-

Azt az egy éjszakát fél évnyi riszálás előzte meg. Jó, nekem minden egyéjszakás kalandom legalább fél évig tart, ezen mindig szórakozunk, típushiba, van ilyen. Ez most máshogy volt hosszú, ezekből többnyire nem tudok kijönni, most belemenni sikerült lassan. Persze, a távolság. Három óra repülővel. Meg lélektől-lélekig. Az duplán számít mindig. Nem számolom meg, hányszor futottunk neki, de valószínűleg sose mertük igazán. Nem akartuk még eléggé. Ezért hagytunk elmenni minden lehetőséget, mígnem sikerült megtalálni a legkevésbé alkalmas időpontot. Nyilván.

Egész napos utazás, vidéki, fontos tárgyalás után, amikor épp hogy elérem a gyereket zárás előtt a bölcsiben, vacsora tegnapi maradék a hűtőből, kellemetlen levelek, zűrös telefonok este is, összesen majdnem egy órán át sétálok a fürdőszoba és a nappali között fülemen a készülékkel, fojtott hangon próbálom kendőzni a dühömet, amikor épp a nappaliban vagyok. Alig bírom letenni a dolgokat.

Aztán az esti rutin után a gyereket is, még Bogyó és Babóca ártatlan története is emel a pulzusomon kissé. Újfent eszembe jut, hogy legkésőbb a negyedik szülinapjára megírom azt a francos mesekönyvet.

Amikor elalszik, úgy érzem, muszáj megkóstolni az ajándékba kapott pálinkát, mikor, ha nem most?

Egyszer élünk, mondom, és röhögök nagyon, a nyitott hűtő fénye előtt állva, üvegből, pizsamában, ennél valószínűleg nincs lejjebb. Kit érdekel. Kár, hogy nem szeretem a pálinkát, majd szólok a személyzetnek, hogy töltse fel rendesebben a készleteket, gondolom hanyagul, hát hogy lehet így élni, a k.rva életbe. Véletlenül ránézek a konyhapulton hagyott telefonra, ami lenémítva világít: ó, hát valaki engem akar, de kedves.

Erre jársz? Nem mondod. Felugranál?

Nem, végül is nem zavarsz. Ezen a napon már úgysem lehet rontani.

Ülök a kanapén, olyan fáradt vagyok, hogy majdnem alszom, már méltatlankodni sincs erőm, miért most, miért nem tudok nemet mondani, miért…?

Órák telnek el.

Beszélgetünk. Az éjjel megtelik fénnyel, minden könnyű és mámoros, hátravetett fejjel nevetünk az életen… nem történik semmi különös.

Nem hazudjuk szebbre a dolgokat; sem a fáradtság, sem az alkohol nem kelt új reményt: tudom, hogy ez nem az, és hogy ebből nem is lesz az.

De váratlan ajándék a jelenlét, a sütkérezés az itt és mostban. Igen, biztosan lesz holnap, de az majd holnap lesz, gondolom vidáman, és belevackolódom a puhaságba, a csillagfényes otthonosságba. Háló nélkül zuhanok, de elkap, megtart. Megállni látszik az idő, most lassabban múlnak a percek.

Aztán észrevehetően, bársonyos léptekkel mégis távozik az éjjel.

Beleszagolok az ébredő hajnalba. Tudom, hogy nem találkozunk már. Nem beszélünk ugyan róla, de nyilvánvaló: nem fogjuk keresni egymást. És nem fáj. Hanem örülök, hogy megtörtént. Ez most ennyi volt. De volt, ami lehetett. A hajamba túrok, miközben könnyű szívvel megyek fel az emeletre. Egy pillanatra a falnak dőlök. Futólag arra gondolok, ha lesz film az életem végén, amit végig kell nézni, ez most biztosan kap egy kockát, ez a hajnal, amikor (megint) rájöttem, hogy minden nap ünnep. Hogy attól is kaphatsz ajándékot, akitől nem is várod. Hogy az élet egyetlen perce sem ismételhető, és minden találkozás fantasztikus.

Ha jelen vagy.

Szigeti Éva