Gyakran előfordul, hogy a rendelőmben hozzám forduló páciensek megkérdezik tőlem: „Önnek van gyereke? Igen, van”.  – válaszolok készséggel és büszkeséggel, mert persze, hogy az vagyok a gyermekeimre. „Ha van, akkor érti miről beszélek,” – folytatja a betegem ezután. Valóban értem.

A hozzám fordulók gyermeknevelési nehézségekről, kamaszkori problémákról, a dackorszakról, és minden gyerek-szülő problémákról hajlamosak személyesebb kérdéseket feltenni, mint más ügyeik esetén. Olyan érzésem van, hogy szinte fontosabb nekik a saját tapasztalatom, mint a diplomám és a megszerzett tudásom. Pedig – saját gyerek ide vagy oda –, valamennyi kollégának van rálátása a gyermekei lélekre, a szülők nehézségeire. Na, de ha van saját gyerek, az mégiscsak más...

Tudjátok, mit? Tényleg más!

Már a pályám kezdetén éreztem, hogy ha egy pszichológusnak van gyereke, és ráadásul még ezt is tanulta az egyetemen, na, akkor aztán tényleg tud valamit. Mégpedig azt, hogyan kell gyereket nevelni. De ha nem is tudja száz százalékig biztosan, hogy a más gyerekét hogyan kell nevelni, neki tuti, hogy minden olajozottabban megy, mert pszichológus. És persze ez a gyereken is látszik.

Aztán megszülettek a sajátjaim.

Emlékszem egy-egy elejtett sóhajomra a hároméves lányom eget rengető dührohamainál, és a „megnyugtató” reakciókra ismerősöktől. „Ne viccelj, hát öt évig ezt tanultad, neked aztán tudnod kell,  miről van szó!” Már hogyne tudnám, tudtam akkor is, csak épp abban a helyzetben anya voltam és nem szakember. Egy anyuka, éppen olyan reakciókkal és pillanatnyi tanácstalansággal mint bárki más. Hirtelen én sem tudtam, mit tegyek, amikor városunk főutcáján a földön fetrengő gyerekem semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy felálljon és abbahagyja a hisztit. Mit tegyek, ha egy éven keresztül minden reggel közelharcot vívunk az óvodába menet? Mit tegyek, ha azt a visszajelzést kapom a tanító nénitől, hogy a lányom állandó közlési kényszerben szenved, magyarul túl sokat beszél, ezzel zavarja a többieket?! Mit mondjak a fiamnak, amikor behívatnak az iskolába, mert hógolyóval bedobta az ablaküveget, elkésett a tesi óráról, nem adta le kérésre az ellenőrzőjét… és még sorolhatnám.

Ahogy a múlt heti cikkemben bevallottam (így aztán most, másodszorra már sokkal könnyebb), nálam is szakadt el a cérna. Sokszor éreztem, hogy nekem sorsolták a világ leghisztisebb, na jó, az egyik leghisztisebb kislányát. Mindennel felért az egy-egy szabadon töltött óra, amit a nagyszülők tettek lehetővé, végtelen türelmükkel és szeretetükkel kitüntetve engem és az unokáikat. Ezekben a helyzetekben az anya elnyomja bennem a pszichológust.

Nem tudok tudományosan gyermeket nevelni, és nem is szeretnék. Magam is követem az ösztöneimet, és a belém vésődött az anyai mintát.

Persze szerencsés ember vagyok, mert jó mintám van. Végtelenül hálás lehetek az édesanyámtól kapott örökségért. Az a sok szeretet, amit kaptam, egy focicsapat felnevelésére is elegendő lett volna. Remélem, hogy ez a minta több generációra átörökíthető. Nekem ez a dolgom, ebben viszont a legmélyebben hiszek. Hiszek továbbá abban is, hogy a gyerekeink is tanítanak bennünket, általuk is fejlődünk, szülővé érünk, bölcsebbek leszünk, erre valamennyi gyermek képes, csak észre kell vennünk.

Pszichológus vagyok, aki az átlagnál többet tud az emberi viselkedés törvényszerűségiről, tudományos ismeretekkel rendelkezem, és az emberi kapcsolatok terén nagyobb rutinom van, mint másoknak. De ettől még nem „látok bele” senki fejébe, így a saját gyerekeimébe sem. A mindennapi megoldandó és átélendő helyzetekben, sem időm, sem hajlandóságom nincs analizálni és elemezni.  Talán ez a legigazabb válasz a hozzám fordulók személyes kérdésre, hogy „Önnek van gyermeke?”

„Igen, van.” És ez a személyes élmény minden tudomány felett áll.

Szalánczi Kriszta

klinikai szakpszichológus

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock