„Segíthetek? Ági vagyok” – A nő, aki árufeltöltőből lett áruház-igazgató

-

Már az is különös, hogy az építkezés közepén álló, és az interjú helyszínéül szolgáló konténerirodába belépve egy pillanat alatt úgy érzem, mintha átugrottam volna egy jó dumálásra a barátnőmhöz. Bent minden hófehér. Az az érzésem, hogy a katalógus „iroda” fejezetében szerepelek, és vidám kávézásra készülök, jó fej és kellemes megjelenésű barátnőmmel, akivel menő kisvállalkozást indítunk. Annyira oldott a légkör, hogy szóvá is teszem ezt, míg Ági kávét főz.

Szabó Ágnes: Pedig ez átmeneti hely... De itt dolgozunk, míg felépül az áruház és az a helyzet, hogy imádom, amint az ablakon kinézve láthatom, hogyan halad előre az építkezés.

Kárpáti Judit/WMN: Te vagy ennek az IKEA-mértékkel is hatalmas, leendő áruháznak az igazgatója, ugyanakkor abból a kevésből, amit eddig megtudtam rólad, az egyik legmeglepőbb, hogy huszonkét évvel ezelőtt eladóként kezdtél itt dolgozni. Emlékszel a pillanatra, amikor megfordult a fejedben, hogy ide jelentkezz?

Sz.Á.: Konkrétan emlékszem, hogyan történt. Az előző munkahelyemről egy kolléganőm, aki egyben a barátnőm is volt, átment az IKEA-hoz dolgozni. Eltelt pár év, és ő hívott, hogy menjek, van felvétel. Eladónak jelentkeztem, mert világéletemben nagyon érdekelt a kereskedelem, és már a felvételi interjút is rettenetesen élveztem, mert különböző áruházi helyzeteket kellett megoldanom. Kicsit ugyan megijedtem, mert nagyon hamar leállítottak, és megköszönték, hogy eljöttem, de aztán pár nap sem telt el, és felhívtak, hogy várnak mihamarabb dolgozni. Múlt héten volt 22 éve, hogy először felvettem a kék-sárga ruhát és egy kitűzőt a felirattal: „Segíthetek? Ági.”

K.J.: Gondolom, volt kereskedelmi végzettséged vagy ilyen jellegű tapasztalatod is.

Sz. Á.: Nálunk semmilyen pozícióhoz nem kell végzettség.

Ha valaki itt szeretne dolgozni, nem szükséges semmilyen papír vagy bizonyítvány, mert nem ennek alapján döntenek. Egyedül a rátermettség számít. Az, hogy a feladatot, amit rá szeretnének bízni, jól el tudja látni.

Az édesanyámtól örököltem a kereskedői vénát, gyerekként imádtam boltosat játszani, diákként zöldség-gyümölcskereskedésben dolgoztam, azt kell, mondjam, hogy ez a véremben van. Ha végigmegyek egy-egy barátommal az áruházban, a végére tele lesz a kosaruk, mert mindent eladok nekik. Pedig nem akarom rájuk tukmálni. Csupán azért szeretném, hogy megvegyék, mert tudom, mennyire örülnek majd otthon ezeknek a tárgyaknak. Tényleg boldoggá fogja őket tenni az, amit itt vettek.

K. J.: Mielőtt belelendülsz, és nekem is mindjárt eladsz valamit, meséld el, milyen volt kezdőként itt dolgozni?

Sz. Á.: Az első héten nem igazán éreztem jól magam. Annyira nagy volt minden, és olyan sokan voltak a korábbi munkahelyemhez, a Lenin körúti valutás bolthoz képest. De azóta rengeteg dolog változott, és én is nagyon odafigyelek arra, hogy az új dolgozók is hamar kiismerjék magukat. Az egész rendszer úgy van kialakítva, hogy senki ne legyen egyedül, amikor elkezd itt dolgozni.

K. J.: Említetted, hogy édesanyád vérbeli kereskedő volt. Ennek, illetve az ő nevelésének volt köze hozzá, hogy ilyen magasra ívelhetett a karriered?

Sz. Á.: Édesanyám egyedül nevelt engem és a nővéremet, így hamar megtanultuk, mit jelent a munka. Már nagyon korán bevont minket a feladatokba, és én arra emlékszem, hogy ez nem teher volt a számunkra, sokkal inkább örömöt adott az, hogy neki segíthettünk.

Talán innen is ered, hogy maga a munka, számomra eleve forrása a jónak, és nem nyűg vagy kötelesség.

K. J.: Huszonkét év akkor is nagyon soknak tűnik egy munkahelyen, ha ennyire szereti az ember, és ilyen háttérrel rendelkezik, mint te.

Sz. Á.: Pedig nem volt sok. Itt annyi minden történik folyamatosan, nem érzed, hogy eltelt egy év, már megint karácsony, megint nyár, és el kell menni szabadságra. A évek során végig az értékesítésben dolgoztam, különböző területeken. A kezdeti idők után megkaptam a textilosztály vezetését, majd a piactér vezetője lettem, ami egy nagyon nagy lépésnek számított. A mostani pozíciómon kívül ez volt a másik nagy kedvencem. Egy évig projektvezetőként dolgoztam, egy átépítés volt a feladat. Ezt követően kaptam egy külföldi lehetőséget is, két évig Prágában dolgozhattam, ott voltam áruházvezető helyettes. Lehettem bármilyen pozícióban, a nap fénypontját mégis az jelentette, amikor lemehettem az áruházba a vevők közé.

K. J.: Jó, de konkrétan mi az, ami miatt minden nap szívesen mész le oda a nyüzsgésbe a konyhai holmik, az asztalok és a húsgolyócskák közé?

Sz. Á.: Engem tényleg a vásárlók motiválnak, mert imádok beszélgetni, segíteni, eladni. A másik pedig, hogy annyira szeretem a választékunkat. Amióta csak itt dolgozom, izgatott leszek, ha új termékcsalád érkezik, odamegyek, nézegetem, még olyan is van, hogy megsimogatom, és persze soha nem bírom ki, hogy ne vegyek valamit. Imádom, hogy kis dolgokkal meg lehet egy otthon hangulatát változtatni, nálam van tavaszi, nyári, őszi, téli, persze ezeken belül karácsonyi és húsvéti hangulat is. Egész évben ezzel játszom.

K. J.: Ne haragudj, de ez olyan, mint az oviban, ünneptől ünnepig, évszakról évszakra. Farsang nincs véletlenül, csak hogy a kollégák ne maradjanak fánk nélkül?

Sz. Á.: Most azt hiszed, hogy vicceset kérdeztél, pedig nem, mert igenis van farsangunk, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy akad olyan áruház, ahol már most azon töprengenek, mivel készüljenek, mert annyira komolyan veszi ezt mindenki. Koreográfust fogadnak a csapatok, és csúcsszuper jelmezek születnek minden évben.

K. J.: Úgy hangzik, mintha itt egyetlen nagy fesztivál volna az élet. Az előbb elmesélted, hogyan haladtál előre, de ehhez még térjünk kicsit vissza, mert ez így túl egyszerűnek tűnik, azért itt is dolgozni kell a sikerért, nem?

Sz. Á.: Amikor előléptettek, az akkori áruházvezető meglátta bennem a lehetőséget, és rám bízott egy kicsit nagyobb felelősséget. Ám abban az időben kevesebb pozíció akadt, hiszen csak az Örs vezér téri áruház létezett. Ezért is telt el öt év, mire továbbléphettem. Amikor megnyílt a budaörsi áruház, akkor nyílt lehetőségem arra, hogy a textilosztály vezetője lehessek. Egyébként, bármilyen meglepő, nekem soha nem volt ambícióm, hogy vezető legyek. Az IKEA „tehet róla”, hogy menet közben rájöttem: ilyen irányba is fejlődhetek, idővel a feletteseim támogatásával jutottam el oda, hogy itt akár áruházvezető is lehet belőlem. Ilyen a rendszer, folyamatos támogatást kap az ember a vezetőjétől.

K. J.: Egy átlagos cégnél ma még fejtörést okoz egy női vezetőnek, hogy elfogadtassa magát a férfi kollégákkal, beosztottakkal. Neked volt ebből eredő konfliktusod?

Sz. Á.: Hű, ez nehéz, mert értem a kérdést, és látom, hogy a társadalmi beidegződések még mindig erősek ebben a témában. Ugyanakkor – talán a vállalati értékek miatt – mi burokban élünk, itt sem a  hátrányát, de érdekes módon az előnyét sem éreztem soha annak, hogy női vezető vagyok. Ehhez az is hozzátartozik, hogy

olyan embereket – legyenek azok férfiak vagy nők – eleve fel sem veszünk, akiknél valamilyen módon felmerülne a gyanú, hogy ilyen alapon különbözteti meg a kollégákat.

K. J.: Elképzelhetőnek tartod, hogy valaha másik munkahelyen dolgozz? Létezik ma is olyan, hogy valaki onnan megy nyugdíjba, ahol fiatalként kezdett?

Sz. Á.: A jelenlegi trend ellenére én hiszek abban, hogy valaki onnan mehet nyugdíjba, ahol dolgozni kezdett, de azért el tudnék képzelni mást is. Mondjuk, egy saját üzletet, ahol nagyon személyes ajándékokat valósítanánk meg, olyanokat, amelyek igazán örömöt okoznak. De azért ez várhat a nyugdíj után is!

K. J.: A nyugdíjad még odébb van, és azért gondolom, hogy nemcsak a munka tölti ki minden idődet. Mit csinálsz, amikor hazaérsz?

Sz. Á.: Megsimogatom a labradoromat, Rumlit, akivel minden reggel sétálunk egy nagyot. Nagyon szeretem a kertemet, és persze ott van a zene! Kiválasztok valamit, ami éppen megfelel a hangulatomnak, és ha úgy adódik, hangosan énekelve fejezem be a napot. Természetesen előfordul, amikor másra se vágyom, mint hogy csend vegyen körül, és érdekes módon ezt a kutyám is pontosan megérzi, ilyenkor csak lefekszik, és hagyja, hogy feltöltődjek.

K. J.: Most mi a helyzet, be vagy kicsit rezelve? Vagy várod már, mint egy versenyló a rajtot, hogy végre megnyíljon az áruház?

Sz. Á.: Nemrégiben hazafelé autóztam, és szinte éreztem, ahogyan a vállamra telepszik a dolog súlya: 300 ember, az ő családjaik, 24 milliárd forint. Ezt végiggondoltam, majd gyorsan le is raktam, és inkább eldöntöttem, hogy csak teszem tovább a dolgomat, nem töprenghetek ezen.

Ezt a pozíciót nagyon szerettem volna, remegő kézzel küldtem el a jelentkezésemet, mert amióta rádöbbentem, hogy itt lehet álmodni, ez volt az álmom.

Azt kérdezted viccesen, amikor kávéztunk, hogy vajon neked is találnánk-e megfelelő pozíciót ennél a vállalatnál. Itt nem ez a kérdés. Neked kell eldöntened, hogy mit szeretnél. Ha már tudod, akkor jelentkezz, és minden megy a maga útján. Azért teljesen más az IKEA, mint más cégek, mert itt nagyon sok történet van, nagyon sokféle dimenzióban. Ez éppúgy igaz az itt dolgozókra, mint a vásárlókra, az emberekre, akik a mi tárgyaink között élnek.

Képek: Kovács Tamás/WMN