-

 „Mégis mit keresel Ruandában egyedül, nőként?!” – hangzik el gyakran a kérdés. Na jó, azért nem voltam teljesen egyedül, a témavezetőm és az egyik kollégám az első három napban itt maradtak velem, de aztán mentek tovább Tanzániába. Én pedig négy héten keresztül leszek itt egyedül. Sokaknak ismerősen csenghet a kelet-afrikai ország neve, amely világhírnevet az 1994-es szörnyű népirtás miatt szerzett. Abban a borzalomban, amikor az etnikai konfliktus következtében közel 800.000 ember vesztette életét. Ilyenkor szokták mondani nekem: Biztos nem vagy normális, hogy odamész…! Lehet, hogy nem vagyok az, de legalább azt csinálom, amit régóta szerettem volna. Ezért pedig be kellett vállalni a sok oltást és a félelmeken való túllépést.

Persze hozzá kell tennem, hogy az elmúlt húsz évben rengeteget alakult az ország. Számomra a legérdekesebb változás a nők és férfiak közötti egyenlőség fejlődésében ment vége.

Világviszonylatban 2003 óta itt a legmagasabb a női parlamenti politikusok aránya, jelenleg 64 százalék. (A világátlag 23, Magyarországé pedig tíz százalék.)

Ezt az információt szinte mindenki nagy meglepetéssel fogadja. Hivatalosan tehát az úgynevezett gender, azaz a társadalmi nemeket érintő stratégiák gyakorlati megvalósulását kutatom ebben az egy hónapban, ez ugyanis a disszertációm témája. A helyi Ruandai Egyetem Gender Intézetének látogató kutatójaként (visiting researcher) készítek interjúkat politikusnőkkel és civil szervezeti vezetőkkel. Nem szeretnék senkit untatni a doktorimmal, úgyhogy inkább a tavalyi utunkról mesélnék.

kislanyok_wmn

Először 2015-ben jártam Ruandában és Tanzániában csoportos terepmunka során, hivatalosan. Nem hivatalosan pedig azért mentem, mert mindig is el szerettem volna jutni Afrikába. Vagy legalábbis azóta, hogy ötévesen láttam az Oroszlánkirályt. Mondhatni, kiemelt tétel volt ez az út a bakancslistámon. Arra persze nem gondoltam, hogy ilyen hamar meg is fog valósulni. Bár a doktori témaválasztásom kapcsán titkon reménykedtem benne, valahogyan azért majdcsak sikerül egyszer ellátogatnom a fekete kontinensre. Régóta érdekelnek az afrikai női politikusok és elnökfeleségek történetei, az egyetemi szakdolgozataimat is az afrikai nők társadalmi és politikai szerepvállalásairól írtam.

Az első útra tehát témavezetőm és egy kollégám társaságában került sor 2015 márciusában. Először Tanzániába, Arushába, az egyik legnagyobb turistaelosztó központba repültünk. Őszintén szólva számomra az első pár nap olyan volt, mintha egy filmben vagy a National Geographicban sétálnék. Mintha egy álomban járkálnék, minden annyira más ott, mint nálunk. Mások az óriási hegyek, a banánfák, a kaméleonok, a nagy és zöld növények, meg persze az emberek, akiknek ebben a térségben már tényleg fekete a bőrük.

Tanzániát követően Ruandába vitt tovább az utunk. Kigaliban egy fejlett várost ismertem meg, több tíz emeletes szállodákkal és magas irodaházakkal. Elég sok turista utazik egyébként ebbe az országba is, főként a gorillák miatt. A helyiek vezetésével úgynevezett gorilla-túrákon lehet részt venni. Innen csenghet ismerősen Dian Fossey neve, akinek életéről Gorillák a ködben címmel készült film. Kigaliban csatlakoztunk a skóciai St. Andrews Egyetem kutatócsoportjához, akikkel együtt jártuk be az 1994-es népirtás emlékhelyeit. Ellátogattunk magas biztonsági kockázatú börtönökbe, interjút készítettünk miniszterekkel és civilszervezetek vezetőivel. Valamint a kabineti tárgyalóteremben kétórás interaktív beszélgetés erejéig maga a ruandai elnök, Paul Kagame fogadtatásában részesültünk.

Kigali

Számomra az út legérdekesebb része a nők és férfiak közötti egyenjogúság feltérképezése volt. Ruanda és a női érdekérvényesítés kapcsán elmondható, hogy az 1994-es népirtás után, különösen a 2003-ban beiktatott új alkotmány normáinak köszönhetően kiemelt hangsúlyt helyeznek a társadalmi nemek közötti egyenlőség megteremtésére, valamint a női érdekérvényesítésre.

Ennek egyik oka a genocídium okozta demográfiai egyenlőtlenség, ami miatt 1994-ben a lakosság 70 százalékát lányok, nők és özvegyek alkották.

Meg az összes vagyonukat elvesztett nők, akik egyedül maradtak, és arra kényszerültek, hogy az életben maradt, de tartós fogyatékosságot szerzett családtagjairól és gyermekiről gondoskodjanak. Itt kell megjegyezni, hogy Paul Kagame számára mennyire kulcsfontosságú volt, hogy Ruanda a nemzetközi közösség felé a népirtást követő újjáépítési folyamatok során demokratikus értékeket képviseljen. Ennek kiemelkedő elemét képzi a női politikai reprezentáció és érdekérvényesítés.

Mégiscsak üdítő és egyben furcsa élmény volt, hogy azok a történelmi események és helyszínek, amelyekről olyan sokat olvastam, egyszerre váltak számomra élővé és elevenné az odautazásom alkalmával. Persze ehhez jó messze kellett utaznom, egy teljesen eltérő éghajlati és kulturális környezetbe. Természetesen vannak olyan szabályok, amelyeket alapvetően be kell tartani. Ilyen például az, hogy fehér nőként nem szabad sötétedés után egyedül mászkálni, ami egyébként elég hamar, már hatkor bekövetkezik az Egyenlítő közelsége miatt. Az estéim így nagyrészt a napi anyagok feldolgozásával telnek. De nem unatkozom!

 Bagi Judit