Örökre belénk égett képek: amikor a történelmet néztük a tévében

–

1. Elena és Nicolae Ceaușescu kivégzése – 1989. december 25.

1989. december 25-én a román kommunista diktátort és feleségét halálra ítélték, és ezt élő adásban közvetítette a televízió (később a technológia fejlődésével még az internetre is felkerült). Zimre Zsuzsa akkoriban tizenegy éves volt, gyermeki ártatlansággal és izgatottsággal követte a megrázó eseményeket:

„Épp telelni voltam anyámmal meg a barátokkal valahol, emlékszem, egész nap szinte a tévére tapadtam, lenyűgözve néztem a történéseket, pedig nem is igazán értettem, mi történik, csak a felnőttek szavaiból igyekeztem összerakni. A többiek persze kint szánkóztak meg koriztak, engem mégsem nem lehetett elimádkozni a tévé mellől.”

Marossy Krisztát szintén sokkolták a látottak, azóta is nehezen felejti.

„Gyerek voltam még, imádtam a meséket, és hittem is bennük. Tudtam, hogy két gonosz embert végeznek ki egyenes adásban előttem, mégis két nyomorult embert láttam csak.

Elena fejkendőben egy szerencsétlen falusi asszonyra hasonlított, és sokkolt, hogy mindjárt meg fognak halni. Amikor már feküdtek a földön, vártam, hogy érezzem, hogy a rossz végre megbűnhődött, ahogy a mesékben is kell, de nem éreztem. Lefagyva ültem, és a kép beégett a retinámba.” 

2. Kónya–Pető vita – 1991. november 16.

1991. november 4-én az országgyűlés törvényt fogadott el arról, hogy az új kormány kezdje meg a korábbi rendszerben az állam által politikai okokból nem üldözött, de komoly bűnöket elkövető állampolgárok, tisztviselők elszámoltatását.  

Pár nappal később, november 16-án a Testnevelési Főiskola aulájában a törvény kapcsán nyilvános vitát rendezett a két rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ. Frakcióvezetőik, Kónya Imre és Pető Iván után az este Kónya–Pető vitaként híresült el. Gyárfás Dorka is ezerrel tapadt a képernyőre, és a következőképp emlékszik vissza a tévés momentumra:

„Tudni kell, hogy akkoriban az ország két részből állt: MDF-esekből és SZDSZ-esekből. Voltak más pártok is, de ez a kettő két külön világnézetet képviselt, és bár én még csak kiskamasz voltam, úgy éreztem, minden család beállt egyik vagy másik táborba.

A vitát akkor az egész ország nézte, ami ma már szinte elképzelhetetlen, egyrészt, mert rég nincsenek viták (párbeszéd sem a különböző oldalak között), másrészt: nem elvek és értékek mentén zajlik a politizálás, harmadrészt pedig, nincs egyetlen olyan tévécsatorna sem, ami egy egész országot le tudna ültetni a képernyők elé.

Ez egy iszonyú parázs vita volt, a terem szinte szétrobbant a feszültségtől, mégis intellektuális vita volt, érvelni kellett. Utána hetekig ment az elemezgetés – úgy a közéletben, mint az emberek otthonában, családi körben, az iskolákban és a munkahelyeken. Nem tudom, ennek is köszönhető-e, de én igazán szeretem a vitákat, és nagyon pártolnám, hogy már az iskolában tanítsák rá a gyerekeket, ahogy például Nagy-Britanniában.”

3. Délszláv háború – 1991. június 27.

Szerb-horvát barátnőm személyijébe a mai napig Jugoszlávia van írva születési helynek, így ő még négyévesen a nagymamája panellakásában ülve hallgatta, ahogy bombáznak. Végül Budapestre menekültek, itt nőtt fel, így találkoztunk. A Jugoszlávia tagországainak függetlenedési törekvése nyomán kirobbanó háború hosszú éveken át tartott a szomszédban.

Trembácz Éva Zsuzsa épp a szüleivel nézte a híreket a nappalijukban, amikor bejelentették, hogy kitört a délszláv háború. „Nekünk is Videoton tévénk volt, az a fajta, amin volt egy gomb, amivel fekete-fehérre lehetett állítani a képet. Totál felfoghatatlannak tűnt, hogy azokon a helyeken, ahol pár éve jártunk, és ami gyerekszemmel, jóval fejlettebbnek és kifejezetten jómódúnak tűnt Magyarországhoz képest, ott most lövik egymást az emberek. Addig hasonlót csak távoli helyekről láttam a Panorámában, és az a furcsa gondolat adta biztonságérzet, hogy »mindez csak valahol távol történhet meg«, megingott.”

4. Antall József halála és a Kacsamesék megszakítása – 1993. december 12.

Akik a kilencvenes években voltak gyerekek, azok számára a Kacsamesék és Antall József gyászhíre örökre egybeforrt.

Antall József, Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének halála megrázta az országot. A gyászhírt aznap este 18:08-kor Boross Péter jelentette be a Magyar Televízió egyes csatornáján. A Kacsamesék című rajzfilmsorozatnak, A gonosz bálna epizódja ment éppen a tévében, a megszakítást megelőző utolsó mondat Dagobert bácsitól hangzott el (amint épp dühösen ugrált egy asztalon): „Egy tengeri szörny felfalta a fagylaltomat!” Ezt követően a kép elsötétült.

Nyolcévesen Tóth Flóra, akinek nem jelentett semmit Antall József neve – nem úgy, mint Dagobert bácsié –, rettentően szomorú volt, hogy az aznapi matiné abbamaradt.

Kégl Ági is kislány volt még akkor, benne is mély nyomokat hagyott az az este. A következőképp emlékszik vissza rá: „Mi színházba készülődtünk éppen, bérletesek voltunk a fehérvári Vörösmarty Színházban. Ment a fekete-fehér Videoton tévén a Családi mozidélután a Disney-vel. Ez volt az én hetem fénypontja. Emlékszem, amikor először hallottam, hogy heti egyszer ingyen Disney-mesék lesznek a tévében, nem akartam elhinni, hogy ilyen jóság történhet. Épp a színházi ünneplőruhámban álltam a készülék előtt, amikor az elsötétült. Meghalt Antall József. Értettem, hogy valami fontos történik. Arra számítottam, hogy majd a színházban is lesz néma csendben megemlékezés, de ott semmi sem történt.”

5. 2001. szeptember 11-i terrortámadások

Én (Lilla) személy szerint az előző két történelmi jelentőségű médiapillanatban még nagyon kicsi voltam. Az első tévés vakuemlékem a New York-i terrortámadás volt. Tizenkét éves voltam, annak a napnak minden pillanata beleégett az emlékezetembe. Hétköznap délután volt, mentem haza az iskolából, 7–800 méterre laktam a sulitól. Hazafelé beugrottam a helyi kisboltba, két nő volt bent, ők is a bolti tévére tapadtak rá. Az égő tornyokat mutatták, a nők pletykáltak, terrortámadás történt Amerikában; belevezettek a World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) tornyába egy személyszállító gépet.

Eleinte nem akartam elhinni, hogy Amerikában megtörténhet ilyesmi, annyira szürreális volt – de hát a felnőttek annyi szürreális dologról szoktak beszélgetni, gondoltam.

A téma mégsem hagyott nyugodni, úgyhogy, amikor hazaértem bekapcsoltam a tévét. Nem sokkal később becsapódott a második gép is. Egyik csatornáról kapcsoltam át a másikra, hogy még többet tudjak meg. Egész nap a tévét bámultam. Nem készültem másnapra a suliba, ez fontosabb volt akkor annál.

6. Brexit – 2016. június 23.

A nap, amikor a britek megszavazták Nagy-Britannia kilépését az EU-ból, egy világot sokkolt. Köztünk engem is, mert rengeteg jó barátom él kint, akik egyetem után egyből Angliába mentek szerencsét próbálni. Ahogy sokan mások, ők is „odaát” terveznek családod alapítani.

Kégl Ági a napokban megjelent cikkében a következőképp vall arról, hogyan éli meg a Brexitet: „én épp azért választottam anno ezt az országot, mert kiszámíthatóbb jelent és jövőt kínált. Erős gazdasága és a viszonylag átlátható politikai rendszere biztonságérzetet adott. De most a legutolsó dolog, amit érzek, a biztonság.

Azt látom, hogy Nagy-Britannia lábon lőtte magát. Az ország, amely azelőtt szinte nem ismerte az infláció fogalmát, olyan közelről megismerkedett vele, hogy néha az angol fontot már egy az egyben váltják az euróval.”

Pásztory Dóri, aki családjával Londonban él és dolgozik, a szavazás idején épp egy horvátországi családi nyaralás közepén volt. Ő így emlékszik vissza arra az estére, amikor bejelentette a brit kormány, hogy 52 százalékos többséggel megszavazták a szigetország kilépését az EU-ból: „Forgolódom az ágyban, nem tudok aludni. Hajnali ötkor lemegyek a nappaliba, és rákattintok a Guardianre.

Teljes sokk és döbbenet. Éreztem a bőrömön, hogy ez itt most történelem, egy teljesen valószínűtlen helyzet.

Éppen kelt fel a nap a tenger felett, én meg ültem mereven bámulva magam elé, míg a szeretteim aludtak körülöttem.”

Forrás: ITT. 

Szőcs Lilla

Kiemelt kép: Getty Images/Robert Giroux