–

A hutuk és a tuszik közötti konfliktus forrása

A hutuk és a tuszik között eredetileg nem etnikai vagy törzsi ellentét húzódott – hiszen azonos nyelvet beszélő és ugyanazt a vallást gyakorló csoportok voltak –, a megnevezések sokkal inkább a társadalmi rétegek megkülönböztetésére szolgáltak. A hutuk jellemzően növénytermesztéssel foglalkoztak, a kisebbségben élő tuszik ezzel szemben állattartással, ami azonban jobban jövedelmezett, így inkább belőlük állt a vagyonosabb, elit réteg.

A konfliktus akkor kezdett elmélyülni, amikor a gyarmatosító németek után az 1930-as években a mandatárius hatalomként eljáró belgák a ruandai közigazgatási rendszer átformálásában a tuszikra támaszkodtak, és inkább a tuszi diákok továbbtanulását segítették elő. Ennek következtében rövid időn belül a politikai és gazdasági vezetés szinte kizárólag tuszi kézben összpontosult. Amikor a gyarmati rendszer bomlani kezdett, az 1950-es években, a hutuk fellázadtak, a véres összetűzések pedig állandósultak. 1962-ben, Ruanda függetlenné válása után, a hutuk vették át az ország irányítását, és egy erősen nacionalista kormányt állítottak fel.

Az 1990-es évek elejére a feszültség odáig fokozódott, hogy a hutu kormány már nyíltan harcolt az Ugandában állomásozó és jelentős mértékű területeket visszafoglaló, tuszi forradalmárokból álló Ruandai Hazafias Fronttal (RPF), sőt a tuszik kiirtását tűzte ki céljául.

Nemzetközi megfigyelők jelentései alapján a népirtásra utaló magatartásformák jelei már 1994 januárjában észlelhetők voltak, beavatkozás azonban nem történt. Ahogy később sem.

Április 6-án elképzelhetetlen borzalmak sorozata kezdődött

A genocídium kirobbanásához végül az április 6-án bekövetkezett merénylet vezetett, amikor a kigali reptéren a Juvénal Habyarimana ruandai államfőt szállító repülőgépet két, vállról indított rakétával lőtték le. Máig vitatott, hogy az eseményekért a hutuk vagy a tuszik tehetők felelőssé, a rakétaindító állványt ugyanis az RPF állásainál találták meg, mindamellett egyes elemzések szerint a rakéta röppályája arra engedett következtetni, hogy azt a hutuk oldaláról indították, ráadásul az elnök ekkor már tárgyalásokat folytatott a tuszikkal, hogy ők is helyet kapjanak a karhatalomban, így a tusziknak kevésbé állt érdekükben végezni Habyarimanával.

Juvénal Habyarimana portréja – Forrás: Getty Images/Scott Peterson/Liaison

Az államfő gépének lelövése után pillanatok alatt szabadult el a pokol Ruandában. Körülbelül kétszázezer hutu vett részt a tömeggyilkosságokban, akik lőfegyverekkel, botokkal és bozótvágókkal (machete) kezdték el lemészárolni a tuszikat és a mérsékelt hutukat, akik vagy kapcsolatban álltak tuszikkal, vagy egész egyszerűen nem voltak hajlandók puszta kézzel végezni embertársaikkal. A vérengzés a becslések szerint megközelítőleg nyolcszázezer-egymillió ember halálát követelte.

A gyilkos milíciák közül kettő volt igazán hírhedt: az Interahamwe („Akik együtt támadnak”), illetve a Impuzamugambi („Akiknek egy céljuk van”), ezek ellenőrző pontokat állítottak fel, és mivel a személyi igazolványokban fel volt tüntetve a származás, a tuszikat azonnal kivégezték. A borzalmakat azonban még tudták fokozni. A történelem folyamán Ruandában alkalmazták először a nemi erőszakot a népirtás eszközeként, a hutuk ugyanis több száz HIV-fertőzöttet engedtek ki a kórházakból, tuszi nők megerőszakolására biztatva őket. Ezzel szándékozták továbbterjeszteni az akkor még halálos kórnak számító AIDS-et. A ruandai népirtás száz napja alatt megerőszakolt nők száma 200 ezer és 500 ezer közé tehető.

Férfi machetével – Forrás: Getty Images/Scott Peterson/Liaison

A mészárlásban az állami propagandának is óriási szerepe volt

Azt ma is a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy az állami propagandának, illetve a kormány irányítása alatt álló médiumoknak milyen hatásaik vannak, és ezeket miként lehet a befolyásolás eszközeként felhasználni.

Egészen döbbenetes azonban belegondolni, hogy mindössze huszonhét évvel ezelőtt egy népirtás ideológiai hátterét alapozta meg a propaganda.

1992-ig Ruandában egyetlen egy állami rádió volt elérhető, amely a kormány szócsöveként funkcionált. Az állami vezetőség azonban így sem volt elégedett a radikalizálódás mértékével, ezért létrehoztak egy új rádióállomást, az RTLM-et, ezen folyamatossá vált a gyűlöletkeltés, ráadásul az évek óta zajló polgárháborús helyzetben  a lakosságnak ez volt az egyetlen tájékozódási lehetősége. Az RTLM a fake news terjesztésétől sem riadt vissza, folyamatosan hamis hírekkel árasztotta el a hallgatókat, és azt sulykolta a hutukba, hogy a tuszik nem emberek, hanem csótányok, akiket el kell pusztítani, ehhez pedig minden eszközt a kezükbe is adtak: nyilvánosan olvasták be a kiirtandó tuszik nevét, lakhelyét és rendszámát. A propagandagépezet része volt a Kangura (Ébredj!) lap is, amelyben például olyan cikket publikáltak, ami a tíz parancsolatra hivatkozva legitimálta, hogy a tuszik életét önvédelemből kell kioltani. 

Ruandai menekültek 1994 májusában – Forrás: Getty Images/Scott Peterson/Liaison

A világ pedig ölbe tett kézzel nézte végig a vérengzést

A békefenntartók az ENSZ Ruandát Segítő Missziója, az UNAMIR (United Nations Assistance Mission for Rwanda) képviseletében jelen voltak az országban, de miután tíz katonájukat megölték, gyakorlatilag tehetetlenné váltak, a fegyveres konfliktust kerülniük kellett, az ENSZ-tagállamok pedig visszautasították, hogy újabb katonákat küldjenek a létszámuk bővítésére. A népirtás harmadik hónapjában a francia kormány csapatokat vetett be, ők azonban csak a külföldi állampolgárok evakuálására voltak képesek. Mint az egyetlen szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok sem lépett közbe, az amerikaiaknak nem állt szándékukban ugyanis az érdekeltségeiken kívül eső Ruandáért feláldozni a saját katonáik életét, illetve attól is tartottak, hogy a szomáliai háborúhoz hasonlóan ismét kudarcot vallanak. A világ tétlenkedését jól szimbolizálja a Hotel Ruanda című filmben a Joaquin Phoenix által megformált újságíró szájából elhangzó mondat. A népirtás borzalmairól rögzített megrázó képsorainak publikálása kapcsán ennyit mond:

„Azt hiszem, ha megnézik ezt a felvételt, azt mondják, Jézus, ez borzasztó. És vacsoráznak tovább.”

Az akkori amerikai elnök, Bill Clinton később úgy nyilatkozott, hivatali ideje egyik legnagyobb hibájának tartja, hogy tétlenül nézték végig a ruandai eseményeket.

Ruandai túlélő – Forrás: Getty Images/Paula Bronstein/Liaison

A mészárlásnak végül az RPF előretörése vetett véget júliusban: csapataik elfoglalták a fővárost, és noha ezzel a polgárháborúnak vége szakadt, az új erők fellépése nyomán rengeteg civil és több tízezer hutu vesztette életét.

A hatalom azóta a tuszi Paul Kagame elnök kezében összpontosul, aki az RPF vezetője volt, és akit szintén önkényuralmi eszközök alkalmazásával vádolnak, hiszen erős korlátozás alatt tartja az ellenzéket és a médiát is.

Ruandában ma tilos az etnikumok különbözőségéről beszélni, de az új, szigorúbb törvények nem jelentik a feszültség megszűnését. Sokak szerint Ruanda a mai napig igazi puskaporos hordó, a felszín alatti éles ellentétek bármikor újabb háborúhoz vezethetnek…

 

Krajnyik Cintia

Felhasznált források: Wikipedia, hvg.hu, zoom.hu, 24.hu, index.hu

Kiemelt kép: Ruandai fiúk sírkövekkel, 1996-ban – Forrás: Getty Images/Joe McNally