„Az edzőm azt mondta, addig kellene fogynom, amíg le nem áll a menstruációs ciklusom” – Éhező sportolók viadala

–

Megszégyenítés és éheztetés a győzelemért

„Hatévesen kezdtem a versenysportot, és már akkor folyamatosan hallottam, hogy az edzők megjegyzéseket tesznek az edzéseken egyik vagy másik versenysportoló súlyára vagy testalkatára. Állandóan azzal ijesztgettek, hogyha ezt vagy azt megesszük, akkor el fogunk hízni. Az edzőtáborokban rendszeresen átkutatták a táskákat, és kivették belőle, amiket a szülők csomagoltak be a gyereküknek arra az esetre, ha a főétkezéseken kívül megéheznének.

A napi nyolc-kilenc órás tábori edzések mellett tilos volt a leveshez kenyeret fogyasztani, és ha kiderült, hogy valaki repetát kért az ebédből, büntetésben volt része. Későbbi táborokban előfordult, hogy az ebédből csak a salátát és a húst ehettük meg. Annyira éhesek voltunk, hogy inkább lefeküdtünk este fél nyolckor aludni.

Pedig bármennyit ehettem, rajtam sosem látszott. Akkor zuhant rám ez az egész, amikor abbahagytam a versenyzést. Anorexiás lettem. Korábban imádtam enni, de ez mostanra már csak egy kötelező tevékenység az életemben. Testképzavarom van, és más mentális problémákkal is meg kell küzdenem” – számol be egy sportoló arról, hogyan hatott rá az évtizedes dresszúra.

Egy másik élsportoló pedig arról mesél, hogy az edzője az egyik nemzetközi edzőtáborban tehénnek nevezte. „Azt javasolta, hogy ebédre csak salátát, vacsorára pedig kizárólag fehérjeitalt fogyasszak az egész napos kemény edzésmunka után.

Azt mondta nekem, hogy addig kellene fogynom, amíg le nem áll a menstruációs ciklusom, sportoló korában ő is ezt tette, és nincs benne semmi rossz.

A családommal ezt nem vállaltuk. Azóta sportágat váltottam, ahol nem érnek ilyenek. De az a korábbi felszabadultság, ami bennem volt, hogy bármilyen ruhában csinosnak látom magam, és hogy elégedett vagyok magammal, amikor a tükör elé állok, nem jött vissza.” 

„Nekem azt mondta az edzőm tizenhat éves koromban, hogy le kéne fogynom a két hónappal későbbi Európa-bajnokságig. Hét kilót fogytam, napi egy joghurtot vagy egy virslit ettem… Alig maradt erőm. Sosem voltam igazán vékony, de mindig én voltam az egyetlen, aki végig bírta csinálni elejétől végig az összes alapozó edzést.

Az Európa-bajnokság után az utolsó megmaradt eurómon egy csokit vettem, és elbújtam a WC-ben megenni. Akkor éreztem először, hogy ez így nincs rendben”

– idézi fel sportolói pályafutását egy harmadik lány, aki szintén testképzavarral küszködik a versenysport befejezése után tizenhárom évvel is. Bár semmi felesleg nincs rajta, sokat foglalkozik a súlyával, és azt mondja, az a beskatulyázás az edzéseken, hogy ki kövér és ki nem az, egy életre megnyomorít.

Tényleg ilyen rossz a helyzet?

Több, mostanra már edzőként dolgozó korábbi válogatott sportoló beszámolója szerint az egyik legnagyobb probléma az, hogy az edzőképzéseken egyáltalán nem képzik az edzőket arra, hogyan kell a táplálkozásban iránymutatást adni a sportolóknak. Szerintük Magyarország – bár már sokkal több információ áll rendelkezésre a táplálkozás szerepéről a sportban – még most is jelentősen el van maradva a nyugati gyakorlathoz képest abban, hogyan kell jól támogatni egy versenysportoló életmódját. Persze vannak jó példák, amikor külön dietetikus foglalkozik a sportolókkal, és vannak edzők, akik ösztönösen jól segítik a versenyzőket a súlyuk megtartásában, de a legtöbb esetben sem a kultúra, sem a pénz nincs meg rá, hogy az edzők egy csapatban dolgozva más szakértőkkel igazán professzionális módon támogassák a versenyzőiket. A fent bemutatott példák szélsőségesek, de nem egyedülállóak. A testsúly alapján történő megkülönböztetés az edző, a versenytársak, de időnként a szülők által is, teljesítménytől függetlenül, sokszor kimondatlanul jelen van.

Azt gondolnánk, csak az esztétikai sportágakban fordulhat ez elő, de ennél jóval szélesebb kör érintett, ezért különösen fontos, hogy az élsportoló gyerekek mögött egy jól tájékozott, a háttérből figyelő szülői szempár, és egy érzelmi biztonságot adó család álljon.

A kimondott szónak ereje van

„A testsúlykontrollban és étkezési zavarokban leginkább érintett sportágcsoportok az esztétikai sportágak, a súlycsoportos sportágak és az állóképességi sportágak – részletezi Oláh Petra sportszakpszichológus, sportoktató. – Érthető, ha egy edzőnek fontos, hogy a sportolója képes legyen végrehajtani az elemeket, vagy hozni a nyerő formát, hiszen ettől lesz ő maga is sikeres. Nagyon fontos azonban a támogató sportoló-edző kapcsolat, amelyben az edző a versenyzőhöz kellő empátiával fordul, és az is, hogy az edző csapatban dolgozzon és gondolkodjon. Vagyis ne próbáljon egy személyben dietetikus, pszichológus, szülő, sporttárs és akár barát is lenni. Ezek szükségesek ahhoz, hogy a versenyzőt ne fenyegesse a kiégés, és hosszú távon meg lehessen tartani.”

Ha pozitív üzenetek formájában szocializálja az edző a fiatal sportolót és a szülőt arra, hogy hogyan kell táplálkoznia, azzal sokkal hatékonyabb együttműködést érhet el. Vagyis nem azt hangsúlyozzuk, hogy mit ne tegyen a sportoló, hanem azt, hogy mit igen. Azt kell átadni a szülőnek és a gyereknek, hogy a sporttevékenység egy tudatos életvitelt, táplálkozást, életfelépítést, valamint tervezést igényel a család szinte minden tagjától. 

A szakember szerint, ha egy fiatal sportoló pályafutása során szükségessé válik, hogy kontrollálja a testtömegét, akkor ennek a legjobb módja, ha az edző külön beszélget mind a gyerekkel, mind a szülővel. Világos, de egyszersmind pozitív és motiváló üzenetekkel azt kell elmondania a gyereknek, hogy ő, mint edző, miben tud segítségére lenni, mindemellett milyen tevékenységeket, attitűdöt vár a sportolójától. A szülőknek pedig segítséget kell nyújtania abban, szükség esetén hová lehet a sportolót irányítani (például dietetikushoz, sportorvoshoz, endokrinológushoz).

A testsúlykontroll extrém formája ugyanis, amely nemcsak a sportoló versenyzői pályafutása alatt, hanem annak befejezése után is kialakulhat, hasonló lehet ahhoz, mint amikor egy aprócska hógolyó elindul lefelé a hegy tetejéről, és lavinává duzzad. 

Jogilag sem mindegy, mit tesz egy edző

Az ENSZ gyermekjogi egyezménye rögzíti, hogy

minden tizennyolc éven aluli sportoló elsősorban gyerek, és csak másodsorban sportoló. Semmi olyat nem követhet el egy kiskorú – legyen szó bármilyen jellegű képzési formáról, tevékenységről –, amiért megszégyenítés, bántalmazás lenne a büntetése.

A jobb teljesítményre, sikerekre való motivációnak ezért egyáltalán nem lehet része a gyerek emberi méltóságának megsértésével járó minősítés és megjegyzések. A gyermekjogi megközelítés szerint a sport elsősorban örömforrás kell hogy legyen, és a gyerek életkori/fejlődési szükségleteire kell reflektálnia.

Visszatérve a cikk elején említett példákhoz, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány gyerekjogászainak álláspontja szerint egyáltalán nincs rendben, ha az edző a gyerek saját személyes holmijába belenyúl, abban kutat vagy eltulajdonít abból valamit a gyerek engedélye nélkül, ahogy az sem, ha a gyerekek egészséges szükséglete, igényei ellenére nem kapnak elegendő mennyiségű/minőségű ételt, megfelelő ellátást egy táborban. 

Sőt, a mérleggel való napi mérés, durva megjegyzésekkel, minősítésekkel társítva, különösen a többiek előtt, sérti a gyerekek védelméhez való jogát az érzelmi bántalmazással szemben, illetve ily módon a testtömegre, -súlyra vonatkozó személyes adatai sincsenek megfelelően kezelve, tiszteletben tartva az edző által. A gyerekeket, kinézetüket, teljesítményüket bármilyen módon sértő, rendszeresen becsmérlő megjegyzések szintén érzelmi bántalmazásnak minősülnek. Ez jogilag is bőven kifogásolható problémákat vet fel. Ugyanis nem versenghet más gyermekjogi értékekkel – különösen, ha olyan nagymértékű fizikai és érzelmi erőt, igénybevételt jelent a gyakorlása, mint amilyenben egy sportoló gyereknek része van.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság állást foglalt

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) saját honlapján külön oldalt és számos tanulmányt szentel az egészséges testképnek. Kifejezetten nem javasolják például, hogy az edző nyomást gyakoroljon a sportolóra azért, hogy fogyjon, ahogy azt sem, hogy az edző részt vegyen a sportoló súlyának meghatározásában. Azt javasolják, hogy ha a sportoló nem látja megfelelőnek a súlyát vagy a testarányait, forduljon táplálkozási szakértőhöz vagy dietetikushoz.

Az NOB hivatalos állásfoglalásában kiemeli, hogy az edzőnek hangsúlyoznia kell: sokkal inkább a megfelelő egészségi állapot, mintsem a súly segíti elő az optimális teljesítményt. Az állásfoglalásban azt is közzéteszik, hogy milyen egészségi következményekkel jár a női sportolókra az alacsony energiabevitel és a testsúly túlzott (patológiás) kontrollja: ilyenek a menstruációs zavarok és az ebből fakadó csökkenő csontsűrűség, gyakoribb fáradásos csonttörés, valamint a nagyobb valószínűséggel megjelenő csontritkulás és keringési betegségek. Az evészavarok gyakran járnak együtt pszichológiai problémákkal, beleértve az alacsony önbecsülést, a szorongást és a depressziót. A fenti gondok pedig jelentősen érintik a teljesítményt.

Egyre több sportágban várunk el irreálisan magas, emberfeletti teljesítményt a sportolóinktól

A NOB állásfoglalása igen biztató, de mit sem ér, ha a szabályok nem változnak, és valójában arra ösztönzik az országaikat képviselő sportolókat, hogy mindig többet és még többet mutassanak.

Harminc évvel ezelőtt nemcsak az utcán, de a sportpályákon sem kellett annyira vékonynak lenni, mint ma. 

Ahogy a doppingot, úgy talán a kórosan alacsony testtömegindexet és testzsírarányt is ideje lenne megtiltani a sportolók számára. Ha pedig nem marad más, a szülő még mindig nagy befolyással lehet, hiszen az övé az utolsó szó, ha a gyerekéről van szó. Mindenki tegye fel magának a kérdést: szeretnénk-e a sportolóinkat a modern kor gladiátoraivá alakítani, vagy inkább olyan feltételeket teremtünk a számukra, amelyekkel nem tesszük tönkre az életüket. 

Kőrizs Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Sally Anscombe