–

Születésem, és egy véletlen

1973-ban, valamikor február vége felé történt, hogy anyukám elment a nőgyógyászhoz. Nagy volt a gondja: úgy tűnt, megint állapotos, pedig ő most ezt egyáltalán nem akarta. Korábban is előfordult ilyen... vagy négyszer. (Egyszer megírom, miért alakult így az élete, nem volna jó, ha emiatt bárki ítélkezne felette.) Nem tudhatom, mi járt a fejében, amikor hazaindult az orvostól, de biztos vadul zakatoltak a gondolatai. Azt mondták neki, ha ezúttal is úgy dönt, hogy nem vállalja a babát, talán nem lesz többé ilyen lehetősége. Így esett, hogy a szüleim mégis mellettem döntöttek. És még csak nem is engem, hanem egy fiút vártak. Aztán novemberben nagy hó esett, anyukám pedig egy hóbuckában cserébe jól seggre... Hogy aztán másnap, december elsején megszülessek én, és az orvos csak annyit fűzzön hozzá: „Asszonyom, magának egy erőszakos lánya született”.

Mindennek az én szempontomból a legfőbb jelentősége, hogy mivel az év utolsó hónapjának első napján születtem, nekem sokkal inkább ez a nap az éves számvetés ideje, mint négy héttel később, az év utolsója. Talán a korom teszi, de számomra ez az idei visszatekintés messze fontosabb lett, mint eddig bármelyik.

Bármi, csak szöveg legyen

Kilenc évvel azután, hogy egy jól irányzott mozdulattal kirúgtak a munkahelyemről, és úgy döntöttem, onnantól saját magamat foglalkoztatom, eljutottam oda idén, hogy rájöttem: már csak írni akarok. Bármit, csak szöveg legyen. És mindenről, ami érdekel. (Szinte minden érdekel.) Ma minden munkám az íráshoz kapcsolódik, és egy olyan közösség, a WMN alkotótagja lehetek, amelyben minden héten lehetőségem van arról és úgy írni, ahogyan szeretnék. Milyen egyszerűen hangzik ez, és mennyi minden kellett hozzá! El sem hiszem, hogy megcsináltam!

A makacs múlt nehezen enged

Fontos megemlítenem, hogy a jól irányzott kirúgás után egy nappal, fülig érő szájjal döbbentem rá: terhes vagyok. Mindenki szörnyülködött. Én viszont azt gondoltam, itt a lehetőség, hogy védőháló nélkül kipróbáljam magam. Azért senkinek nem írnám fel receptre ezt a módszert, de – kilenc év távlatából – nem tűnik már rossz döntésnek. Milán jött, látott, az élet vele pedig rengeteg mindenre megtanított. Többek között arra, hogy milyen egy négynapos kisbaba mellett éjszaka dolgozni, háromszáz forintból vacsorát venni, és egy tönkremenő kapcsolat közepén – négy közeli családtagot egy év alatt elveszítve is – normális és boldog kisfiút nevelni. A legmakacsabb problémámat ez idő alatt is az egész életemet megkeserítő pénzügyi bénázásaim jelentették, amin sem tréning, sem tanácsadás, sem tudatosság soha nem segítettek. Ebben az évben jutottam el odáig, hogy felismerjem, ez nem az akarásomon múlik, majd egy kemény és kimerítő családállításon megszabadultam a tragikus sorsú (és múltú) családom által magamra vett béklyótól. Végre le tudtam tenni, és állíthatom, hatalmas boldogság e teher nélkül élni.

Mi négyen

Aki ismer, tudja, fantasztikus kapcsolatot ápolok édesanyámmal. Kölcsönösen rajongunk egymásért, és ha ez egy díjátadó lenne, biztos, hogy neki köszönnék meg mindent elsőként. Pedig, mama, kicsin múlott... és még csak fiú sem lettem! Mindig is ő volt a legnagyobb drukkerem, de a legboldogabb is idén júniusban, amikor az esküvőmön az általa varrt ruhában férjhez mentem. Nem voltam fiatal menyasszony, ám annál elégedettebb, mert én pont ilyen férjet akartam. És végül: miként hagyhatnám ki a számvetésből Milánt, akit minden történetembe belecsempészek, aki érti minden viccemet, akinél bonyolultabb feladványt nem kaphattam volna, hogy ne unatkozzak egy percet sem. Ebben az évben megtanultam a gyereknevelésben is irányt váltani, kicsit másképp szeretni, elveket elengedni, a jobban illeszkedőket viszont magamévá tenni.

A legjobb régi – és a legjobb... nem annyira régi

A negyvenesek bölcsessége: a barátok kevesen maradnak, de ők az igaziak. Rengeteg jó ismerős, kedves barátnő – ez a kavalkád volt jellemző rám leginkább. De az idei év felismerése az is, hogy tisztán látom: barátból elég a kevés is. Hogy tudom, ki ért meg igazán, kivel lehet egy egész napon át semmiségekről is mélyeket beszélgetni. A legrégebbi legjobb barátnőmet semmiért nem adnám, a nem annyira régi legjobb nélkül viszont nem lenne értelme felkelni, annyira szeretem.

Idén új, mindenképp megtartandó szokásokat is felvettem, a mindennapos 5.30-kor kezdődő reggeli futásokról és a jógáról külön is szeretnék majd írni.

Felkavaró szembenézés a jóval

Amennyire jó a pozitív változás, a törekvés a jobbra, látni, hogyan alakul az életem, annyira nyomasztó szembenézni ezzel az új, javított kiadásommal. Egy reggel a futásból hazafelé eltöprengtem rajta, hogyan írjak így a koszos autómról és a penészes tojásról, ami a hűtőmben dacolt velem? A kelekótya és habókos énemet nem akarom örökre elbúcsúztatni, mert lehet, hogy végül magamra sem ismerek... A garázson keresztül haladva, meghatódva saját magamon, végül bőgni kezdtem. Rátett egy lapáttal, amikor eszembe jutott mindenki, aki már meghalt, minden kínlódásom... és valaha volt szenvedésem. Aztán amikor megláttam a férjem autóját, ahogyan az enyém mellett állt szelíden, gondoskodón, még jobban rákezdtem. Elérkeztem a garázson át a lifthez, és a javított kiadásom indult volna már a lépcsőhöz, sportosan. Aztán meggondoltam magam, beszálltam a liftbe, bőgés helyett hangosan röhögni kezdtem, és a hajnali öt kilométeres futás után, hű módon az „eredeti első kiadáshoz", fellifteztem az első emeletre.

Kárpáti Judit

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dubova