(Hirdetés)"/>

Néhány nappal ezelőtt beszélgettem az egyik barátnőmmel...

...aki azt mondta nekem, hogy mostanában úgy járok-kelek a világban, mintha „bölcsészlány" lennék. Nem látja már a régi Évit, azt, aki mindig csinos volt, szép sminket viselt és menő frizurát. Meg azért az a plusz tíz kiló is látszik, és ezek a bő ruhák, amiket mostanában hordok... hát, szerinte ez mind gáz.

És igaza van. Mármint abban, hogy felszedtem tíz kilót. És tényleg jobban kultiválom a kényelmes ruhákat. Sőt, a legjobban azoknak a napoknak/estéknek örülök, amikor otthon maradhatok a térdig érő rugdalózómban, ki sem kell kelnem az ágyból, olvashatok, filmezhetek, írhatok... vagy csak bámulhatok egy buta sorozatot, aminek semmi értelme sincsen.

Talán úgy tűnik, hogy a barátnőm rosszindulatból mondta, amit mondott, de ez egyáltalán nem így van. Csupán kifejezte az aggodalmát, hogy ez így bizony nem lesz jó, ne zabáljak annyit, és vegyem vissza a csinos ruháimat. Örül neki, hogy túléltem a rákot, de ugyan ne essek már át a ló túlsó oldalára, hanem szedjem össze magam!

Amit mondott, elgondolkodtatott...

...vajon, mennyire határoz meg engem az, ahogy kinézek, amit viselek, amit az arcomra kenek? Mostanában hatalmas macerának élem meg, ha reggel ki kell festeni magam. Mert utálom lemosni este a sminket, ráragad a szempillámra a hülye festék, még két nap után is fekete foltot hagy a szemeim alatt. A rúzs meg elmaszatolódik, ha elkezdek enni - mert, ugye a felrakása után fél órával már elkezdek fogyasztani -  és akkor le kell törölni. A hajam meg... na, azt inkább hagyjuk, mert annyira sűrű, nem tudok vele mit kezdeni. (Persze volt olyan is, amikor kopasz voltam, szóval egy szavam sem lehet, hogy így visszanőtt mind egy szálig.) A hasleszorítós bugyi, ami a felszaladt kilók miatt kell, tényleg szorít, mint a fene, a magassarkú pedig teljesen kiiktatva, mert abban egyáltalán nem tudok járni a műtétek óta.

Megboldogult szép éveimben...

...amikor úgy szárnyaltam, mint egy ünnepelt dizőz, karcsú sarkakon, kikenve-kifenve, akkor nem volt olyan pillanata az életemnek, hogy ne lett volna tökéletes a sminkem vagy a ruhám. Aztán beteg lettem, és

a betegségem első felében gyönyörű parókákba meg rúzsokba kapaszkodtam, és bátorságot adott úgy feküdni bent a kórházban, hogy szép vagyok. A betegségem második felében pedig annyira cefetül voltam, hogy tökéletesen leszartam az egészet,

egy borzadályos sapkát húztam az arcomba, úgy vitt anyu sugárra. Megmozdulni se bírtam, illetve senki hozzám nem érhetett, egy különös magzatpózban ficeregve tényleg az volt a legkisebb bajom, hogy nézek ki. Anya mesélte, mennyire boldog volt, mikor kidobhatta azt az ocsmány sapkát, és amikor először kértem, hogy vigyen le, mert most már kéne valami ruha, akkor egyenesen a mennyekben érezte magát, mert tudta, hogy jobban vagyok... és életben maradok.

A jó kinézet fontos, jól esik szépnek lenni...

... jól esik felvenni egy szép ruhát, egy szép cipőt, jól eső érzés látni, hogy tetszem az embereknek, hogy tetszem magamnak is.

De most, életemben először börtönnek érzem a szépséget. Gúzsba köt, elveszi a fontos energiáimat. Talán a barátnőm által emlegetett „bölcsész korszak" nálam később köszöntött be.

Vagy egyszerűen csak teszek rá per pillanat, milyen a külsőm. Elég, ha tiszta vagyok és ápolt. Azon felül nem a külsőmre koncentrálok. Helyette meg akarom élni az életet, élvezni akarom a jó ételeket, azt, hogy senkinek nem tartozom elszámolással. Boldog vagyok, hogy nem kell csipkebugyogóban meg fűzőben pörögnöm otthon, hanem végre egy kényelmes hacukában fetrenghetek egész nap az ágyban, boldogan, smink nélkül. Az előttem lévő nagy tál indiai kaját marhára nem érdekli, hogy nézek ki. Ő csak örömet akar nekem szerezni.

Szentesi á la nature

Nyugi, odafigyelek azért magamra! Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Csupán más lett a fontossági sorrend. Nem azon áll vagy bukik az életem, hogy beleférek-e a legkisebb méretű ruhába... vagy ki vagyok-e kenceficézve. Nem akarok már ideáloknak megfelelni, hiszen nem a külsőm határozza meg nekem azt, hogy „szép" vagyok-e. Az a helyzet, hogy belülről érzem magam annak. Mert egészséges vagyok és jól érzem magam a bőrömben. Ha pedig néha mégis úgy döntök, hogy kicicomázom magam, azt is élvezem. De akkor sem vagyok Szentesibb, mint a rugdalózómban, otthon, a pamlagon.

Szentesi Éva