–

Akarva-akaratlanul is kukkolónak érzem magam, pedig a szobám nincs vörös bársonnyal bélelve, és nem ülök a végsőkig felajzva egy falba fúrt lyuk előtt. Nem vagyok gusztustalan voyeur. És mégis, ha az újságárusnál végignézek a címlapokon, vagy a neten keresgélek cikkek után, biztos, hogy megtudom, melyik sztár hogy néz ki smink nélkül, álmosan a boltba ténferegve, kinek mije szőrös éppen és hol, ki kivel csókolózott a nyílt utcán, kinek a fenekébe csúszott be a bugyi, és női nemi szervekkel is mindig többször találkozom, mint szeretnék.

Ne értsetek félre, szerintem az emberi test úgy szép, ahogy van, minden karcolásával, tökéletlenségnek tartott hajlatával, a maga természetességében, és abszolút megértem azokat is, akik ruhátlanul érzik jól magukat. De sajnos még nem jutottam el odáig saját egyed- és lelki fejlődésemben, hogy fel legyek készülve pucér, vagy majdnem pucér idegenek látványára, nemtől függetlenül, és nem is biztos, hogy szeretnék.

Semmilyen apropóból nem akarok meztelenséget látni, még a legnemesebb, legéteribb és legcsodálatosabb pillanatokról sem. Mert semmi közöm hozzá.

Kilenc évvel ezelőtt, amikor még egyetlen lányommal a pocakomban arról tanakodtam, vajon a szülés tényleg olyan borzasztó-e, ahogy anyám meg a többiek előadják, vajon túl fogom-e élni, ha tényleg olyan, és egyáltalán: paráztam az ismeretlentől, akkor még külön keresgélnem kellett a neten, ha szülésvideót akartam megnézni. Ma már az arcomba nyomják őket. Akkor is rögtön tudtam az első felvétel után, hogy ez nagyon-nagyon-nagyon nagy hiba volt. S ebben az összes barátnőm egyetértett velem, akinek ezeket megmutattam, vagy akik terhesen szintén elcsábultak a fényképek és a videók megnézésére, hogy aztán újra megtapasztalhassák a terhesség első három hónapjára jellemző – zöld fejjel a vécé feletti – öklendezést. A szülésvideók – szerény véleményem szerint – nagyjából annyira vonzók, mint végignézni, ahogy egy állatot megkopasztanak, majd felkoncolnak. Vér, nyák, kín, pucér testek egy centiméterről, idegeneké, akiket nem ismerek, akiknek az arcát sem láttam sohasem, most mégis azt a részüket szemlélem, amit elméletileg csak a férjük és az orvosuk privilégiuma megcsodálni.

Nemrég lett botrány egy szüléseket megörökítő fotós, Marijke Thoen  Facebook-bejegyzéséből, amin egy éppen megszülető kisbabát mutat a vízben, akit az üvegkád másik oldaláról a kistestvére figyel. Az oldal azonnal letiltotta a fényképet, és 24 órára elérhetetlenné tette a fotós oldalát, de aztán ezt feloldotta, és azóta mindenki megnézheti magának a képet. Az anyuka berendezése szerencsére nem látszik, de a kép így is tízből kilences egy intimitási skálán. Akkor is, ha ezzel a természetes szülést ünnepeljük. Akkor is, ha csodálatos, hogy egy kis élet a világra jön. Akkor is, ha érdekes kérdéseket vet fel, hogy a nagytesó mindezt ámulva végignézi. Akkor is, ha az emberi test tényleg csodálatos.

Én ezt nem akarom látni, ahogy gyilkosságokat, halottakat, feltárt emberi testeket, műtéteket, dolgukat végző embereket sem.

Ezek a képek engem sokkolnak. Ráadásul sokszor úgy érzem, szándékosan. Nézd, ez itt a szülés véres valósága, hát nem csodálatos? Nem? Akkor igen hamar szokj hozzá, te elmaradt, vén, bigott picsa, nem tudod, hogy te is anyádból jöttél ki? De. Viszont nem is kértem róla videót.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/

Fenyvesi Zsófi