-

A héten mikrofonhiánnyal küzdök. Gondoltátok volna? Én nem. Nem is volt olyan szerves része az életemnek a mikrofon, tényleg csak ritkán ültem mögé, évente két-három hétre. Az elején iszonyúan szenvedtem, aztán egyre jobb lett. Pont, amikor már kezdett volna igazán jól menni, akkor távolodtam el tőle.

Londonban most zajlik az úszó Európa-bajnokság, én pedig hol vasalás, hol Duplo pakolgatás közben nézem vissza a délutáni döntőket. Fél szemmel, fél füllel. Pedig néhány éve minden idegszálammal egy kicsiny képernyőre tapadtam, és legjobb tudásom szerint próbáltam összehangolni a papírjaimon összekuszálódott jegyzeteimet, a gondolataimat és az élőkép eseményeit. Mindez az Eurosport stúdiójában történt hét éven át minden úszó világverseny alkalmával.

Már nem is tudom, ki továbbította nekem azt az e-mailt 2005-ben, amit a csatorna, a fórumjára regisztrált e-mail címekre küldött ki azzal a felhívással, hogy bővítik a csapatot. Én éppen akkor szálltam ki végleg a medencéből, kezdtem el a kommunikáció szakot, és néztem valami munka után az egyetem mellett, úgyhogy testhezállónak éreztem a feladatot. Jelentkeztem, aztán elmentem felvételit írni, amiből szerintem ma is legendásan kínos mondatokat lehetne idézni. A memóriámból egyszerűen hiányzik az a fiók, amibe a lexikális tudást pakolják bele. Képtelen vagyok neveket, évszámokat, métereket, részidőket és helyezéseket megjegyezni. Szóval az ilyen irányú tudás felmérésére szolgáló megmérettetéseken mindig csúfos vereséget szenvedtem. Azt hiszem, a szóbelin való részvételt annak köszönhetem, hogy viszonylag kevesen jelentkeztek olyanok, akik jártasak voltak az úszósportban.

Elég nehéz közvetíteni az úszást. Sokáig nekem sem ment. Az első pár évben rettenetes hibáim voltak. Képtelen voltam összehangolni, és jókor, jó ütemben megosztani azt a rengeteg információt, amit az adásra való felkészülés során összegyűjtöttem. Egy olyan országban, ahol mindenki nagyon ért mindenhez, de különösen a sporthoz, nem fér bele túl sok tévesztés. Főleg egy nőtől, egy olyan területen, amelyet alapvetően a férfiak uralnak.

A sportról való okoskodás elég macsós dolog, nehogy már egy nő jobban tudjon náluk bármit is. Ha pedig rosszul mondott valamit, az duplán megbocsáthatatlan.

Pont ezért volt szerintem hihetetlen bátor húzás 2005-ben, hogy több női kommentátor is megszólalási lehetőséget kapott, akik közül mondjuk Ajkler Zita vagy Szántó Petra ma is rendszeresen hallható a csatornán. A kommentátorság nagy része ugyanis tanulható, a nem tanulható része pedig nemtől független. Akiben van elég alázat, kitartás, kíváncsiság, és akad némi tehetsége a szavak és mondatok összeszövéséhez, annak lehet keresnivalója ezen a pályán.

Én az első pár évben „csak” szakértősködtem, ami rettenetesen frusztrált. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy parasportolóként hiteles lehetek, hiszen nem vagyok puszipajtás az összes versenyzővel, a magyarokat többnyire ismerem személyesen, de a nemzetközi sztárokat pont úgy csodálom, mint a tévé képernyője előtt ülő nézők.

Évekig tartott elengednem ezt a szorongást, amiben talán az jelentett áttörést, hogy Varga Ákos és Szabó Gábor (állandó kommentátor társak) unszolására elkezdtem közvetíteni. Ez azt jelenti, hogy nemcsak két versenyszám között, vagy az eredményhirdetés alkalmával szólaltam meg és mondtam el pár saját gondolatot, hanem egy-egy versenyszám kapcsán én mutattam be a versenyzőket, és én dumáltam végig arról, ami a medencében zajlik, miközben tempóznak.

Ez könnyű  feladatnak hangzik, pedig állati nehéz ám. Az úszásban ugyanis rengeteg az induló, előfordul, hogy több százan állnak rajthoz egy-egy számban. Nyilván nem kell tudni minden egyes versenyzőről mindent, de a döntőre esélyes tíz-tizenötről azért illik mondani néhány alapinformációt. Ráadásul van olyan, hogy a legjobbak háromszor is leússzák ugyanazt a versenyszámot. Olyankor nem árt, ha az ember tud némi változatosságot csempészni a jellemzésbe. Ahogy fentebb utaltam a memóriám üres fiókjára, gondolhatjátok, hogy ez mennyi felkészüléssel járt. 2006-ban még semmilyen adatbázis nem állt a rendelkezésünkre, úgyhogy kockás füzetbe jegyzeteltem mindenkiről mindent. Aztán vagy sikerült elmondani, vagy nem. Folyamatosan szűrni kellett az infókat, és eldönteni, hogy melyik helyzetben osztom meg a nézővel egyiket vagy másikat.

A versenyhelyzet közvetítése sem könnyű, nekem például rendszeresen fel volt díszítve cédulákkal a monitorom, hogy ne keverjem össze a pályákat (azt hiszem, egyetlen olyan világesemény sem volt, ahol ne keveredtem volna meg legalább egyszer), egyszerre nyolc pályát kell figyelni, és egymáshoz viszonyítva elemezni a versenyzőket. Sok számban úgy zuhannak be nyolcan a célba, hogy a hivatalos végeredményig fogalmunk sincs a helyezésekről.

Mindeközben egy francia rendező dumál néha a fejemen lévő fülesbe, és az sem baj, ha azt is le tudom követni, hogy a mellettem ülő vendég épp miről beszél, illetve mikor szeretne megszólalni.

Egyszerre nagyjából négy-öt dologra figyel az ember: a papírra, a képernyőre, a részidőket jelző monitorra, a rendezőre és a mellette ülőre.

Hosszú évekbe telt, mire belejöttem, míg magabiztosan mentem be a stúdióba. Aztán Barnabás születése után kihagytam egy évet. Majd elköltöztünk.

Tavaly nyáron hazautaztunk a világbajnokság ideje alatt, és újra mikrofon mögé ülhettem arra az egy hétre, de az már teljesen más volt. Egy év kihagyás után már nem igazán találtam a helyem az éterben. Egyszerűen más fordulatszámra állt az agyam az anyasággal töltött hétköznapokban, és kevés volt rá az a néhány nap, hogy visszarázódjak.

Idén sokáig reménykedtem abban, hogy a csatorna engedélyezi a helyszíni közvetítést, és Ákossal meg Gáborral a londoni uszodából jelentkezhetünk. Ez végül nem sikerült, én viszont addig vártam a válaszra, míg a sajtó akkreditációs időszakból is kicsúsztam, és a hazautunkat sem tudtuk volna már megszervezni.

Úgyhogy itt ragadtam Londonban, távol a jó kis üvegkalitkától, ahonnan most is beszél a két kollégám, távol az események színhelyéül szolgáló medencétől, mert Barni napirendjébe nem fér bele az egész napos ingázás.

Néző, szurkoló lettem, méghozzá a legidegesítőbb fajta, aki állandóan csak azt figyeli, hogy mit mond a kommentátor.

És mindig okosabb nála.

Pásztory Dóri