–

– Van egy titkom. 
– Jó. Olyanja mindenkinek van. 
– De nekem tényleg van egy titkom, ami itt feszít belül, és soha nem fogom senkinek elmondani. 
– Jó. Ilyen titka is van mindenkinek. 
– Na de… ez a titok velem kapcsolatos, és úgy őrizgetem, mint a legféltettebb kincsemet. 
– Ilyen titka is van mindenkinek. 

Egész egyszerűen nem bírom magamban tartani a titkokat. Mármint a sajátjaimat. Legalább egyvalakinek tudnia kell őket, mert különben szétfeszítenek, megölnek és összenyomódom a súlyuk alatt. Kicsi leszek, egészen töpörödött, összeaszódom, ha csak én tudom, ha nem mondhatom el senkinek őket. Erről szól a Karinthy-vers is: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”

Mert ha elmondom mindenkinek a titkomat, akkor már nincs is akkora jelentősége. Ugye? Ebben azért nem vagyok biztos. 

Szóval tegyük fel, hogy van egy titkom. De azt is tudja már valaki más is, akivel korábban megosztottam. Amit két ember tud, az meg már nem titok. Ugye? Ugye! Így tartja a mondás is.

Amikor hét évvel ezelőtt beteg lettem, nagyon sokan figyelmeztettek arra, hogy ne beszéljek erről, kezeljem úgy, mint egy magánügyet, amit teszem azt, még szégyellni is kell. Ne írjak róla cikket, ne posztoljam a kopaszra nyírt fejem, mert ez elborzaszthat másokat. 

Én pedig nem hallgattam senkire, és azt, amit nem mondhattam el senkinek, elmondtam mindenkinek, mint az említett versben. 

És ez felszabadított.

Hogy nem egyedül cipeltem a terhet, hogy voltak ott mások is, akik jöttek, és átvettek belőle kisebb-nagyobb súlyokat, könnyebbé téve a teher elviselését. Persze ezzel egyetemben rengeteg bántás is ért – de kit érdekel ez már így utólag? Amúgy az, hogy beteg vagy, nem igazi titok. Nem egy szégyellni való vagy őrizgetendő titok, mégis sokan úgy kezelik: „Jaj, nehogy beszéljünk róla, nehogy megkérdezd tőle ezt vagy azt.” 

Az igazi titkok pedig feszítenek. 

De annyira feszítenek, hogy alig lehet együtt élni velük. 

Nem tudom, hányan látták közületek az Agymenők című sorozatot, de aki igen, az tudja, kicsoda Sheldon Cooper. Nos, Sheldon semmilyen szinten nem hajlandó arra, hogy titkokat őrizgessen. Szinte beleőrül magába a tudatba is, hogy neki meg kell őriznie valaki titkát, ezért hisztérikusan elzárkózik tőle, vagy ha már megtörtént a baj, és rábíztak valami fontosat, amit nem mondhat el, akkor iszonyatosan furcsán kezd viselkedni. Például megtervezi, hogy elköltözik, és nem beszél azzal a barátjával, akinek nem szabad elmondania a titkot. Persze ez egy komédia, igazi, vérbeli sitcomos humor, ami számtalan megmosolyogtató helyzetet szült az Agymenőkben. De a való életben is így van ez valahogy. 

Nagyon nehéz, szinte feszítő érzés nem elmondani senkinek, de tényleg senkinek azt, ami velünk történt, és nem akarjuk, hogy más is tudomást szerezzen róla. 

A legtöbb ember életének vannak területei, amiket jobb, ha sűrű köd borít. És amikről jobb, ha nem tud senki. Mégsem bírtam magamban tartani azt sem, ami velem történt, és nem feltétlenül vagyok rá büszke. Vagy inkább gyorsan elfelejteném. Persze nem kürtöltem világgá, de megosztottam néhány olyan emberrel, akit a bizalmamba fogadtam. És természetesen volt már olyan is, hogy nagyon pórul jártam. 

Nem mértem fel, kire bízom a titkom, az pedig visszaélt vele. Megfenyegetett, hogy kiteregeti, hogy kiad – és meg is tette. Ráadásul nyilvánosan. Azt éreztem, megsemmisülök. Nem a titok nem titokká válása semmisített meg, hanem az a mérhetetlen csalódás, amit az ember okozott, akiben megbíztam.

Nemcsak azt éreztem, hogy elárult, hanem azt is, hogy összemocskol valami iszonyatos gennyel, amit csak nagyon nehezen tudok majd letakarítani magamról. Nem a titkolt dolog volt piszkos, hanem maga a gaztett.

Nem bírtam sírni, de olyan volt, mintha kitépnék a csontjaimat a helyükről. Megalázó volt, és megrázó. 

Nagyon sokat tanultam ebből. Ennyit magáról globálisan az emberről, a természetéről én még nem tanultam, mint ez alatt a nyár alatt. Olyan lecke volt, ami csak a legjobban figyelő tanulóknak jár. 

S hogy mi van akkor, ha rám bíznak egy titkot? Amikor a lelkemre kötik, hogy „ezt tényleg soha senkinek ne mondd el”? Hát akkor hallgatok. Ha máséról van szó, nagyon jó vagyok titoktartásban. És soha nem árulnám el azt, aki rám bízta a titkát. 

Szentesi Éva

Lehet, hogy még magad elől is titkolod a titkaidat? Ha igen, olvasd el a ITT HVG Extra Pszichológia Magazinban, mit mond erről egy szakember!

Kiemelt kép: Unsplash/Nik MacMillan