Apánk, a hős - Történetek a lelkünk (legesleg)mélyéről

Először is, ha van kedvetek, nézzétek meg ezt a rövid videót, amely az inspirációt jelentette:

Dr. Gyurkó Szilvi

A szememben az apám egész gyerekkora egy hősi eposz, ami azzal kezdődött, hogy a szülei nem akarták elengedni iskolába (vidék, ötvenes évek, paraszti miliő, nem fontos az írás-olvasásnál több tudás). De apám kiharcolta, hogy a négy elemi után tanulhasson. Emiatt a tanyáról, ahol a család élt, az apám (tízévesen) beköltözött a városba, ahol teljesen egyedül gondoskodott magáról. Nyolcadik után tovább akart tanulni, de a szülők megint közbeszóltak. Apám egy évet kihagyott, ám addig rágta a nagyapám fülét, amíg végül beleegyezett, hogy ipari iskolába mehet. Így kezdett el tanulni: kovácsnak - mert arra legalább szükség volt a földeken. De apámat a gépek érdekelték, és ezért emellett titokban elment mezőgazdasági gépeket készíteni. Kitanulta azt is, végül autófényező lett. Mire megszülettem, apámnak mestervizsgája volt. Apám elképesztő kitartással, makacssággal és daccal küzdötte végig magát az életen. De van még egy sztorim erről: eléggé elálló fülekkel született, ami nagyon zavarta kamaszként (gondolom, csúfolták is érte). Ezért úgy döntött, megműtteti. 15 évesen (még mindig hatvanas évek, vidéki Magyarország) kijárta és leszervezte, hogy felutazhasson Budapestre egy plasztikai műtétre, amit kifizetett a TB száz százalékban, sőt még az útiköltséget is állták. Úgyhogy ma már teljesen konszolidált fülei vannak. Apám az én hősöm, mert úgy érzem, sosem fogadta el, ha mások azt mondták neki valamire, hogy „azt nem lehet".

Pásztory Dóri

A habos-babos csodás kis életem első fél éve azért nem volt teljesen hálivúdi romkom. Megszülettem, 1984. április 4-én a várakozásoknak nem teljesen megfelelő ujjszámmal, majd április 5-én félrenyeltem és majdnem megmurdáltam. Ezután összekaptam magam, szépen hazamentem anyukámmal a nagymamámékhoz, majd anyukát gyűrte maga alá egy elég komoly szülés utáni depresszió, amelyet három hónapos kórházi kezelés követett. Eközben apukám katona volt. Amikor 1984 augusztusában végre mind a hárman hazatérhettünk a palotabozsoki kis családi fészekbe, apukám nagyon sokat segített, hogy anya megfelelő ütemben lábadozhasson. Pelenkázott, kelt hozzám éjjel, megetetett, és rengeteget játszott velem. Úgy emlékszem rá, mint a legszuperebb játszópajtásomra, akit minden csínytevés létjogosultságáról meg lehetett győzni. Most, anyaként, látva Marci hősies apai identitásának kibontakozását, még inkább hálás vagyok neki azért az erőért és sok-sok segítségért, amit ebben a nehéz időszakban nyújtott anyukámnak, úgy, hogy folyamatosan aggódnia kellett mindkettőnkért.

Kalapos Éva Veronika

Nagyon bonyolult volt a kapcsolatom az apukámmal, lévén, hogy négyéves koromban elment tőlünk. Onnantól még inkább ő volt a csillogó páncélú lovagom, minden találkozást hatalmas kalandként éltem meg, akkor is, ha nem csináltunk semmi különöset. Két nagyon erős emlékem van arról, mekkora hős volt a számomra: az egyik, hogy az ő jóvoltából juthattam el először a tengerhez. Álltam a bokáig érő vízben, miközben a húgommal Bikinit énekeltek mögöttem, és arra gondoltam, nélküle talán sose láttam volna ezt a csodát (persze később még sokszor láttam, de akkor ez óriási dolognak tűnt). A másik szintén utazással kapcsolatos, talán ezért szeretek a mai napig ennyire utazni. Rengetegszer kivitt magával Németországba, amikor áruért ment. Végigénekeltünk a 12-13 órás autóutakat, és mire kiértünk, hangunk se volt már, és bár apukám nem tudott egyetlen idegen nyelven se, mégis bárkivel megértette magát. Ezt a talpraesettséget is megőriztem belőle, és a magam csendes módján azóta is hiszek abban, hogy nincs lehetetlen. Ezt ő mutatta meg nekem, az unikornis, a csodacsináló, az apukám.

Szentesi Éva

„Apa, Apa, Apacika, tedd be a Paffot! Apaaaaa, de tedd be a Paffot, most tedd be, a játszóra, de ez nem a Paff Apacika, mondom, hogy nem a Paff!" – és ugráltam, mint egy bolond, mert aztán kiderült, hogy mégis a Paffot tette fel bakeliten, persze én már akkor is szerettem ellentmondani, mert miért ne, csakazértis. Meg az István a király rockoperát, az volt a kedvencem ötévesen. Kívülről fújtam minden dalát, és én Koppánynak szurkoltam, Apaci meg nem értette, mit rontott el a nevelésemben. Hősként állta az első szülött lánya szertelen természetét, lepergett róla a hiszti, pedig az én hisztim az kemény volt, nem lehetett csak úgy bírni, de ő viselte, elviselt. Szerintem még a mai napig sem érti, hogy estem ilyen messze az ő fájától. „Rókamiki gyorsan számol: egy kettő három négy öt hat hét nyolc, Rókamiki gyorsan számol, Apacika még egyszer Rókamikit... meg a Paffot... meg Koppányt... meg téged! Meg még egyszer." Még. Egyszer.

D. Tóth Kriszta

12 éves voltam, és eszméletlenül komolyan vettem a sportot. Nagyon szerettem volna, ha büszkék lettek volna rám a szüleim. Ezért elhatároztam, hogy ha fene fenét eszik, én akkor is versenyezni fogok. És győzök. Edzettem, diétáztam, elviseltem az edzőm sokszor embertelen módszereit... és a többi tornászlány soha véget nem érő zrikálását. Mert nem voltam különösebben tehetséges. Nem voltam birtokában az általuk megfelelőnek tartott alkatnak sem. Folyamatosan azt hallgattam, hogy kövér, túl kövér vagyok. Nem látszanak a bordáim a tornadresszemen, nem lehet átlátni a combjaim között. Így hát koplaltam. Fogyni akartam. Meg akartam felelni. Sikert akartam. Azt akartam, hogy az én sportimádó apám büszke legyen rám. Az egyik mérlegeléskor az edzőm azt javasolta anyámnak, hogy szereljenek lakatot a hűtőszekrényre, mert 152 centisen és 32 kilósan még mindig nem vagyok elég jó ehhez. Nem szereltek, de két nappal később így is kiájultam az iskolapadból a gyengeségtől... Apám másnap bement az edzőhöz, majd hazajött, és azt mondta: elég volt. Leültetett, magyarázott egészségről, sportról, emberségről... én az egészből csak annyit értettem, hogy vége, nem mehetek többé RSG-zni. Elkeseredtem, sirattam a soha meg nem nyert aranyakat. Ő átölelt. Ma már tudom, hogy az életemet mentette meg.

Prónay-Zakar Gina

Az én apám nem volt hős. Azzá vált. Hozzátartozna a történethez, hogy amikor gyerek voltam, mennyire nem tudott mit kezdeni velünk, főleg velem, hozzátartozna az alkoholizmus, a letompulás, az elbutulás. De csak annyiban, hogy a lesüllyedés nélkül nem emelkedett volna fel, és talán nem vált volna hőssé. Hőssé, aki ahogy letette egyik napról a másikra a cigit, úgy szabadult meg az alkoholtól is. Úgy költözött vissza bele az értelem és érzelem. Két éven át küzdött a maga csendes, nyugodt módján a rák ellen, bár most, hogy ezt leírtam, nem is tűnik igazán pontosnak. Nem küzdött ugyanis, inkább együtt élt vele. Kéthetente befeküdt kemóra, ahová motorral járt be, de előtte még betolt egy papírtálcányi hurkát és kolbászt a lacipecsenyésnél. Kirándult, utazott, és próbálta bepótolni azt, ami kimaradt az elmúlt negyven évéből. Kitartóan és csendesen kezdte szeretni azokat, akiket valamikor régen próbált már szeretni, csak akkor nem sikerült neki. Nem habzsolta az életet, csak elkezdte élni. Megtanulni élni, mi a hőssé válás útja, ha nem ez?

Kormos Anett

Na, jó... de csak azért, nehogy bárki is azt higgye, hogy az ő apja hős volt, amikor az enyém az. Gyerekkoromban - mielőtt divatba jött a gombafrizura, és nekem is azt vágtak volna - szép lány voltam. Ezt általában mások is megjegyezték. Mire apám mindig azt válaszolta: szépnek kell lenni, mert hozomány az nincs. Miután én is Beatles-frizurát kaptam, nyilván heves gyűjtögetésbe kezdett, de hiába. Hozomány tényleg nem lett... nagyon nem. Apám szeme fekete mint a korom. Apám soha nem tudott „a szürkék hegedőse lenni". Apám sarkos, kemény, lerombolhatatlan. Pedig többször is megmarta az élet. Hoznék erre példákat, tudnék sokat, de nem fogok, mert nem az a lényeg, amit az élet elvett apámtól, hanem az, amit apám nem volt hajlandó odaadni. Soha nem adta oda a méltóságát, a becsületét, a tartását, a humorát. Van ez a mondás, hogy döglött oroszlánba nem rúgunk. Apám feküdt már mozdulatlanul kiterítve a szavannán... de a gyávák akkor se mertek igazán közel menni hozzá, csak körbejárták, mert tudták, zsigereikben érezték, hogy nem fog lent maradni. Apám sose maradt lent. Akkor se, ha muszáj volt, akkor se, ha lehetetlen volt felállni, akkor se, ha jobb lett volna lent maradni. Nem tehet erről. Ilyen.

-