–

A 104 évvel ezelőtti tragikus eseményeket, vagyis az örmény források szerint mintegy másfél millió örmény kiirtását az első világháborúban ott állomásozó nyugat-európai katonák, amerikai, skandináv és német misszionáriusok beszámolóinak és látleleteinek nyomán ismerhette meg a világ.

A brutális népirtás a második világháborúban magának Hitlernek adott ihletet a Lebensraum téveszméjéhez, és a különös kegyetlenséggel megtervezett zsidó holokauszthoz: „Kiadtam a parancsot […] Ennek megfelelően halálfejes alakulatomat riadókészültségbe helyeztem – egyelőre csak keleten – azzal a paranccsal, hogy küldjenek halálba irgalmatlanul és könyörület nélkül minden lengyel származású és nyelvű férfit, nőt és gyereket. Csak így szerezhetjük meg azt az életteret (Lebensraum), amelyre szükségünk van. Végül is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?” Ez Hitler legismertebb beszéde, amelyben egyértelműen utalt az Anatóliában évezredek óta szétszórva élő örmény keresztény kisebbség likvidálására.

Egy olyan akcióra, amely néhány év leforgása alatt körülbelül másfél millióval tizedelt meg egy népet, amelynek maradéka nemzeti és vallási identitását megtagadva az állam vallását felvéve teljesen asszimilálódott a muszlim világba vagy szétszóródott a diaszpórába.

 „…még a gyermekeik se maradhassanak a bölcsőikben”

 Az örmények közül sokan évszázadokon keresztül kiváltságos helyzetben éltek a birodalom területén, sokáig élvezték a török szultán bizalmát, fontos gazdasági és kulturális pozíciókat betöltve.

Az első világháborúban a szultán csapatai a németek és az Osztrák–Magyar Monarchia mellett harcoltak az antant ellen, amely két irányból is fenyegette az ottomán hatalmat. Délen a Brit Birodalom és Franciaország, északon pedig Oroszország. Felmerült a gyanú, hogy az örmények kollaborálnak a keresztény hatalmakkal, így az ország iránti hűségük is gyakran megkérdőjeleződött. A megtorlás iszonyú volt. Az örmény művészeket, papokat, tudósokat különös kegyetlenséggel kínozták meg. Az egyik költőt kibelezték, szemét kiszúrták. Egy egyetemi professzort arra kényszerítettek, hogy végignézze, amint munkatársai kezéről és lábáról letépik a körmöket, majd megvakították. Amikor beleőrült a borzalmakba, meztelenül kihajtották az utcára.

Komitast, az Európa-szerte is ismert szerzetest, zenetudóst, aki Debussyre is nagy hatással volt, munkatáborba hurcolták, ahol a kínzásokba testileg-lelkileg belerokkant, és végül párizsi elmegyógyintézetekben töltötte élete utolsó húsz évét. (Mind zeneszerzői, mind tudományos igényű zenegyűjtői munkásságát párhuzamba állítják kortársáéval, Bartók Béláéval, mivel több mint háromezer népdalt és egyházi zeneművet gyűjtött.)

Többeket a Római Birodalom inkvizíciós eszközeihez fordulva keresztre feszítettek. A felhergelt, sok esetben az örmények vagyonára vadászók által végrehajtott – több ezer örmény életet követelő – pogromok után a megmaradt örmény családok szisztematikus kiirtása következett. Az örmény népirtás egyik első számú kitervelője Talat pasa, a  birodalom belügyminisztere, 1915 őszén rendeletbe foglalta: 

„Teljesen megszűnt az örmények joga a törökországi területeken élni és dolgozni; a kormányzat minden felelősséget biztosítva elrendelte, hogy még a gyermekeik se maradhassanak a bölcsőikben.”

A tragédia nyitányaként a fizikailag erős örmény férfiakat munkaszolgálatra kényszerítették, amely során többségüket meggyilkolták. A megmaradt jogfosztott  – főként öregek, nők és gyermekek – örményeket először marhavagonokban, majd gyalogos menetekben hajszolták a mezopotámiai sivatagba. A minden ellátást nélkülöző brutális gyalogmenetekben tombolt a vérhas és a tífusz. 

A kínzás és a nemi erőszak mindennapos volt. Leslie A. Davis amerikai konzul 1915. szeptemberi beszámolójában a Göeljuk-tó közelében mintegy 10 ezer örmény holttestről ír. Két német mérnök beszámolója szerint az Urfa melletti Ras-ul-Ain táborba naponta 300-400 teljesen meztelenre vetkőztetett nő érkezett. Egy táborfelügyelő pedig azzal hencegett, hogy gyerekeket erőszakolt meg.

Csaknem minden fiatal nőt megerőszakoltak

A legcsinosabb örmény lányokat török háremekbe küldték, ahol prostitúcióra kényszerítve éltek, míg végül megölték őket.  A népirtás egyik túlélője Arshaluys Martikian az ősi örmény Kharberd városától (ma Törökországban Elaziğ) északra élt. Szinte az egész családját kiirtották – apját és bátyját a közeli börtönben kínozták, később egy szökevénytől megtudta, hogy apja saját fiát egy kővel ölte meg, hogy megkímélje egy még kegyetlenebb halálnemtől –, a lánynak sikerült megmenekülnie…

…miután 2300 kilométert gyalogolt. De előtte őt is megerőszakolták, elrabolták, egy rabszolgapiacon eladták körülbelül 85 amerikai centnek megfelelő összegért, és Kemal Efendi háremébe kényszerítették.

Szökése után 18 hónapig a Dersim hegyei között bujdosott, majd az akkor épp orosz megszállás alatt lévő Erzerumban talált segítséget dr. F. W. MacCallum  amerikai misszionárius szervezeténél. Innen először Tbiliszbe, onnan Szentpétervárra, Oslóba, majd egy segélyszervezettel az Egyesült Államokba menekült mindössze 17 évesen. Eleinte az Örmény és Szíriai Menekültek Amerikai Szervezetének védőőrizete alatt állt.

Lelkek árverése

New Yorkban örmény származású gyámszülei feladtak egy hirdetést, keresve a kamasz lány egyetlen túlélőnek hitt fivérét. Egy riporter erre felfigyelve kereste meg Arshaluyst, és egy interjúban feldolgozta a történetét, amely az újságokban Megkínzott Örményország, Aurora Mardiganian története – a keresztény, aki túlélte a népirtást címen jelent meg, majd később, 1918-ban könyvben is kiadták. (Biztonságának érdekében a nevét Aurora Mardiganianra változtatta.)

A nem mindennapi történetre Hollywood is felfigyelt, egy 85 perces történelmi néma nagyjátékfilmet forgattak először Meggyalázott Örményország címmel, amelyet átneveztek Lelkek árverésére.

A főszerepet maga a fiatal Aurora Mardiganian játszotta. Nemcsak ő, de Henry Morgenthau, az Oszmán Birodalom amerikai nagykövete is játszott a filmben, szintén önmagát alakítva.

Morgenthau maga is szemtanúja volt az örmények ellen elkövetett gyilkosságoknak, amelyekről jelentést is küldött. Az egyikben leírta, hogy csaknem tízezer örmény holttestet fedeztek fel a Göeljuk-tó közelében levő szakadékokban felhalmozva, a másikban Dzsevdet bej hadügyminiszterről tudósított, aki rendszerint megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta őket, amíg össze nem estek.

Traumák újratöltve

A filmből, a könyvből és a promóciós előadásokból több mint 30 millió dollárt gyűjtöttek össze, amit az örmény menekültek segélyezésére szántak, de minden bizonnyal az amerikai sztárgépezet is profittal jött ki belőle.

A poszttraumás stressz hatása alatt szenvedő Aurora azonban ekkora nyomás hatására teljesen összeomlott, egy buffalói előadáson összeesett 1920-ban, és soha nem vállalt többé közszereplést.  

Nem csoda, hiszen a forgatások visszaröpítettek a borzalmak helyszínére, már attól is sokkot kapott, amikor meglátta a török népviseletbe öltöztetett statisztákat, feltépve a három éven át szerzett sebeket. Például a filmben visszaidéz egy jelenetet, amikor Malatiában megtapasztalta, amint tizenhat társát meztelenül keresztre feszítették, és testüket keselyűk falták fel. Ő csak azért menekült meg tizenhetedikként, mert nem volt elég kereszt.

Csak hosszú évek múlva vallotta be Anthony Slide filmtörténésznek, hogy a keresztre feszítés egész máshogy zajlott a valóságban: a katonák kardjukat a földbe szúrták, s a kiálló pengére dobták rá a fiatal lányokat ülve.

Aurora szerint összességében a film csak töredékében volt képes a borzalmakat visszaadni.

Aurorának idő kellett, míg túljutott a férfiak iránti irtózatán, és csak 1929-ben házasodott meg, hozzáment Martin Hovanianhez, egy szintén örmény származású menekülthöz, majd két év múlva született egy gyermekük. Férje halála után egyetlen fia nem törődött  vele, a genocídiumtúlélő és egykor ünnepelt némafilmsztár egy kaliforniai szeretetotthonban töltötte utolsó napjait. A halála előtti években már nem volt beszámítható, állandóan a török katonáktól rettegett.

Az örmény nép elleni brutalitások értelmezése mindmáig politikusokat és országokat állít szembe. Törökországban bár szinte mindenki elismeri, hogy rengeteg örmény vesztette életét, a vezetés és a társadalom nagy része elzárkózik a népirtás kifejezéstől.

A nyolcmilliós örmény diaszpóra alig hárommilliós anyaországa – amely két muszlim-török állam közé van beékelődve – mind a mai napig geopolitikai sakkjátszmák színtere. Eddig mindössze 28 ország döntött úgy – Magyarország nincs közöttük –, hogy népirtásként ismeri el az 1915-ös eseményeket. A témában a politikusok általában óvatosan fogalmaznak. Magyarország számos örményt fogadott be a honfoglalástól kezdve az 1848–1849-es harcokig, amelyben hetvennél több örmény származású tiszt és mintegy kétszáz közkatona vett részt a magyarok oldalán.

Bereczki Enikő

Olvass többet Enikőtől! Kattints IDE és IDE!