-

1. Antiszociális állat vagyok

Pironkodva bevallom: egyáltalán nem hiányzik, hogy mások életének minden apró részletéről tudjak. A legközelebbi barátaimmal sokkal többet telefonálok, és személyesen is találkozom velük. Olyankor úgyis elmondják, mi történt velük, és sokkal mélyebben meg tudjuk beszélni a részleteket. Vagyis semmi: „jaja, tudom, miről beszélsz, láttam a Facebookon". Hanem őszinte rácsodálkozás: „meséld el, hogy volt"! Meg ilyenek. Itt teszem hozzá: szent meggyőződésem, hogy valójában semmit nem tudunk meg senkiről a Facebook alapján. Életem egyik legmélyebb hullámvölgyében voltam tavasszal, miközben az ismerőseim úton-útfélen gratuláltak a fantasztikus sikereimhez. És keveseknek jutott eszébe megkérdezni: tényleg jól vagy?

2. Órákra el tudom felejteni, hogy egyáltalán van telefonom 

Ha hív is valaki, majd visszahívom később, üzenetekre is egy nap egyszer válaszolok. Amúgy annyira uborkaszezon van, hogy néha fél napokra elhagyom a telefonomat, de sokszor még akkor sem keres senki. Mondjuk, fel is tudok háborodni ezen. (Lásd még: „Mi ez? Bástya elvtársat nem is hívják? Én már szart érek?"). Amúgy meg sporttáborunk volt, rögtön utána szabira mentem, szóval nem maradt se időm, se lehetőségem, se kedvem a gép és a telefon előtt lógni.

3. Hiú vagyok, vállalom!

Most, hogy levágattam a hajam, kellett egy pár új portréfotó ide-oda. Nem tudtam már azonosulni a régi, derekat verdeső frizurájú Ginával, értitek, na! Szóval muszáj volt bejelentkezni Jucihoz, elvinni egy bőröndnyi ruhát és ékszert, és két órát vihogni „portréfotózás" címén. Aztán meg a kész képek láttán felismerni: szorongani kezdek a gondolattól, hogy ezeket a néha simán csak jó, néha meg állati vicces képeket nem tudom most azonnal megmutatni mindenkinek. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem volna a WMN, hehe!

A cikk alatt lehet dicsérni, ott látom a kommenteket...

4. Közléskényszeres vagyok

Köszi, WMN! Szerintem becsavarodnék, ha minden élményt magamba kéne fojtani... vagy ráégne a fülemre a telefon, mire minden fontos ismerőssel megosztanám a hülyeségeimet. Csudijó, hogy a Kriszta kitalálta a WMN-t, meghívott másfél éve állandó szerzőnek, és azóta is fogadókész az összes agymenésemre. Nem mondhatom el a nyolcszáz ismerősömnek, elmondom hát mindenkinek!

5. Hírfogyasztó vagyok

Ezt azért nem gondoltam volna magamról! Egy csomó addikciómat készséggel elismerem, de hogy épp ez?

A Facebook megkönnyíti és meg is nehezíti a hírfogyasztó életét, hiszen válogatás nélkül önti rám az izgi címeket és leadeket, hátha elolvasom valamelyiket.

Most, hogy ezt magamnak kell megtenni, legalább szelektálok, de néha így is rám tör a „lemaradok valamiről" érzés. Most mondjátok meg, milyen már az, hogy egy héttel később, véletlenül bukkanok csak rá Bonóék nyilatkozatára az új U2-album megjelenési dátumáról! (Ki is akadtam, ha tényleg megint várni kell egy évet, kardomba dőlök. Na, mindegy.)

6. Néha csalok...

Abban nem, ami miatt lejöttem a Facebookról. Tehát nem itt élek társadalmi életet, nem csetelek, és nem oldom meg mások életét reggeltől-estig, nem itt csellózom el az időt (hohó, közben kiderült, hogy ezer más módon is el lehet ám csellózni!) nem nézegetek másokat (nem, a pasit se csekkolom randi előtt, őrület!), nem lépek be a zárt csoportokba, stb... De most, hogy a kolléganőm is elment szabira, kénytelen voltam aktivizálni egy halott fiókomat (ismerős nélküli profil), hogy fel tudjam tölteni a sporttáborunkról szóló videót. Ezt tényleg nem tudtam máshogy megoldani. Úgy döntöttem, ennyi belefér. És nagyon el tudom képzelni, hogy valami hasonló (in)aktivitással fogom ezt a dolgot folytatni szeptembertől, amikor lejár a 40 nap.

Prónay-Zakar Gina

Portréfotó: Erdős Juci