–

Első fázis: mi baj lehet?

Az egész expedíció úgy indult, hogy utálok a főúton biciklizni. Hiába van kint az 50-es tábla, száguldanak a teherautók, kamionok a határ felé ész nélkül, a személyautókról nem is beszélve. Már régóta beszélünk róla apával, hogy kell lennie egy útnak a legelőn át, hát a gazdák is járnak valahol a földjeik között, épp ideje, hogy feltérképezzem, merre. 

Felszerszámozom hű paripámat, Tájfunt, akit a rendőrségtől nyertem egy rajzpályázaton huszonvalahány évvel ezelőtt (egy graffiti tervével, de legyen most elegendő egyetlen szürreális sztori, ezt majd másko), és vidáman nekivágok. Mi baj lehet, ugye. 

A Google Maps szerint 3,7 kilométer a távolság, 11 perc, ez jóval szimpatikusabb, mint a Coelho-regényben, úgyhogy nekivágok. Az állomásnál kell a térkép szerint ráhajtanom a földútra, és nagyon hamar kiderül persze, hogy az út mint olyan, az egy nagyon erős eufemizmus arra, ami rám vár. A második kanyar után egy hatalmas sártengerben találom magam.

De ez nem szegi kedvem. Sőt!

Mert hát, mondjon bárki bármit, én roppant optimista lelki beállítottságú ember vagyok, ez abból is kiderül, hogy még akkor is hajtom a biciklit, amikor lényegében már egy helyben állok egy traktornyom közepén a sárban. 

Hála istennek fehér cipőben jöttem – hát most mondja valaki, hogy én nem a lehető legjobbra készülök! Azt gondoltam, úgy fogok itt átsuhanni a legelőn, mint egy sportcipőreklámban! 

Ehelyett most a sarat vakarom a hófehér talpról, hű paripám, Tájfun sziszeg a fékpofák közé ragadt agyagos sártól, amit a gyönyörűen manikűrözött körmeimmel próbálok kifeszegetni onnan. 

Gondolom, itt kellett volna feladnom, hazakullognom vagy kihajtanom a főútra. De engem nem olyan fából faragtak ám! Örök optimizmusom azt súgta, van itt út, csak meg kell keresni. 

Második fázis: ó, megy ez!

Újratervezés. Visszagurulok az állomásra, ott pedig ezúttal balra kanyarodom. Mint kiderül, tényleg van út erre is, csak a Google Maps inkább egy bonyolultabbat javasolt, pedig itt aztán valóban mesébe illő módon lehet száguldani, néha megállok lepkéket fényképezni, de csak az élvezet kedvéért, mert amúgy kacagva haladok. Tűz a nap, amott egy nyúl, emitt egy csomó szarkaláb, a fejem fölött egy sárga billegető van teljesen kifeszülve, hogy mégis mit keres itt ember a semmi közepén, takarodjak el a tojásai közeléből. 

Ó, madárkám, ha tudnád, amit még én se tudok ekkor, különben nem a vadfokhagyma felmagzott szárát fényképezném az aranyló napsugarakban, nem akarnál ennyire elkergetni – hát a helyes utat se vagyok képes megtalálni, nemhogy a fészkedet!

Gurulok a csodálatos szatmári tájban, és őszintén büszke vagyok magamra, amiért kitartottam, amiért mertem optimista lenni, pukkadjon meg minden realista, aki szerint hülyeség volt már elindulni is. Sosem látnak ilyen gyönyörű tájat, mert félnek kockáztatni! Bezzeg én!

Hát itt a jutalmam!

Harmadik fázis: út? Milyen út?! Hol?

Most már azt is tudom, hogy az egész beetetés volt. Az út ugyanis, ami addig repített, megszűnt. Nincs tovább. Csak a térképen. Itt állok a vasút tövében, és bal felől kellene haladnom, de ott csak vállig érő fű van, útnak semmi nyoma.

Ahhoz viszont már túl sokat küzdöttem, hogy csak úgy feladjam, a Google Maps szerint kilenc perc, és ott vagyok a házam előtt, hát végül is miért ne indulhatnék el a vasút túloldalán, csak van valahol egy átjáró.

Spoiler: nincs. De, gondolom, ez már a felvezetőből kiderült.

A történet egyebekben itt vett műfaji fordulatot: vidám road movie-ból lett enyhén nyomasztó hangvételű dokumentumfilm, majdnem azt írtam, hogy thriller. Ami azt illeti, nem is volna túlzás, és azt hiszem, ezt a lelkem mélyén már én is sejtem.

Ilyenkor szoktak, ebben a tökéletes lélektani pillanatban elkezdődni a különös zajok, valaki liheg a bokorban, elszalad a kép szélén, és akkor már tudod, hogy hősünk nem csalinkázik túl sokáig a susnyásban, mert mindjárt kitépi a beleit egy lény, vagy elé áll egy fehér furgon.

Mondjuk, a furgontól legalább nem kell tartanom, mert az hétszentség, hogy ide ugyan be nem jön a traktornyomon.

Nézd már, ez itt nem szamóca? Jaj, dehogynem! Őrület, telis-tele a fű pirosló gyümölcsökkel, baszok én az eltévedésre, hát ez egyszerűen páratlan élmény, na, ugye, hogy mégiscsak megérte az egész, degeszre fogom zabálni magam erdei szamócával, úristen, mennyire finom! A biciklit letámasztom a gazba, én meg nekiesem csokorba szedni a szamócát. Aztán ahogy gyűlik a csokor, azért felsejlik előttem, hogy lassan indulnom kellene, mert bár a Google Maps szerint már tényleg csak kilenc perc, nekem erős a gyanúm, hogy jelenleg kizárólag rossz irányba tudok csak haladni.

Igaz, legalább iszonyat lassan, mert a traktornyom olyan mélyre vájódott a sárba, hogy csak tolni tudom a biciklit, mégpedig úgy, hogy Tájfun és köztem ott az egyik keréknyom. Hát, végül is feltett szándékom volt a szálkásítás ebben a néhány napban, ez a póz nyilvánvalóan jót tesz a felkarnak. Tulajdonképpen idegesítően optimista vagyok, és ezzel most kell szembesülnöm. 

Negyedik fázis: oly távol, s mégis oly közel

Mivel nem akartam tovább gyalogolni a keréknyomban, átmásztam egy árkon (SOKKAL mélyebb volt, mint amilyennek elsőre tűnt, de ez nyilván csak akkor derült ki, amikor tájfunostul az alján landoltam), és most az erdősáv szélén haladok, mert a combig érő fű még mindig jobb, mint az ugyanaddig érő agyagos sár. 

És végül is teljesen mindegy, mert ahhoz már térkép se kell, hogy lássam: távolodom a céltól, az út (helye) jobbra tart, a Google Maps pedig már állandósította az újratervezést, el se tűnik a felirat a képernyő tetejéről. Izzadt minden porcikám, körüldonganak a szúnyogok, így aztán álldogálni se tanácsos túl sokáig, lepöckölök a bőrömről egy kullancsot, miközben igyekszem kitalálni, hogy most akkor mi a nyavalya legyen.

Úgy döntök, itt már nincs mire várni: a nap lassan elkezd hanyatlani, amitől olyan gyönyörű a táj, akár egy Ghibli-rajzfilmben, mondjuk, jöhetne is Totoro azzal a repülő izével, hogy átsegítsen ezen a mélyponton lelkileg és fizikailag egyaránt. 

Mert úgy vagyok én ezzel az úttal, mint a magyar futballválogatott a vb-selejtezőkkel: légvonalban nincs az messze, csak közben van két erdősáv, egy vasúti töltés meg két szántóföld.

Itt, ezen a ponton éreztem, hogy akkor most ledőlök a búzába, és alszom egyet, hátha holnap arra ébredek, hogy egy kedves traktoros megtalál, és hazafurikázik velem a ragyogó napsütésben.

Aztán felszívom a taknyomat, mielőtt frankón lemegy a nap, és mérlegelek.

Ha már választani lehet, hogy napraforgó vagy búza hasogassa szét a lábadat, feltétlenül a napraforgót válaszd, ezzel az életmódtanáccsal tudok szolgálni neked, így tettem én is. És igen, próbáltam már a búzát is, innen tudom. Én nem osztogatok ki nem próbált tanácsokat.

Tolom a biciklit a rajzfilmszerű naplementében a napraforgótáblában, és már hangosan káromkodom. Úgyse hall senki, ugyebár.

Egy meglepett fácánkakas arra se méltat, hogy elrepüljön előlem – na most vagy annyira a vadonban járok, hogy nem látott még embert, vagy számára is világos, hogy aki itt vágtat Tájfun nevű lován (azaz mellette), nyilván nem lehet normális, s ily módon nem is jelent veszélyt.

Ötödik fázis: hepiend, na, az nincs

Végül toronyiránt jutok haza, a szó szoros értelmében. Nézem a tévétornyot, és ahhoz igyekszem közelíteni az irányzékot. Ha most nem egyedül lennék, akkor is mélységesen hallgatnék, annyira kikáromkodtam már magamat a pusztában, így viszont tényleg csak a lépteimet hallom, Tájfun már nem sziszeg, mert kipotyogott a sár a fékpofák közül, csak azért kell imádkoznom, hogy ne pukkanjon ki a kereke, amikor áthaladok egy kisebb akácoson. 

De nem pukkad, gondolom, az univerzum és a Google Maps kiszórakozta magát, engedjük haza ezt a szegény nyomorultat, mielőtt rásötétedik, tessék, te ökör, menjél át ezen a kaszálón, és ott majd látni fogod, hogy a főúttal párhuzamosan egész végig ott volt egy sima, száraz, alacsony fűvel borított földút, csak nem akartuk elmondani neked.



Itt már azért el tudnék ereszteni egy üvöltést, de amikor a lábam előtt egy nyúlcsontvázat pillantok meg, miközben sajgó lábbal, izzadt, lüktető bőrrel leszállok a bicikliről, csak annyi bukik ki belőlem: „Én is, nyúl, én is.”

A képek a szerző tulajdonában vannak

Csepelyi Adrienn