos volt, mára sok konfliktus forrásává vált, és gyakran akadályozza egymás elfogadását.

Oké, de mit csináljak, ha én magam válok egy bántó ítélkezés áldozatává? – teszed fel jogosan a kérdést

Azt tanácsolom, ebben az esetben azonnal tudatosítsd magadban, hogy az ítélkezés NEM rólad szól. Az ítélkezés az ítéletalkotó világról alkotott reprezentációját fejezi ki. Ha téged rossznak lát, az NEM a te rosszaságod miatt van, hanem azért, mert számára így néz ki a világ. Most őszintén, ki van rosszabb helyzetben?! Te, akire ráfröcsögtek ugyan valami bántót, de idővel majd elfelejted, és éled a klassz kis életedet... vagy a fröcsögő, akinek holnapután is ez lesz a valóság?

 Orvos-Tóth Noémi

klinikai szakpszichológus

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ImageFlow