„Te hiszel a gonoszban?” – Mutatunk egy részletet Ijjas Flóra új regényéből

–

Ijjas Flóra: Pesti zaj

Gingko Kiadó Kft., 2026, 230 oldal

Fülszöveg ajánlója: „Ijjas Flóra második regénye fordulatokkal teli, krimibe illően feszes cselekményvezetéssel hangosítja ki belső világunk zajait. Nemcsak a zajszennyezés megosztó kérdését feszegeti, de arra is választ keres, mi is az a csend - legyen az társas vagy magányos -, melynek békéjére mindannyian vágyunk.” Cserháti Éva

Ijjas Flóra: Pesti zaj (részlet)

– Te hiszel a gonoszban?  

– Nem. Nem illik a világképembe – vágta rá Marci. 

– Attól még létezhet, és valakinek meg kell állítania.

Almát elnyelte a metrólejáró, lépteinek zaja visszhangzott a falak között. Marci utánaeredt, a peronon érte utol, éppen akkor futott be a szerelvény. Beugrott a kocsiba, embertestek tolták előrefelé, egyre közelebb és közelebb Almához. 

Hiába volt a kis gésa idősebb Marcinál, hiába keménykedett, Marcit egy elveszett kislányra emlékeztette, akit meg kell óvni a felnőttek világától. 

A következő megállónál még többen szálltak fel, Alma virágillata elnyomta az emberszagot, ahogy még közelebb tolták hozzá Marcit, ajka szinte Alma haját súrolta, a nő kivillanó, kecses kulcscsontját bámulta, képtelen volt levenni róla a tekintetét.

***

Alma előtt egyetlen cél világított ebben a nagy kietlenségben, ez a cél tartotta még lábon, ezért kelt fel reggel, ezért ment ki az erdőbe, ezért készülődött néhány hete. Vannak feladatok, melyeknek eleget kell tennünk, szükségszerű elvégezni őket, ez bizonyos értelemben, tulajdonképpen elkerülhetetlen.

Kisütött a nap, fénye átszűrődött a téli, kopasz erdőn, olvadt a dér, csepegett a víz a fákról, Almát békesség szállta meg. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a bőrére hulló UV-sugarak roncsolják a bőrsejtjeit. Meleg, jóleső érzés volt, ugyan kit érdekelt már az öregedés, a ráncosodás,

Alma egyáltalán nem félt semmitől sem, eljött az idő.

Este, az ürességtől kongó házban édesköményteát készített és Jancsira gondolt, meg arra, hogy vajon ránézett-e végre a kisfiú a nevelőszüleire az ajándékozás izgalmában. 

A konyhapultnál zacskós levest evett, aztán tejbegrízt (a kalóriák sem számítottak már), megnézte a Reszkessetek betörőket, ahogy gyerekkora karácsonyain Vicával tették, az a film volt az ünnep fénypontja. 

A film után erősítő és nyújtó edzést végzett, épp csak annyit, hogy az erőnléte kitartson még pár napot, ivott egy pohár vizet és lezuhanyozott, majd befeküdt az ágyba és olvasni kezdett:

Judith már messziről odakiáltott a kapuőröknek: „Nyissátok ki, nyissátok ki a kaput!… Majd kivette a táskából a fejet, megmutatta nekik és így szólt: „Lám, Holofernesznek, az asszír sereg vezérének a feje, és itt a függöny is, ami mögött részegen feküdt. Isten egy asszony keze által sújtotta le.

***

Egy apró szúrás a nyakszirti lebeny mögé. Ennyi egy emberélet. A tű hegye áthatol az izomszöveten, úgy siklik, mint kés a vajban. A szívműködés leáll. Nem kell hozzá fizikai erő vagy nagy lendület, a pontos mozdulat kivitelezése viszont elengedhetetlen, kulcsfontosságú. Ha elvétjük, akkor mindennek vége, az illetőnek nem esik baja, mi viszont börtönbe kerülünk.

Az sem szerencsés továbbá, ha túl lassan húzzuk ki a tűt a nyakból, a nyomában keletkező véraláfutás árulkodó. Szakértő szem hamar kiszúrja, hogy a szívleállást nem szívroham okozta, hanem egy éles tárgy. 

Alma remegve lép ki a házból az éjjeli sötétségbe.

A gazdag környék otthonaiban nem ég villany, a professzionálisan kialakított kertekben szolid fény vonja be a télálló növénytakarót. Az egyik nagyobb kerti lámpa előtt spirál alakúra nyírt bokor, Dínek tetszene.

Alma gyors pillantást vet hátra, majd sebes léptekkel megiramodik a lejtőn lefelé, a belváros irányába. 

Rövidesen ellaposodik az út, a modern villákat többemeletes, régi épületek váltják fel. A lakásokból világosság szűrődik ki, bizonyára korai műszak, gondolja Alma.

Gyilkos bálnák persze itt is akadnak. Ez nem anyagi kérdés.

Alma biztos benne, hogy ezekben a panelekben is laknak olyan emberszerű lények, akik élvezettel tépik ki mások szívét, hogy aztán jóízűen fogyasszák el. És ahogy a púpos bálnák sem állhatják az erőszakot, úgy ezek között az emberek között is vannak érző lények, akik a gyengébbek védelmére kelnek. A púpos bálnák hátukra veszik a fókákat az orkák támadásai elől, mellúszóikkal búvárokat terelgetnek, ha cápa van a közelben.

Gyilkos és púpos bálna. Mindkettő a cetfélék csoportjába tartozik, ahogy a dark triád és az átlagemberek egyaránt az emberek csoportjába. De vajon a szociopaták valóban érdemesek az „ember” szóra? – tűnődik Alma. Talán igen. Talán nekik is van helyük a társadalomban. Ahogyan a természetben is megfér orka és púpos bálna. Baj csak akkor van, ha az egyik túl sok hatalomra tesz szert és felborul a rend. Akkor azt valakinek helyre kell állítani. 

Alma egyre beljebb hatol a betondzsungelbe, és közben arra a megállapításra jut, hogy nincs természetes magyarázat arra a rengeteg kárra, melyet bizonyos emberszerű lények okoznak, lennie kell itt még valaminek. Talán éppen ez a valami a gonoszság? 

Becsukja a szemét, aztán kinyitja, nehogy elcsússzon a járdán. A gonoszság mibenlétében persze nem lehet egészen bizonyos. Egyetlen dolgot tud egészen biztosan, és ez több számára, mint egyszerű megállapítás, gondolat, következtetés vagy sejtés. Halálbiztos, belülről jövő meggyőződéssel érzi, hogy az András nevű szörnyetegnek nincs helye a világon.

A panelek között mintha már enyhén derengene a hajnali világosság. Idős férfi áll apró termetű, tömzsi kutyája mellett és várja, hogy a kis, egészségtelennek tűnő állat elvégezze a dolgát. 

Talán ez a bácsi is hallja a hangot, jut eszébe Almának, de az is lehet, hogy csak rossz alvó, azért van talpon ilyen korán. Alma mindenesetre felhúzza a nagykabát kapucniját, mielőtt elhaladna mellette. 

Üzemen kívüli, romos szökőkút előtt vezet végig az út, a kút oldalában egy silány kis galamb keres menedéket, szárnyai alá dugja a fejét a szél elől. Vicát juttatja Alma eszébe. 

Hogyan tudná megmagyarázni, mi is történt valójában?

A kereszteződéshez ér, addigra a sötétség enyhült valamelyest, szigorú falán beszivárog némi fény.

A felüljáró lépcsőfokait lassan, egymás után veszi, egyenes háttal, óvatosan lép, mintha vigyáznia kellene, nehogy leejtsen valamit. Pedig nincs nála semmi a zöld rongydarabon, két telefonon és egy éles tárgyon kívül.

Az utolsó lépéseket kimért lassúsággal teszi meg, egy középkorú nő jön szembe, végigméri Almát, de az arca kifejezéstelen marad.

Alma a korlát előtt megáll és erősen belekapaszkodik. Óvatosan áthajol felette, alatta jó pár méter mélységben az autóút fekete betonja húzódik, a hajnali homályban sötét, lomha folyóhoz hasonlít. A levegőben fém és szmog szaga terjeng, a forgalom gyér, ahhoz azonban elég, hogy elnyomja a háttérmorajt.

Átmászik a korláton, a mélység hívogató. Egy pillanat lehet mindössze az egész, egy robbanás és vége.

***

Alma a vízfolyamon pihenteti a szemét, mire egy autómotor hangja búg fel a part menti földútról. Rendőrautó gurul végig mögötte, Alma visszatereli a tekintetét az áramló víztömegre, de hallja az ajtók csapódását és két férfihangot. A szavaikat nem érti. 

A vállán szorítást érez, megfordul, csak képzelődött. A két egyenruhás a gyrosos pultot támasztja és egy óriási húsdarabbal beszélget, mármint a szakáccsal, aki a húsdarabot nyeszeteli, egészen úgy, mintha egyek volnának. Alma elhúzza a száját, kicsit talán csalódott, meg a hús is undorító.  

Felette sirály szeli át az eget, a hullámokon két kacsa ringatózik. Lapos teherhajó mozgatta meg a folyót, ami egyébként békésen hömpölyög, mély és tiszta illatot áraszt.

Alma lehunyja a szemét és kezébe vesz egy kavicsot, tapogatja, forgatja az ujjai között, láthatatlanul próbálja kitalálni, hogy nézhet ki, milyen a formája, a felülete, a színe. 

Vica nevet.

Vica mindig sokat nevetett.

Vica gyerekkorában sokat nevetett, aztán később többé már nem.

Mint Dí kertjében a kicsi virág, amire Alma egyszer véletlenül rálépett. Vannak növények, melyeknek az ilyesmi meg sem kottyan és vannak, amelyek azonnal belepusztulnak.

Hiányzol, mondja maga elé Alma újra és újra, és akkor a görcs valamelyest kienged a mellkasából, helyére fájdalom tódul.

Erős, de talán már nem teljességgel elviselhetetlen fájdalom.

Vica mindeközben kitartóan kacag, a Duna hömpölyög, Alma kezében a kavics apró, kerek, sima felületű és gyönyörűségesen fehér. Épp, mint amilyenek Vica kedvenc kacsakövei voltak, a hófehéreket szerette a legjobban. 

Alma forgatja, nézegeti a lapos kődarabot, közben a fájdalmat figyeli a mellkasában, már nem vicsorog annyira, most először merül fel benne, hogy talán megszelídíthető. Talán. Mindig ezek a talánok. Jó lenne már valami biztos is az életben. 

Alma rászorít a kőre, hideg, egyértelmű a tapintása, megnyugtató. 

A rendőrautó ajtaja újra becsapódik, felbúg a motor, az egyenruhások távolodnak, de Alma tudja, hogy az életben előbb vagy utóbb minden kiderül.

WMN szerkesztőség