-

Korán értünk oda, a hajnali pára leheletfinom opálos rétegén ugyan már milliónyi tűszúrással átkéredzkedett a szeptemberi nap, mégsem volt még igazi reggel. Közelgő reggel, mondhatni.

Ideális gyalogtávra van az iskola. Útközben csipkebogyót, gesztenyét, akáctermést, két poloska- és egy darázstetemet szedtünk, mondván, Eszter néni imádja az ilyesmit. E jó hangulatú, ismeretterjesztő bevezetés után elsők közt szaladt Zea a már jól ismert folyosón végig, maga mögött hagyva engem is, Emmát is, aki a gigászi hátizsákját a kapuban visszakérte, mert ő menő, és nehogy már anyuka cipelje a nagy elsős helyett! Elköszöntünk. Ő is bement a gyerekmeleg terembe.

Aztán a suli előtt leültem, magam sem tudom, miért. Ráérősen ücsörögtem az épület előtti gesztenyefa alatt, talán azt élveztem, hogy időben vagyok, hogy már a nap is hamarosan előbújik, meg nem is tudom... Pár percig nem tudtam elindulni.

Egyszer csak, úgy ötven méterre a sarkon, éles kontúrokkal, ismerős-ismeretlen járással, piros kabátban fordult célegyenesbe Eszter, az 1. a osztály tanítónője. Rátapadt a tekintetem, és minden érzékszervem, külső-belső figyelmem. A lépcsőn ülve felhúztam a térdem, hogy észrevétlen maradjak (nahisz'!). Néztem, ahogy piros kabátja, szőke, icipici rugózó, copfos haja, fiatalos, ám reggeli-fáradt arca kitűnik az utca őszi színeiből, de főleg általános közegéből. Lépkedett, ütemesen, aprókat, lendülettel, öntudatosan, de szerényen, nem csapva zajt az egyelőre szelíd őszi reggelben. Közeledett, és úgy éreztem, mintha felém iparkodott volna, miattam emelgette volna a lábait, mintha lazán zsebre dugott kezében nekem hozna, nekem tartogatna valamit. Kíváncsi lettem. Megvárom, gondoltam. Tekintetemmel bekísérem a kapun, hátha rájövök, miért nem tudok szabadulni a látványtól.

Figyeltem a mozdulatsort, ahogy a pirosnál megállt, szinte éreztem, hogy torpannak meg a gondolatok is a fejében a zebránál. Zöld – váltott, eszmélt, nekilódult: már csak pár lépés az iskola, a gyerekek, a munka, a felelősség, a lelkiismeret, a fáradtság és önzetlen, romlatlan jót akarás. Váltott a lámpa, váltotta Eszter is a lábait, néztem, jobblábas, azzal lépett le a zebrára, de még a zöldnél is szétnézett – éreztem, hogyan válik a huszonéves fiatal lányból néhány perc múlva egy generáció anyja. Követtem a szememmel egészen addig, míg be nem zárult mögötte az iskola kapuja. Akárcsak Emma mögött néhány perce.

És rájöttem, mit szorongatott nekem a kabátzsebében.

Ha nem ülök, összesem. Ha nem gubbasztottam volna eleve felhúzott térdekkel a gesztenyefa alatt, le kellett volna huppannom valahova. De ültem, meredtem az iskolakapura, és a torkomba mászott valami túlhevített, szentimentális hála, öröm és félelem.

Eszter, aki minden reggel az álmos, fogkrémízű ajkakat mosolyra emeli. Eszter, aki gondolkodni, számolni, írni, olvasni tanítja a lányomat. Eszter, akinek Emma a betűk varázsát köszönheti. Eszter, aki napi nyolc órában néz bele a lányom égszínkék, kerek szemébe, aki a kérdésekre valóságos tartalommal válaszol, aki repetát ad az uzsonnából, akihez a lányom az udvaron rohan, akinek döglött poloskát és gesztenyét gyűjtünk, és akinek Emma a derekát öleli, ha Bence hátba rúgja kosárlabdával. Eszter, aki tudta nélkül javít másnap azon, amit mi, szülők, előző este néhány céltalan, ostoba ordítással kicsorbítunk. Nem tudom, ki ő. Kivel és hol él, mit szeret, kit szeret, mit reggelizik és miről álmodik. Nem tudom, nem ismerem az örömeit, a bánatát – csak azt tudom, hogy Emma világra eszmélésének egyik védőangyala; és még kedves is, sőt türelmes.

És imádom nézni, ahogy a reggeli ködben az iskola felé közeledik piros kabátjában – zsebében Emma jövőjével.

Szabó Dominika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock