–

A véradás megszervezésében férfiak is tevékenyen részt vettek, de nők körében hirdették meg, így a legtöbb véradó természetesen nő volt. Az eseményről fotók is készültek, ez indította el a kommentcunamit.

De valóban érzéketlenebbek lennénk mi, férfiak? És valóban erősebbek is? Fizikai erő tekintetében általánosságban véve biztosan, bár Hosszú Katinka szerintem bármikor legyőzne sok millió férfit szkanderben. Különbözőek vagyunk, tény, de úgy vélem, a nemi szerepek sokkal inkább tanultak, mintsem természettől fogva adottak. Ezért a természetre hivatkozva a másik nem – vagy inkább egy másik ember – felmagasztalása, vag „az erősebb nem” hibáinak legitimizálása nem oké. Nem jobb, és persze nem is rosszabb senki, csak azért, mert férfiként vagy nőként éli az életét, vagy transznemű... vagy akármi. Egyszerűen más, és ha a férfiak néha érzéketlen tuskónak tűnnek, az azért is van, mert ilyennek nevelték őket – a „normálisnak” vélt munkamegosztás miatt – a nők.

Már születésünk előtt elvárásokat fogalmaznak velünk szemben. Az ultrahangvizsgálatokon eldőlni látszik minden, és alig van kismama, aki úgy megy be ma már a szülőszobára, hogy ne tudná a születendő kisbabája nemét. Kislánynak talán vesznek kék babaruhát, de kisfiú csak tévedésből kaphat rózsaszínt. A nemi szerepek társadalmi, kulturális átörökítése tehát már születésünk előtt megkezdődik. Egy kislánynak babáznia kell, egy kisfiúnak pedig hős katonának, felfedezőnek kell lenni, ő játszhat versenyautókkal, és ha elesik, azt mondják neki, hogy „a fiúk nem sírnak”. Pedig a fiúknak is fáj, ha elesnek. A fiúknak is fáj, ha csúfolják őket. A társadalmi elvárásokat átörökítő anyukájuk viszont arra tanítja őket, hogy az érzelmeiket fojtsák vissza, mert ez az elvárt, „férfias” viselkedés. Aztán értetlenül állnak, amikor a férjük, a szerelmük, a párjuk egy csomó helyzetben úgy viselkedik, mint egy fadarab. Honnan is tudhatná, hogyan kellene megvigasztalni, empatikusnak lenni, szeretetet kimutatni, ha egész életében azt tanulta, hogy az érzelmek kifejezése nem férfias dolog?

A mi kultúránkban a férfiak a legritkább esetben adnak egymásnak puszit, nem ölelik meg egymást, nem panaszolják el egymásnak a bajaikat. Tisztes távolságból kezet fognak. Ez férfias.

Csakhogy ez a férfias, macsó viselkedés nem a természetből, azaz az Y-kromoszómából levezethető nemi szerep, hanem tanult, és ettől a nemi szereptől a férfiak is szenvednek – ezt kellene nekik is megérteniük. Míg a nőknek szélesebb skálán adott a lehetőség, hogy kifejezzék az érzelmeiket, így könnyebben fel tudják dolgozni a problémáikat, könnyebben kérhetnek segítséget is. A férfiaknak azonban hallgatni kell ezekről. 2009-ben például Magyarországon 100 ezer lakos közül 8,8 nő és 37,1 férfi követett el öngyilkosságot. Tekintsünk most el attól, hogy a XIX. század vége óta megdöbbentően sok honfitársunk vet önkezével véget az életének, és koncentráljunk csak arra, hogy a két nem között arányaiban megdöbbentő a különbség. A férfiak az öngyilkossági statisztikák alapján tehát jóval sérülékenyebbek, gyengébbek a nőknél. Már a II. világháború idején rájöttek a Brit Királyi Légierőnél, hogy a női pilóták jobban bírják hosszú távon a stresszt, mint a férfi kollégáik. Abban az időben az angol pilótanők igazi hősöknek számítottak az Egyesült Királyságban – egyébként ugyanolyan fizetést is kaptak, mint a férfiak.

Biztos vagyok benne, hogy a nők nem gyengébbek. A fizikai erő ugyanis a XXI. században nem lehet mérvadó az emberi kapcsolatokban. Már nem az őskorban élünk, ahol mamutra kell vadászni, hogy meglegyen a családnak a betevő, és mint az elején jeleztem, a testi erő tekintetében sem biztos, hogy igaz: a nők a gyengébbik nemhez tartoznak. Abban is biztos vagyok, hogy a hagyományos nemi szerepek nem jók. Hála istennek ma már nem minden nő a konyhában képzeli el az életét, ahonnan csak gyereket szülni jön elő. A férfiak pedig kezdik megtanulni kifejezni az érzelmeiket: nincs abban semmi férfiatlan, sőt, ha egy újdonsült apuka a szülőszobában részt vesz gyermekük születésében, és nem baráti körben  pálinkázza magát matarészegre, hanem színjózanul elsírja magát, amikor a gyerekét először a karjaiba veszi, és nem szégyelli a könnyeit.

Felejtsük el végre ezeket a sztereotípiákat, hogy mi az, ami férfias, mi az, ami nőies. Ennek a tanítását már gyerekkorban kellene elkezdeni. Hadd legyen a lányok is felfedezők, autóversenyzők, ha azok akarnak lenni, és hadd babázzanak a fiúk is, ha éppen ahhoz van kedvük. Így talán könnyebben lesznek boldog felnőttek. Egyúttal dobjuk ki a szemétre azokat a tankönyveket – itt konkrétan a hatodikos természetismeret tankönyvre gondolok –, amelyben le merik azt írni, hogy fiúk és a lányok bizonyos szellemi képességekben különbözőek, majd evidenciaként közlik, hogy a lányok jól érzik magukat anyaszerepben, a fiúk pedig apaszerepben, a férj szerepében. Lesznek lányok, akik nem akarnak majd gyereket szülni, és lesznek fiúk, akik nem férjként akarják magukat meghatározni. És egyébként sem igaz, hogy minden fiú jobb matematikából, és a lányok jobbak a nyelvtanulás terén – amikor kiderült, hogy kettes lett a matek érettségim, a családom lampionos kerti partit rendezett, úgy megkönnyebbültek. Én pedig épp a harmadik nyelvvizsgámra tanultam...

Homonnay Gergely 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/LeManna