Azokhoz szólok, akikről idő előtt leszaggaták a hősköpenyt! – Ballagási köszöntő egy gimnazista lánytól

–

Akkor azt mondta Isten: Legyen világosság! 

És mikor ezt mondta, Isten megteremtette a világosságot.

Világosság akkor is létezett, amikor valahol Franciaországban egyszer csak így szólt valaki: Figyeljetek, én ezt már nagyon unom. Létezik ugyan világosság és nappal, de az emberek fejében még mindig hatalmas sötétség honol. Persze, ez nem biztos, hogy így hangzott el, és valószínűleg nem is magyarul, de a lényeg ez volt. Szóval akkor azt gondolták, ők újraértelmeznék ezt a világosság dolgot. A plágium vádjától természetesen már nem kellett tartaniuk, jócskán eltelt annyi év, hogy minden jogi következmény nélkül felhasználhatták azt a mondatot, amivel Isten megkezdte a teremtést. Szóval a franciák azt mondták: Legyen világosság, de most már a fejekben is. 

Elképesztő iramban megindult tehát a könyvnyomtatás, hírlapok, folyóiratok jelentek meg tucatszámra, hogy minél több emberhez eljuttathassák a világosságot. Azt a világosságot, amit ők tudománynak, kultúrának, művészetnek neveztek. 

Egyvalamiről azonban megfeledkeztek jószándékú őseink. Mégpedig arról, hogy azt is eljuttassák a fejekbe, hogyan maradjanak meg embernek. A hit, hogy a világ fejlődésnek indul akkor, ha műveltebb lesz a társadalom, bedőlt. A felvilágosodás elbukott.  

 

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – tűnődik Vörösmarty, majd meg is válaszolja versében saját kérdését. Ha az árulók, gyávák, hitszegők, rabnép köntöseiből készülnek a könyvek lapjai, akkor ez az egész mind hiábavaló. 

Az emberek kiábrándultak a felvilágosodásból, nem hittek már abban, hogy a társadalom egésze átnevelhető könyvekkel. De mégis kellett valami kapaszkodó, valami, ami azt ígéri, hogy ez a világ mégsem olyan szörnyű hely, hogy az ember mégsem egy hiba a gépezetben. Erre adott választ a romantika. 

A romantikus alkotók a műveikben olyan hősöket alkottak meg, akikre az emberek felnézhetnek. Akik példaként állhatnak a társadalom tagjai előtt: nézd, így kellene élned! Az emberek elkezdtek hinni a tökéletes jellemek erejében, azokéban, akik képesek előremozdítani a világot.

Hogy a világ fejlődése azoknak a kiváló személyiségeknek köszönhető, akik fellázadnak, kilógnak a sorból, akik feláldozzák magukat a haladás oltárán, és kiteszik magukat a megvetésnek vagy a kitaszítottságnak.

Mindezt azért, hogy hosszú távon tegyenek hozzá valamit ahhoz, hogy ez a világ egy élhető hely legyen. 

Kedves Diáktársaim!

Biztos vagyok benne, hogy közöttetek is vannak olyan hősök, akikről eposzokat lehetne zengeni. Én most nem azokhoz szólnék elsősorban, akiknek soha nem volt gond beállni a sorba. A ballagási köszöntők legtöbbször azokat a diákokat említik meg, akik könnyen vették az akadályokat, akiknek a középiskolai évei úgy rögzülnek, mint az életük egy olyan szakasza, amire mindig mosolyogva emlékeznek vissza, hiszen folyamatosan sikerekkel gazdagodtak. 

De én most nem hozzájuk intézem szavaim elsősorban. Azokhoz szólnék, akikkel elhitették: muszáj, hogy a társdalom elfogadja őket. Azokhoz, akikről a világ idő előtt leszaggatta a hősköpenyt. Akik válaszút elé kerültek, és nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elfogadás helyett a saját útjukat válasszák. Azokhoz, akiket megcsorbított a világ. 

Ugyanis az ilyen kivételes jellemek viszik sokszor előbbre a világot, és nem azok, akik engednek a társadalom akaratának. Azok cipelik a hátukon az emberiség sorsát, akik mernek szembemenni a normákkal.

Akik ki merik mondani azt, amiről a többség azt gondolja: badarság. Pitagorasz ki merte mondani, hogy a Föld gömb alakú, vállalta a meghurcolást, vállalta azt, hogy bolondnak bélyegzik. Mégis megtette. És tudjátok, miért? Azért, mert ő a hosszú távban bízott. Nem érdekelte a saját élete, nem érdekelte a dicsőség, nem érdekelte az elismerés.  

 

Ha belegondoltok, ma is azokról az emberekről tanulunk, akik kilógtak a sorból. Akik bátrak voltak és mertek lépni az emberiség érdekében. Akik mertek bolondot csinálni magukból, miközben lepattant róluk a gúnyos kacaj. 

Hogy ki volt a történelem legnagyobb lázadója? Hát maga Jézus Krisztus. Elviselte azt, hogy hamis prófétáság vádjával keresztre feszítsék, hisz mi mást jelentene az, hogy Jézus értünk halt meg, ha nem azt, hogy szembe mert menni mindennel, mert tudta: jóval jelentősebb cél vezérli, mint a saját élete megtartása?

Szóval, kedves diáktársaim, ha elfogadtok tőlem valamit útravalóul, akkor az legyen ez: ne legyetek megalkuvók! Ha nem a saját érdeketek lebeg előttetek, hanem az általános haladás, kérlek titeket, ne hagyjátok, hogy bármi is letörje a szarvaitokat. Mert hősök vagytok, és olyan csodálatos dolgok érlelődnek bennetek, amiknek muszáj kivirágoznia. Ne hagyjátok, hogy kigyomlálják belőletek az egyediséget, merjetek mások lenni, nyíltan, és büszkén. Hadd idézzem Karinthyt: 

„Megváltó Atyaisten – aki tudja, hogy lehet elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett? Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.”

Pamlényi Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Five