- 

Zúg a számítógép, kesernyés, ismerős földszagot érzek. Az imént kattant a termosztát, duruzsolni kezd a kazán, résnyire nyitva a fürdőajtó, húz a lábamnál a cúg. Hideg van kint, érzem az üvegen át is. Fúj a szél, hallom, ahogy a házfalon motoz. Tiszta a levegő, szépen látszik a város, felhőtlen, tágas az éjszaka. Éjjel kettő van, tudom óra nélkül: a Hold már átvándorolt a nappali ablakából a gyerekszobába, gondolom, megy a mozi, ezüstszemüveggel lesi a lányok kusza álmait. Én álmatlanul vergődöm az íróasztal mögött. A lámpa melege csupán féloldalas kényelmet biztosít a tétova pötyögéshez: a jobb kezem fázik. Amit magabiztosan leír a fűtött bal (úgy fénylik a kézfejem a sárga lámpafényben, akár a napos csibe a keltető alatt), sietve törli az árnyékban didergő jobb. Piszmogok. Ha épp nincs mit írni, nézegetem a bőrkeményedéseket a tenyeremen. Némelyik el is van színeződve. Év vége van, semmi kétség.

Szóval ücsörgök itt a fényes – majdnem decemberi – éjjelkettőben, és egyszerűen nem bírom elhinni, hogy maholnap megint önkéntelen számvetésre kényszerülök: felszántottam ezt a kurva évet is! Fel én! Átértem! Végigekéztem becsülettel (vagy becstelenül), kínkeservesen (vagy épp könnyedén, időjárástól függően) az egész rám szabott területet. Tudniillik termőföldem van, minden évben új darabka, egy saját kis sziget. A talajminőség persze adott, ha savanyú, ha nem, nincs mód a cserére, más földjére nem tévedhetek. Minden évet magam művelek, 2016 sem volt kivétel.

Nem bírom elhinni, hogy lassan leakaszthatom a nyakamból a tartószíjat. Mit ne mondjak, ideje lesz: baromira csípi már a bőröm , és a hátam is beszakad a súlytól, persze még az utolsó hajrá hátravan, forgatom a maradék barázdákat. Ahhoz azonban kétség nem fér, hogy a javán, értsd a nehezén túl vagyok. Ahol tömör, kötött volt a talaj, ott nekifeszültem káromkodva, bitang lassan haladtunk. Izzadás és hisztéria, egy tapodtat se bírtam előre menni. Aztán megjött a lazító eső, és szaladt az ekevas, én meg lihegve utána. Sokszor éreztem az év során azt, hogy: na, most csorbul ki az a kurva vas, otromba kövek forogtak a csoroszlyára, kétségbeesett vergődés, aztán valahogy mégse kellett szégyenszemre megállni.

Ücsörgök itt, már három is elmúlt, meredek ki az ablakon át Pestre, még mindig a bőrkeményedéseket nyomkodom a tenyeremen, picit sírok is, mintha fájna valami, és végre kikívánkozik az a figyelmen kívül nem hagyható, apró részlete a szántó-vető életemnek, hogy fene nagy erő ide, elszánt kitartás oda, bizony ezt az évet se bírtam volna végigtolni a bivalyerős, hű igáslovam,

Édesanyám nélkül.

Szabó Dominika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/El Nariz